2017. október 10., kedd

Halálfélelem

Négy nappal a legutóbbi kapcsolattartásunk után, október 4-én ismét elvihettem magammal a kislányomat, méghozzá abból a célból, hogy Édesapám hetvenedik születésnapjára közös fényképet készítsünk magunkról - ajándékba.

Dórit az óvodából vittem el, méghozzá úgy, hogy az anyja is jelen volt az átadásnál. Már előre megbeszéltük, úgyhogy nem volt vele semmi probléma. Számomra ez volt az első alkalom, hogy az oviból viszem el a lányomat, úgyhogy nagyon lelkendeztem emiatt, vajon mit szól majd hozzá a kicsikém, ha meglát engem is az öltözőszekrénye előtt.

Amikor kijöttek a teremből, Dóri először észre sem vett engem, mert az ebédlő tájékán alakuló tömörülést figyelte, de miután a szekrénykéje felé vette az irányt, örömujjongva rohant bele a karjaimba, hogy öleljem át. Ki sem akart jönni az ölelésemből, s csak arra az ígéretre kezdett el felöltözni, hogy elmondtam, megyünk hozzám fényképet készíteni a nagyapja születésnapjára.

Mivel a Trabim kuplungja tönkrement, ezért egy kölcsön-kocsival mentem Dóriért. Kicsit furcsálta, hogy új autóba ültettem bele, de végülis tetszett neki, és amúgyis az volt a fő, hogy átjöhet hozzám a kapcsolattartáson kívül. Anya nagyjából egy órát adott nekünk az ügyünk lebonyolításához, viszont szerettem volna Dórit elvinni az áruházba is, hogy a szükséges cuccok megvételén túl még a vásárlás élményével is gazdagítsam az együtt töltött időnket. Anya először határozottan elutasította, hogy a fényképeszkedésen kívül máshová is elvigyem, de miután mondtam, hogy nekik is veszek valamit, már engedékenyebb lett.

E bejegyzésben ismét szeretném kifejezni, hogy képtelen vagyok megérteni, miért oly nagy probléma a számára, ha a lányunk esetenként találkozik velem a kapcsolattartási időnkön túl is. Rengeteg szülőt ismerek, akik meg tudták beszélni a gyerekkel való kapcsolattartás mikéntjét, míg az exemmel semmiről sem lehet egyezkedni. Az oké, hogy sokszor adott nekünk plusz egy órát, de nem értem, hogy mi baja származna abból, ha mondjuk a meghatározott időn túl is ad nekünk pár órát alkalmanként, vagy mondjuk megadná azt a hat órát, amit eredetileg kértem a Bíróságtól. Elképzelhetetlen a számára az, hogy én megyek a gyerekért az oviba és nem ő? Dóri jelenleg délután háromig van oviban, de ha az exemmel megegyezésre jutnánk, akkor érte mehetnék mondjuk délután egykor, elvinném őt ebédelni, majd amikor az anyja hazaér a munkából, Dórit is hazaviszem. Anyának ez valamiért nem jó. Hogy miért nem, azt nem tudom. A józan paraszti ésszel vizsgálva a dolgot elmondható, hogy mindaz, amit csinál, káros a gyerekre nézve. Hogy miért? Három dolog miatt:

1: Azért, mert a gyerek minden nap kéri az anyját, hogy hagy találkozzon velem, amit az anyja figyelmen kívül hagy. Nem érdekli a gyerek kérése, így Dóri minden nap fájdalommal a szívében és keserű szájízzel kénytelen tudomásul venni, hogy a szeretett apját ma sem fogja látni. Azt tudja, hogy nem találkozhat velem, de azt már nem, hogy miért nem. Erre ugyanúgy én sem tudom a választ, mint ő, így ketten nézzük Anya lelki bénázását velem szemben, aki nem veszi észre, hogy a cselekedeteivel a saját gyermekét kínozza minden áldott nap. 

2: Dóri normális ebédet ehetne nálam az ovis "moslék" helyett. Persze, nem biztos, hogy az óvodában olyan rossz a kaja, de kétlem, hogy az enyémmel egyenértékű volna. Amikor Dórinak főzök valamit a kapcsolattartás alkalmával, ő mindig degeszre tömi magát, ami számomra azt jelenti, hogy ízlik neki a főztöm. Az anyja ezzel szemben arról panaszkodik folyton, hogy Dóri alig eszik valamit. Ha ez tényleg így van, akkor vagy nem ízlik a gyereknek az anyja főztje és azért nem eszik rendesen, vagy annyira különleges ételt rakok a tányérjára, hogy mind a tíz ujját megnyalja tőle. 

3: Ha magam ebédeltetem meg a gyereket, akkor Anyának nem kéne pézt és időt fordítania Dóri otthoni étkeztetésére. Maximum este adna még neki pár szelet kenyeret valami felvágottal, de a mindennapi főtt ételt én biztosíthatnám neki.

Tehát elmondható, hogy a gyerek kedvére és hasznára tennénk azzal, ha Dóri egy-egy órát nálam tölthetne óvoda után. Nekem legalábbis ez jön le a paraszti logika által. 

Sok-sok családot ismerek, ahol ez megoldható, míg Anyával nem lehet egyezkedni ezen a téren. Szerinte a gyerekért ő mehet el az óvodába egyedül, és nekem semmi közöm az ő magánéletükhöz.

Szóval sietnünk kellett, és hál' égnek Anya megengedte a bevásárlást is.

A fotózásra most nem térnék ki részletekbe menően, viszont a hozzám vezető úton történtek engem is megleptek.

Történt ugyanis, hogy Dóri a kocsiban ülve ismét rátért a halál témájára. Szó szerint arra volt kíváncsi, hogy ha meghalok, akkor a temetőbe kerülök-e. Elmondtam neki, hogy igen, mire ő, hogy ha bekerülök a temetőbe, akkor mikor jövök majd onnan ki? Félve, de muszáj voltam felvilágosítani róla, hogy soha.

Dóri erre a kijelentésemre majdnem elsírta magát. A visszapillantó tükörben láttam, ahogy magába zuhan a döbbenettől, s már-már elkeseredik az arckifejezése. 


Amikor kiszálltunk a kocsiból, szerencsére rögtön visszatért a jókedve, ami annak tudható be, hogy nálam lehetett. Arra gondoltam, hogy megbeszélem vele a halál körüli kérdéseket, de mivel beszaladt a házba és nekikezdett játszani, arra a napra hanyagoltam e témát.

A fotózás amúgy egész jól telt. Dóri félretéve a legóit, viszonylag nyugodtan viselte a procedúrát, mikoris közös képet készítettünk magunkról a Nagypapa számára.

A fotósorozat, amiből később kiválogattam a megfelelőt

A fotózás után elgurultunk az áruházba, ahol a szükséges holmikon kívül vásároltunk ezt-azt is, például ivólevet neki, meg Kinder-tojást, Anyának pedig egy tábla csokit.


A szuper nagy térben

A műkislánnyal barátkozva

A kipakolást nagyon élvezi

A vásárlás után hazavittem, átadtam amit vettünk, majd hosszas búcsúzkodás után elindultam én is az othonomba.

A lényeg tulajdonképpen ezután következik:

Este 21:45-kor SMS-t kaptam Anyától:


"Dórinak 3évesen halálfélelme van, egy hete nem alszik rendesen. Mit mondtál neki a halálról, temetőről? Tőlem ilyet nem hall. Te mondtál neki valamit, azt mondta"


Tehát a gyerek azon kezdett el gondolkodni, hogy mi lehet a 'halál' és mi is valójában a 'temető'. 

A válaszom:


"Apára van szüksége, aki mindig ott van mellette, 
aki megtanítja őt mindenre, és aki megvédi, megnyugtatja, ha fél"


Anya:


"Ne ültess el benne félelmet, akkor nem fog félni. 3éves. Olyan dolgokra kell megtanítani, ami egy 3éves befogadóképességének megfelel"


Én:


"Nem ültetek el benne mást, mint tudást. Ha jól emlékszem, 
azt is mondani szokta, hogy szeretne velem többet lenni"



Anya:


"A halál fogalmát még nem tudja feldolgozni. Ne legyél idióta"


Tehát leidiótázott...

Én:


"A Piroska és a farkast fel tudja dolgozni? Emiatt nem tudtunk kirándulni, mert retteg a farkasoktól. Fél az erdőtől meg a pókoktól is. Nem tőlem hallott ezekről, például. Ezért kell megtanítani őt, amire kíváncsi. Csak ketten tudjuk megadni neki a tudást. Be kéne látnod, hogy a neveléséhez mindkét szülőjére szüksége van"



További válasz nem jött, úgyhogy aznapra ennyibe hagytuk a témát.

Viszont alaposan elgondolkoztatott a rákövetkezendő napokban, hogy jól tettem-e pár héttel ezelőtt, hogy beszéltem Dórinak a halálról. Akkor ugyanis az történt, hogy a kapcsolattartás alatt elmentünk sétálni a környéken, mikoris a temető mellett elhaladva megkérdezte tőlem, hogy azok a dolgok ott micsodák, mutatva a temető sírjaira (lásd: A Halál, a Tej és a Rokonok). Akkor elmagyaráztam neki mindent, hiszen folyton-folyvást a miértjeire kellett feleletet adnom, s nem akartam őt bizonytalanságban tartani.

Vajon hazudnom kellett volna?

Mit mondhatnék az egymás után sorakozó többezernyi sírra? Azt, hogy díszkövek? Miért baj az, ha megtudja mit rejtenek a hatalmas kőtáblák?

Persze belátom, hogy ha akkor nem mondom el neki az igazat, akkor sem történik semmi baj, maximum később döbben rá a rideg valóságra, viszont azzal, hogy ilyen korán felnyitottam a szemét, talán előbb lép a felvilágosodás útjára, mint a többiek, miáltal érettebbé válik, s talán jobban megérti a család, a kapcsolatok és a szeretet fontosságát és értékét. 

Filozófálhatnék erről napestig, de talán azért nincs értelme ennek, mert ahány ember, annyi felfogás létezik a Földön, így a megoldást mindenkinek magának kell megfejtenie. Valaki rossznak tartja ezt az egészet, valaki pedig nem. Bevallom, ez utóbbiban egyedül vagyok, ahogy e napokban körbeinformáltam az ismerőseimet...

Anno, még ovis koromban az Édesapám eltitkolta előlem a nagymamám halálát, merthogy szerinte felzaklatott volna a tény, hogy a mama meghalt. Még a temetésén sem lehettem jelen, s csak fél-egy év elteltével árulták el, hogy meghalt, miután hónapokig kérdeztem tőlük, hogy hol van a nagymama. És mondom, óvodás voltam - de nem hülye. Ahogy visszaemlékszem rá, bár a halál fogalmával nem voltam tisztában, viszont rettentő dühös voltam amiatt, hogy nem vittek el a temetésére. Elbúcsúztam volna tőle, de nem hagyták. Mindebben az a lényeg, hogy a szülők itt olyan okosak voltak, hogy figyelmen kívül hagyták a feltételezhető akaratomat, miszerint én is jelen szeretnék lenni a temetésen. 

Emlékszem, amikor elmondták, hogy a nagymama meghalt, én egyfolytában azt kérdeztem tőlük, hogy miért nem vittek el engem is, mert elbúcsúztam volna tőle, mire valaki azt találta mondani, hogy nem akartak vele felzaklatni. Úgy vélem, hogy minden temetés felzaklatja az embert, de ahhoz egyikójőknek sem volt meg a joga, hogy engem ebből kihagyjanak! Tudták, hogy szeretem a nagymamit, és hogy én voltam a kedvenc unokája, de hogy megvédjenek a rossz hír okozta sokktól, inkább eltitkolták előlem, nehogy sírva fakadjak bánatomban.

Akkor nem mutattam ki, de szörnyen csalódott voltam, és dühös. Alig voltam 3-4 éves, de már tudtam, hogy mi az a fájdalom: egyrészt a nagymama elvesztése miatt, másrészt a szüleim árulása végett, amiért nem mondtak igazat. Nekem akkor ez olyannak tűnt, mintha elárultak volna. Tisztán emlékszem mindenre.

Ez volt a halállal kapcsolatos első élményem. Óvodás koromban. 

Azt hiszem ekkortól kezdve kezdtem magamba fordulni, és nem a halál élménye, hanem az árulás miatt, amiért nem vettek engem számításba egyenrangú félként. A szülő azt hiszi, hogy jót csinál, közben pedig elkúr mindent, amit csak lehet.

Van egy mondás, miszerint mindenki magából indul ki, így életem során mindig a saját tapasztalataimból merítve tettem amit tettem. Néha hiba volt, néha pedig a legjobb megoldás.

A lányommal kapcsolatban arra törekszem, hogy a kérdéseire minden esetben őszinte és kimerítő választ adjak, mert nemcsak a tudását szeretném ezzel bővíteni, hanem olyan támasza akarok lenni, akiben feltételek nélkül (!), minden esetben (!) számíthat - ismétlem: számíthat! Vajon mennyíre bízhat meg a gyerek abban az emberben aki eltitkol előle ilyen dolgokat... vagy mondjuk hazudik, amikor valamiről kérdez?

Jelen esetben a sírokról és a halottakról van szó, amit mi európai emberek nehéz kérdésnek tartunk, holott valójában nem az. Aki jártas az egyéb kultúrákban, bizonyára szembeütközött már vele, hogy az Európán kívüli világokban a halál az élet szerves része. Van olyan Dél-amerikai indián törzs, ahol bizonyos ünnepeken előkotorják a föld alól az elhunytak csontjait, hogy velük együtt üljék meg a jeles napot. Hosszasan lehetne sorolni, hogy Ázsia egyes népei hogyan tartják meg a halotti tort, hogyan emlékeznek meg az őseikről; a szakirodalom széles skálán beszél ezekről. 

Az elmúlást a gyerekek is látják, amikor sétálnak a szülőkkel az utcán vagya  réten: egy eltaposott bogár, egy kimúlt macska teteme az út szélén, az elhervadt virágok, vagy a megbarnult és lehullott falevelek képében jelenik meg mindez, és a szülők nem beszélnek róla, mert a halál és az elmúlás témáját tabunak tekintik. Így idegenedik el az ember a gondolattól, holott például amikor bemegyünk a boltba, ott is csupa halált és kínt látunk a hentespult mögött.

Szar dolog az elmúlás, tudom. Borzasztóan kínoz a tudat engem is, hogy hamarosan eltűnök, s két nemzedék múltán már azt sem fogják tudni, hogy valaha léteztem. Borzongok a végtől, félek az utolsó hetektől... de hát Istenem, ez van, ez az élet. 

Saját magamból kiindulva tudom, hogy a gyerekek nem hülyék, még óvodás korukban sem, ezért tudom, hogy a kislányom is átlát a szitán, például azzal kapcsolatban is, ahogy az anyja velem viselkedik. Mindenről tud, és mindent ért, max még azt nem, hogy Anya miért teszi mindazt, amit tesz. 

A lányomnak például elmeséltem azt is, hogy a bírónő döntött úgy, hogy ennyit meg annyit lehetünk együtt, és hogy Anya változtathat ezen, ha akar, de nem akar, és ezért nem lehetünk együtt a heti három óránál. Beszéltünk erről, viszont arra már nem tudtam magyarázatot adni, hogy Anya miért nem akarja a javulást kettőnk (vagy hármunk) között. Mondtam volna neki azt, hogy Anya egy hülye? Vagy azt, hogy gonosz, hogy ezzel áll rajtam bosszút? Na, ez az a dolog, ami káros lenne a gyerekre nézve (és nem a halál témája), mert szembehelyezkedem az általa szeretett lénnyel, s átvitt értelemben őt is szembefordítanám vele, mert döntéshelyzetbe hozom azáltal, hogy ha én haragszom Anyára, akkor neki is kell haragudnia, hiszen én "okos" vagyok, akire felnéz, és meg kell felelnie nekem.

Azt már most leszögezem e sorok között, hogy Anyára soincs a gyerek előtt egyetlen rossz szavam se! Csupán annyit mondok neki, amit feltétlen tudnia kell (ha rákérdez), történetesen arról, hogy mi miért történt. Aztán döntse el maga az élete során, hogy ez mennyire volt szép és bölcs dolog az anyja részéről...

Dóri folyton kérdezősködik, mert mindig mindent tudni akar, én pedig a tudásom java szerint válaszolok is neki. Szemlátomást ezzel kielégítem Dóri kíváncsiságát, de azzal sajnos nem tudok mit kezdeni, hogy Anya miért olyan, amilyen. A megegyezés iránti ellenállására nem látok magyarázatot, hiszen már bebizonyosodott mindennek az ellenkezője, amit rólam állított, miszerint alkalmatlan vagyok apának, nem figyelek a gyerek szokásaira, nem tudom őt tisztába tenni és hasonlók, de azt is megcáfoltam több úton is, hogy anno a kéményüket én gyújtottam volna fel (lásd: Összeesküvés-elmélet). Ezt tudják ők is, csak kussolnak róla. Hogy bocsánatot kérjenek tőlem az aljas rágalmuk után, arról ne is álmodjak.

Arra viszont a fejemet tenném, hogyha megkérdznék tőle, hogy miért nem akarja, hogy több időt tölthessek el a gyermekemmel, arra csupa blődséget hozna fel mentségéül. Nagyjából olyanokat, amiket pár sorral feljebb felsoroltam.

Tehát nincs oka rá, hogy a lányommal ne találkozhassak többet, mégis tilt a gyerektől oly módon, hogy nem járul hozzá a kapcsolattartási időnk kibővítéséhez. Valamiért fáj neki. Szerintem még ezt a heti három órát is soknak tartja, nemhogy a hatot, és hogy miért... nos, ez az, amit nem tud senki. Mert azt lássuk be, hogy amit a Bíróság előtt összehordott, annak se füle, se farka nincsen. 

Dóri velem való viselkedése rá a bizonyíték, hogy jól csinálom az apa-szerepem. Ez vitathatatlan. Hogy miért? Nos, azért, mert a gyerek megbízik bennem, és ez nem lehet a véletlen műve. Tapasztalja, hogy mindenben a segítségére vagyok, mindent meg tud velem beszélni, rengeteg érdekes játékkal szolgáltam a számára, és határtalanul szeretem őt.

Sajnos kevés rá az időnk Dórival, hogy többet beszélgessünk dolgokról, viszont állítom, hogy világosan látja az anyja és az apja közötti különbségeket.

Vajon az anyja mit mondott neki a halálról, miután kiderült, hogy velem erről beszélgetett a minap? Mivel az exem az ezotéria szent híve, ezért gyanítom mivel próbálta meg lecsítítani a gyerek félelmeit. 

(Anno lebaszott engem azért is, mert nemsokkal a születése után Dórinak hívtam a lányomat, s magyarázatként azt hozta fel, hogy a gyerek akarta még a születése előtt, hogy "Felisznek" szólítsuk, ezért tartsam tiszteletben az akaratát és ne hívjam őt Dórnak)

Kíváncsi vagyok, hogy a halál fogalmát miképpen tálalja az exem, s hogy mit sugall számára az ezotéria tankönyve.

Amikor beszélgettem róla az emberekkel, barátokkal és kollégákkal, hogy jó ötlet volt-e Dórit beavatni a halál körüli rejtelmekbe, kívétel nélkül azt mondta mindenki, hogy egy hároméves gyermeket nem kéne ezzel ijesztegetni. Mindenki jött a szokásos dumával, hogy még kicsi hozzá, nem fogja fel, amit hall, nem érti az összefüggéseket, stb., s úgy láttam, hogy egyedül vagyok vele, hogy már elmondható neki apránként az élet és a halál története. 

Már-már felötlött bennem, hogy tényleg nem vagyok megfelelő egy kisgyermek nevelésére, és a Bíróság okkal ítélte meg az ötéves kor utáni nálamalvást, de ekkor eszembe jutott, hogy érdemes lenne erről valamiféle szakirodalmat keresni, hiszen olyan témát érint a kérdés, amivel már biztos foglalkozott más is.

Beírtam a keresőbe, hogy "halál téma gyerekeknek", "a halálról gyerekeknek" és hasonlók, amelyre meglepő találatokat kaptam. Néhány cikket elolvasván arra az álláspontra jutottam, hogy nekem volt igazam, s akik más véleménnyel élnek, azok meglehetősen korlátoltak az élet bizonyos terén. És ha ezen azok, akkor még mi másban?

Persze azt belátom, hogy sokféle nevelési mód van, s mindegyik lehet eredményes, és épp a halál témája az, amit talán nem is kell feltétlenül elmondani még az elején, viszont mivel nincs kézzelfogható, tudományos tapasztalat ennek hátrányáról, ezért úgy gondolom nincs annak semmi akadálya, ha már a véletlenek folytán felvilágosítsuk róla a gyereket. És ezzel nem azt mondom, hogy el kell mondani a gyereknek, hanem azt, hogyha már rákérdezett, akkor ne bújjunk el az őszinte válaszadás elől.

Emellett hiszem, hogy a lányom most nem fél, hanem inkáb aggódik (amit akár hívhatunk félelemnek is, de akkor viszont nem a haláltól fél, hanem attól, hogy elveszíti a szüleit). 

Szeretném tudni, hogy ezen a téren mi játszódik le benne. Mivel nem lehetek vele együtt, ezért nem tudok vele beszélgetni. Talán nem is kéne boncolgatni a témát, mert lehetséges, hogy már túlvan a nehezén, viszont érzem, hogy a kis tudásszomja nem talált megfelelő forrásra, vagy csak elegendő ideje nincs rá, hogy VELEM erről elegendő ideig beszélgethessen.

Igazság szerint nem jó erről a témáról beszélni, hiszen a korral előre haladva magam is egyre inkáb depresszióba esek emiatt. Anyám már elhunyt, immáron 18 éve, Édesapám is öregszik, és számtalan ismerősöm van, akiknek már nem élnek a szülei. Két gyermekkori barátom is elment, s folyamatosan távoznak el az élők sorából azok az emberek, akikre anno példaképként néztünk fel: sztárok a nagyvilágból például. Csak lesünk, amikor bemondják a tévében, mert valahol halhatatlanoknak hittük őket.

Az öregedés gondolata mindenkit lesújt. Aki azt mondja, hogy nem, az hazudik. Bárkivel ebszélek, mindenki maga alatt van. Jönnek a ráncok, jönnek a betegségek, a gyengeség, stb. Mindenki tudja, hogy hamarosan meg fog halni, és ez letaglózza az embereket. Számomra az feledteti el az egészet, hogy boldoggá tesz a kislányom. És épp ez a boldogság erősíti fel bennem a tenniakarást, amit viszont a gyerek anyja korlátoz azzal, hogy meggátolja.

Értitek: meggátolja, hogy a gyereknek tegyek jót...

Milyen szülő az olyan, aki haragból, féltékenységből, bosszúból, és még ki tudja milyen okból, de keresztbe tesz annak a másik szülőnek, aki tenni akar a gyermeke fejlődéséért, s akit a gyermek is annyira akar? Mire jó ez? Milyen ember lehet az, aki végignézi nap mind nap, ahogy a gyermeke szenved? 

Vajon nem károsabb ez a gyerekre nézve, mint megtudni, hogy mit jelent a halál?

Egyébként a halál fogalmával a gyerekben talán idejekorán tudatosul az élet értéke. Talán ettől óvatosabb lesz és körültekintőbb, ki tudja. Lehetséges, hogy az elején még aggódik (és fél), de a későbbiekben olyan emberi lény lesz, aki nem tapossa el a bogarakat, nem rúg bele a macskakölyökbe az út szélén, s örülni tud annak, ha a természetben lehet, hiszen ez utóbbi jelenti az életet magát a halállal szemben. Mindezt hosszasan sorolhatnám még...

Az Anyával való esemesezésem után három nappal, október 8-án tartottuk meg Édesapám hetvenedik születésnapját (erről majd egy másik bejegyzésben írok), majd 9-én bementem az óvodába, ahol adtam Dórnak egy nyalókát, ugyanis előző nap megígértem neki, hogy viszek. Az oviban egyébként ott volt az anyja is, aki délután 3-ra ment a gyerekért, tehát nem foglalkozás közben zavartam a gyereket, hanem megvártam, amikor eljön a hazamenetel ideje.

Csak azért, hogy lássuk a gyerek mennyire kötődik hozzám:

1: Amint kijött a szoba ajtaján és észrevett engem, fülig érő mosollyal a száján furakodott bele az ölembe, szinte odanyomva magát, hogy minél jobban átölelhessem őt. 

2: Amikor kértem tőle puszit, ő első szóra adott, s nem úgy, mint ahogy a búcsúzások idején szokta, hogy könyörögnöm kell neki, mert számára a búcsúpuszi egyenlő az elválással.

3: Miután felöltözött és elindultunk hármasban kifelé, Dóri kirántotta az anyja kezéből az ujjait, majd hátraszaladt hozzám, hogy vegyem fel az ölembe. Vagyis velem akart menni és nem az anyjával!

4: Odakint Dóri elmodta az anyjának, hogy szeretné, ha velem mehetne haza. Az anyja természetesen indulatosan leteremtette őt, hogy "nem lehet". Hogy miért nem, azt nem árulja el nekünk soha. 

5: Dórinak még odabent adtam egy nyalókát, majd egy másikat az anyjának akartam átadni, hogy majd holnap megkapja tőle azt is, mire Dóri közölte, hogy ne adjam oda Anyának, hanem majd holnap adjam neki oda én magam. Értitek: Dóri tőlem akar nyalókát kapni és nem az anyjától, ráadásul ezt úgy, hogy ha én adom neki oda, akkor ez azt jelenti, hogy találkozhat velem!

6: Amikor felültek a kerékpárjukra és elindultak haza, én integetve rohantam utánuk, Dóri pedig mindvégig engem figyelt a szeme sarkából, majd miután lelassultam és elkezdtek távolodni tőlem, odakiáltott nekem, hogy "Apa, szaladj utánunk haza". Mivel nem akartam az anyját kiidegelni, és amúgy sem bírtam volna szusszal, ezért abbahagytam a rohanást, de Dóri mindvégig megpróbált hátrafelé nézni, hogy az apja vajon követi-e őt a kerékpár után.

Szóval, nagytudású emberek, roppant intelligens szülők, segítsetek!

Vajon miért nem járul hozzá az exem ahhoz, hogy a kislányunkkal több időt tölthessek, mint amit a jelenlegi keret lehetővé tesz?

Miért?!






A halál fogalma roppant kényes téma egy hároméves gyereknek, de az ANYA emilyen hozzállása az APÁhoz szintúgy az. Vajon melyik károsabb a gyerekre nézve: az, ha megtudja mi a halál és az élet, vagy az, hogy elveszik tőle az apját?


Az igazam alátámasztásául pedig itt van azon két cikk, amit feljebb már említettem:


- A gyerek és a halál
- Az örök tabutéma


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése