2017. október 7., szombat

Vadászat a sárga jégrémesre

A nyolcvannegyedik kapcsolattartásunk nem kezdődött valami fényesen, de végül igencsak tréfásra sikeredett...

Aznap (szeptember 30-án) úgy terveztem, hogy ellátogatunk a pilisszentkereszti Dera-szurdokba (info ITT és ITT), amit egy ismerősöm ajánlott, mondván, hogy jó program lehet a gyerekkel. Dóri az anyjától már tudta, hogy a hegyre megyünk, be a sötét erdőbe, így amikor megérkeztem érte, ő mesélni kezdett valamit a farkasokról, amit - bevallok őszintén - nem értettem tisztán. Amikor Anyára néztem kérdően, hogy mit akar a farkasokkal a gyerek, ő elmondta, hogy előző nap a Pisroska és a farkast mesélte neki, amitől megijedt, azaz elkezdett félni a farkasoktól. Dóri megerősítve mindezt, rendületlenül hajtogatta, hogy az erdőben farkasok élnek és ő fél tőlük. 

- Óóó, Kicsikém... Ahová megyünk, ott nincsenek farkasok - mondtam neki, nyugtatgatva a kis lelkét, de ő rendületlenül mondta a magáét:
- Az erdőben farkasok vannak és félek tőlük.
- Nem kell félned, mert a farkasok messze élnek, fent a magas hegyekben, ott, ahol emberek nem járnak - válaszoltam.

Végül Dóri félelme ellenére mégiscsak elindultunk a Dera-szurdok felé. Az út nagyjából 15 percet vett igénybe, majd kábé ugyanannyit kerestük a lehajtót, ami a szurdok felé vezet, mert a főút mentén semmiféle tábla nem jelzi, hogy merre található a hely.

Dóri persze a kocsiban is mondogatta, hogy inkább ne menjünk oda, mert farkasok vannak az erdőben, de úgy voltam vele, hogy amikor megérkezünk a szurdokba, majd megjön a kedve a kiránduláshoz, s csakhamar elfeledi azt a rémisztő mesét a farkasról meg a Piroskáról. 

Vezetés közben folyamatosan magyaráztam neki a farkasokról és azok titokzatos életéről, valamint arról, hogy ők nagyon ritkán merészkednek az ember közelébe, hiszen jobban félnek tőlünk, mint mi tőlük. Nem melesleg tényleg ritka állat nálunk a farkas, és inkáb a magasabb hegyekben és a nagyobb erdőkben hallani róluk.

(Erről eszembe jutott, hogy anno, még ovis koromban Édesapám a budapesti Farkasréten lakott, ahol azért féltem kimenni a ház kertjébe, mert az elbeszélésekből már tudtam, hogy a városrészt a környéken élő farkasokról nevezték el, ki tudja mikor, így tehát tartottam tőle, hogy egyszercsak felbukkan egy farkas és bekap)

Nem tudom mi lelte a Kicsikémet, de amikor megérkeztünk a szurdokba és kiszálltunk a kocsiból a zsúfolásig megtelt parkolóban, Dóri reszketve kéredzkedett fel az ölembe, hogy aztán intenzív kérlelésbe kezdjen, hogy menjünk inkább haza.

Mivel a hely tele volt kiránduló családokkal, ezért megpróbáltam Dóri lelkére beszélni, hogy nem vagyunk egyedül, ezért alaptalan a félelme, s nem mellesleg én is itt vagyok vele, aki megvédi őt a farkasoktól.

- Miért védesz meg Apa? - kérdezte tőlem.
- Hát azért, mert te vagy a kislányom, akit nagyon szeretek, és megvédelek téged minden baj elől - feleltem. Természetesen hozzátettem még azt is, hogy én erősebb vagyok, mint a farkas, ráadásul annyi ember van itt az erdőben, hogy a farkas nem merészkedik hozzánk közel.

Dóri körbenézett, de egyáltalán nem volt nyugodt.

Ekkor egy tisztás felé mutattam, ahol tábortűz fölött bográcsgulyást főztek az emberek, s tőle pár méternyire gyerekek játszottak valamit.

- Megnézzük mit csinálnak? - kérdeztem Dóritól, de ő belebújva a nyakamba, némaságba burkolódzott. 

Lassú léptekkel a tisztás felé vettük az irányt.

A tisztás, ahová elindultunk

A tisztáshoz érve odamentünk a gyerekekhez, akik szaladgálva ütögettek valami madzagra rögzített labdát. Magam roppant jól szórakoztam rajtuk, de Dóri szívét nem sikerült fölmelegítenem vele. Közben persze lassan-lassan körbesétáltuk a tisztást, így meglestük azt is, ahogy a gyerekek szülei a rotyogó bogrács körül ténykednek. Dórit ez sem derítette fel, hanem elkezdte mondogatni, hogy haza szeretne menni.

Dóri szemlátomást rosszul érezte magát, mert pár mondat után sírásban tört ki.

- Menjünk haza Apa! - fakadt ki.

Mit is tehettem mást, minthogy letettem a kirándulásról.

- Rendben, menjünk haza - feleltem Dórinak.
- Menjünk haza a házadba - monda erre, majd kijelentette, hogy nagyon kell kakilnia.
- Bemenjünk a bokor mögé kakilni? - kérdeztem.
- Haza akarok menni.
- Kicsikém, de ha nagyon kell kaksizni, akkor itt is lehet.

 Dóri szinte könyörgött, hogy induljunk már el, mert nem akar az erdőben lenni:

- Nem akarok az erdőben sétálni. Menjünk haza!
- Rendben, hazamegyünk. De kibírod hazáig a kakilást?
- Igen.

Miután megbeszéltük, betettem őt a kocsiba, majd hazafelé vettük az irányt. Dóri szemlátomást megkönnyebbült, hogy a háta mögött hagyhatta az erdőt, és úgy tűnt, hogy annyira azért nem kell kakilnia, mint ahogy mutatta az imént. Viszont amikor bekanyarodtunk az utcánkba, egyszercsak kijelentette, hogy nem akar hazajönni hozzám:

- Nem akarok a házadba menni, Apa!

Ezen igencsak meglepődtem, hiszen eddig folyton nálam akart lenni, most pedig tiltakozott, hogy nem akar bejönni hozzám. Vajon miért nem? 

- Kakilni sem akarsz bejönni? - kérdeztem. 
- Anyánál akarok kakilni! Menjünk haza Anyához! - kérte Dóri, szinte már a kétségbeesés határán.
- Jójó, akkor menjünk Anyához. Kibírod még addig?
- Igen.

Egy éles kanyart véve megfordultam a Trabival, majd Anya felé vettük az irányt, ahová öt perc múltán meg is érkeztünk. Miután becsöngettem, Anya kicsit ijedten nézett ránk, hiszen még bő egy óránk volt hátra a kapcsolattartásból, mi pedig máris ott tobzódtunk a bejárati ajtóban.

- Mi történt?! - kérdezte aggódva.
- Semmi, semmi, csak Dóri nem akart kirándulni, mert fél a farkasoktól - feleltem.
- De miért hoztad haza?
- Mert kakilnia kell. Azt mondta hozzam haza, mert itt akar kakilni.

Anya Dóri felé fordulva megkérdezte:
- Jaj édesem, kakilnod kell?
- Kakilnom kell! - mondta Dóri a sírás határán.

Annyira rosszul volt Dóri attól, hogy vissza kell tartania a kaksizást, hogy mondtam Anyának, vigye őt fel hamar, mert mindjárt bekakil szegénykém. Úgy is lett: gyorsan felsiettek az emeletre, s majd csak negyed óra múltával jöttek le ismét, immáron kisimult arccal.

- Na, volt kaksi? - kérdeztem.
- Hű, annyi volt benne, mint még soha - felelte Anya, Dóri pedig mosolyogva jött oda hozzám, hogy vegyem fel az ölembe. 

Mivel volt még egy óránk az eheti kapcsolattartásból, ezért elköszöntünk Anyától, majd sétálni mentünk a ház mögötti udvarra. Dóri kérte, mert motorozni akart...

Kicsit csalódott voltam, mert potyára utaztunk a szurdokhoz, miáltal az eheti kalandunk nagy része ismét utazással telt el, érdemi játék nélkül. Az is dühített, hogy egy héten csupán három órát lehetek együtt a gyerekkel, s még az is, hogy egy kaksi miatt kellett őt hazahoznom.

Igaz, hogy Anya megértőbb lett mostanában, így alkalomadtán meglátogathatom őt a kapcsolattartáson kívül is, de azért ez nem ugyanaz, mintha elvinném őt magammal órákra. Anya engedékenysége persze kicsit enyhít a "fájdalmamon", ezért most is úgy voltam vele, hogy a hátralévő időnkben elütjük az időt az udvaron, s majd hét közben valamikor viszek neki valamit, miáltal láthatom Dórit pár percre.

A harmadik ház mögötti betonplaccon Dóri vad motorozásba kezdett, majd amikor megunta, belerugtunk párat a labdába is. Igazából nem volt valami nagy kedve a kerítésen belüli játékra, viszont nagyon jól tudta, hogy azon túl semmi keresnivalónk nincs. Persze ez nem teljesen így van, hiszen a hátralévő időmben most nyugodtan kivihettem volna őt bárhová, viszont ő maga úgy emlékezett vissza, hogy amikor néhanap beugrom hozzá 10 percre ilyen-olyan finomságokkal, akkor nem vihetem őt el a kerítésen túlra, hanem maximum sétálhatunk egyet az udvaron. Ezt meg is mondta nekem, ahogy mellette sétáltam a füvön:

- Nem mondom el Anyának, ha kimegyünk az utcára...

Vettem a lapot.

Tehát a Kicsikém ki szeretne velem menni az utcára sétálni, amit természetesen teljes titoktartás mellett viselne.

Kis drágám :)

Épp akkor, amikor szóltam neki, hogy jöjjön utánam, egyszercsak megállt a kerítés mellett egy sárga jégrémesautó, ami egy közismert dallam kíséretében járja a környéket. Dóri megkérdezte, hogy az micsoda, én pedig elmondtam neki, hogy a jégkrémes kocsi.

- Jégkrémet akarok enni! - kiáltott fel, s szúrós szemmel figyelte a kocsi körüli mozgást.
- Gyere, veszek neked egy jégkrémet - mondtam, Dóri pedig megfogva a kezemet, örömujjongva jött utánam.

Épp idejében értünk oda a kerítéshez, mert a jégkrémes már majdnem útjára indult. Az utolsó pillanatban szóltam utána, hogy várjon meg minket.

- Van valami kis méretű jégréme a lányomnak? - kérdeztem az árustól, az pedig felsorolta nekünk, hogy mely jégkrémek állnak a rendelkezésünkre a készletből. Ki is választottam egyet kétszáz forintért, majd átnyújtottam Dórinak. Kicsikém annyira boldog volt tőle, hogy ott helyben nekifogott befalni.

A jégrém amolyan kékes színű volt, s az illata alapján valami régi, retro-élmény sejlett fel bennem. Nem tudtam megmondani, hogy mi az, de határozottan megmozdult bennem az ismerősség érzése.

- Megkóstolhatom? - kérdeztem Dóritól, ő pedig felém nyújtotta a jégkrémet, hogy harapjak bele.

Ezután rögtön tudtam miért volt ismerős az illata: az egykori Donald-rágóra, meg valamelyest a Tutti-Fruttira emlékeztetett az íze. Gyermekkorom jellegzetes csemegéi voltak ezek, s íme, most jégkrém formájában is megmutatkozott.

Dóri és a jégkrém

Leültünk a padra, Dóri pedig élvezettel nyammogott az egyre fogyatkozó jégkrémjén. Olyannyira bejött neki az íze, hogy amikor megette mindet és csupán a nedvesre nyalt pálcikát szorongatta az ujjacskái között, kijelentette, hogy kér mégegy jégkrémet.

- Kicsim, de már elment a jégkrémes kocsi - feleltem, ő viszont hajthatatlan maradt:
- Apa, kérek még egy jégkrémet! - ismételte meg a kérést.
- Vennék neked jégkrémet, de honnan? A kocsi már elment, és össze-vissza kanyarog az utcákon.

Dórit ez nem hatotta meg. Nem tudom miért (talán mert azt hiszi, hogy olyan szuper apa vagyok, aki a föld alól is előkeríti a jégkrémet), de bízott benne, hogy megoldást találok a problémájára, ezért ismét elmondta, hogy szeretne enni egy jégkrémet, és menjek a kocsi után és vegyek.

- Hát jó - gondoltam magamban, azzal sietős léptekkel a kapu felé vettük az irányt. 

Dórinak nagyon tetszett, hogy Apával a kerítésen kívül sétálnak, és örömében az óvodában tanult kis mondókákat kezdte el énekelni. Közben persze, amint az egyik utcasarokra értünk, ő vizslatni kezdte, hogy a jégkrémes kocsit vajon meglátja-e. 

Egyik sarok után jött a másik, de a jégkrémes kocsit nem találtuk sehol...

- Kicsikém, nem lesz meg az a kocsi. Már három utcába is benéztünk, de nem találtuk sehol - mondtam Dórinak, de őt ez a nyafogás egyáltalán nem érdekelte.
- Nézzük meg ott! - mutatott Dóri a következő sarokra, így mit is tehettem mást, minthogy elinduljunk a következő utca felé. 

Amikor elértük a kijelölt célt, egyszercsak hallom, hogy a jégkrémes kocsi a hátunk mögötti utcában zenél.

- Hohóóó..! - kiáltottam fel. - Hallod a jégkrémes kocsi hangját? - kérdeztem Dóritól.

(Együtt füleltünk a csendben)

- Igen!!! - kiáltotta Dóri, mikor meghallotta az újabb zenét.
- Arra van a jégkrémes! - válaszoltam neki örömömben, azzal sarkonfordulva, igyekezni kezdtünk a hang irányába.

Dóri nagyon izgatott volt, mert számára ez a jégkrém-kérdés igencsak fontossá vált. Most minden azon múlik, hogy mennyire vagyunk gyorsak és találékonyak, hiszen a kocsi minden percben változtatja a helyét, és ki tudja milyen irányban halad tovább.

Amikor az utca végére értünk és befordultunk a sarkon, a jégkrémes kocsinak csak a hűlt helyét találtuk.

- Nah, Bambi, ezt lekéstük. Elment a kocsi - mondtam Dórinak szomorúan.

Dóri figyelte az utca végét, de a jégkrémesnek még a nyomát se látta. Bízva benne, hogy én megoldást találok a problémára, ismét az értésemre adta, hogy jégkrémet szeretne enni, s igyekezzünk a kocsi után az utca végébe.

Persze én is törtem a fejem, hogy hogyan tudunk elébe menni, ha már nem érhetjük utol. Mivel nagyjából ismerem a környéket, ezért volt egy sejtésem, hogy a sofőr melyik irányba mehet, ha be akarja járni az összes utcát. 

- Gyere visszafelé, szerintem most a másik utcában lesz - mondtam Dórinak, ő pedig szorgosan követett engem.

Gesztenyeszedés közben

Amint visszafelé vettük az irányt, ismét meghallottuk a jégkrémes kocsi hangját, méghozzá abból az irányból, ahonnan feltételeztem, hogy járni fog. Dóri is megjegyezte, hogy hallotta a kocsit, s egyre inkább készült rá, hogy sikerrel fogunk járni. Szemlátomást bízott benne, hogy az apja végül elkapja azt a sárga jégkrémes kocsit.

Két sarokkal odébb viszont nem láttunk semmit. Az utca kihalt volt, és sem egy ember, sem egy autó nem tárulkozott elénk. Típikus hétvégi kihaltság volt mindenhol, és már-már úgy nézett ki, hogy egy szellemautót kergetünk.

Mindketten csalódottak voltunk, és Dóriban csupán az tartotta a lelket, hogy magam még nem adtam fel a keresést.

- Gyere fel az ölembe, úgy gyorsabban haladunk - nyújtottam felé a karomat, Dóri pedig lelkesen kapaszkodott rám fel.

Ekkor ismét hallottuk a kocsi hangját, de most épp az ellenkező irányból.

- Kapaszkodj, Kicsim! Most rohanni fogunk. Elkapjuk a grabancát annak a kocsinak! - mondtam, majd rohanni kezdtünk a kocsi feltételezett útiránya felé. Még 10 percünk volt addig, hogy leteljen a kapcsolattartási időnk, úgyhogy muszáj volt mielőbb pontot tennünk a küldetésünk végére.

Rohanás közben reménykedtem benne, hogy a jégkrémes autó abba az irányba halad, amerre mi is haladtunk, de amikor a sarokra értünk, a merőleges utcában nem volt semmi.

Dóri igencsak elszontyolodott. 

- Háát, Kicsim, itt sincs a jégrémes autó, pedig azt hittem, hogy erre fog jönni - mondtam neki szomorúan, ő pedig csalódottan lebiggyesztette az orrát. Nem szólt semmit, hanem tudomásul vette, hogy veszítettünk.
- Sajnálom - mondtam halkan. - Nem tehetünk semmit. Nem tudjuk merre megy, mi pedig lassúak vagyunk ahhoz, hogy utolérjük. 
- Menjünk vissza a kocsidhoz és keressük meg - felelte Dóri, utalva rá, hogy azzal gyorsabbak lehetünk. 
- De már nincs rá időnk. 5 percünk maradt rá, hogy hazavigyelek. Letelt az időnk, és Anya vár minket haza.

Dóri tudomásul vette, így szomorúan indultunk el visszafelé.

Csalódott voltam én is, mert a Kicsikém nagyon bízott bennem, én pedig kudarcot vallottam. Bízott benne, hogy sikerrel járunk, hogy az apukája mindenre tudja a megoldást, és lám, tévedett, mert mégsem tudja.

Lassan haladtunk visszafelé, s egykedvűen rugdostuk félre az úton a fákról lehullott gesztenyéket. Nem szóltunk semmit. 

.
.
.
.
.

De ekkor autó zajára lettünk figyelmesek, s úgy léptünk fel a járdára, hogy nem is néztünk a hátunk mögé. Amikor a hang forrása egyre közelebb került hozzánk, a járdán állva mégiscsak hátunk mögé lestünk, hogy milyen autó közeledik.

És mi volt az? Na mi? Hát a jégkrémes kocsi, amit oly régóta kerestünk!

- Kicsikém, látod?! - kiáltottam fel örömömben. - A jégkrémes kocsi!!!

Dóri örömujjongva ugrott fel a magasba, majd hangos kiáltásban tört ki.
- Jégkrémes kocsi!!!

- Váhááá, megtaláltuk, látod?! - hajoltam le Dóriért, mejd gyengéden a magasba emeltem, mint egy győzelmi trófeát. - Csak nem volt hiába, hogy utána mentünk!

Dóri olyan boldog volt, hogy könnybe lábadt tőle a szemem, ő pedig a magasból figyelve a mellettünk megálló sárga kocsit, egymás után hajtogatta: - Jégkrémes kocsi, jégkrémes kocsi..!

A sofőr már megismert minket, így tudta jól, hogy az integetésünk azt jelenti, ismét jégkrémet akarunk venni. Kiszállva a kocsiból megkérdezte melyik fajtát szeretnénk, én pedig elmondtam, hogy ugyanazt, mint az előbb, csak most hármat.

Amikor Dóri megkapja a finomságot

Miután kifizettem a jégkrémeket, s kibontva egyet Dórikám kezébe adtam az övét, immáron nyugodtan, de boldogságban úszva vehettük hazafelé az irányt. A másik kettőből az egyiket én kezdtem el nyalogatni, a harmadikat pedig Dóri szabad kezébe adtam, hogy azt adja majd oda Anyának.

Csupán 5 percet késtünk, de Anya nem szólt érte semmit. Dóritól megkapta a jégkrémet, majd együtt néztük a gyereket, ahogy élvezettel falja be a fura színű finomságot. És bár Anya megkóstolta az övét, de végül nem kért belőle, mondván, hogy ezek a névtelen cuccok neki gyanúsak. Ő mindig ilyen volt, s ha nem bízott egy termékben, akkor nem is evett belőle. Valószínűleg azt hiszi, hogy ami olcsó és tömegcikk, az tuti valami átverős dolog, ami tele van vegyszerekkel, stb. Ezzel részben egyetértek, de azzal egészíteném ki a gondolatmenetét, hogy szerintem a drága és márkás élelmiszerekben is rengeteg vegyszer van, így nincs különbség a "bóvli" és a "márkás" jégkrémek közt, hiszen mindegyik mestreséges ízt és színt tartalmaz - szerintem. Ez a jégkrém viszont finom volt, amit a gyerek nagyon szeret, és ritkán megehet belőle valamennyit, szerintem nem lesz tőle semmi baja.

Anya jégkrémjét is ő ette meg

A kapcsolattartásunk ezzel véget is ért, amely bár csalódottan kezdődött, de élvezettel zárult. Azt hiszem Dóri ezzel megtanulta, hogy Apa mindent elintéz neki, mégha ez pusztán a véletlen műve is volt. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése