2017. november 23., csütörtök

Egy hét múlva két hét

Egyik nap, amikor a munkahelyemről sétáltam hazafelé, ismét összefutottam az exemmel, miközben ő épp az óvodába tartott Dóriért...

Nem nagy ügy, volt már ilyen, viszont ilyenkor mindig boldogság lengi körbe a szívemet, mert tudom, hogy találkozhatom a lányommal. Végül is nincs ellenem tiltó határozat, így ha akarok, bármikor bemehetek az óvodába meglátogatni a gyermekem. Persze ezzel nem szeretnék visszaélni az exemmel való konfliktushelyzet miatt, de azért jó tudni, hogy tulajdonképpen erről nem döntött a Bíróság.

Nos, mint említettem, épp akkor haladtam el az óvoda mellett, amikor Anya megérkezett oda, úgyhogy kilépve egyet balra, szorgosan szedtem a lábaim, hogy mielőbb utolérjem őt. Azt hittem ismét dühtől szikrázó szemekkel néz majd rám, mert megint felbukkantam a semmiből, de nem így történt, mert telefonált. Dórit 3-kor eresztik ki a foglalkozásról, úgyhogy mintegy tízpercnyit még várnunk kellett rá. 

Amikor Anya befejezte a telefonálást, megkérdeztem tőle, hogy hogyan tervezi az ünnepeket a kapcsolattartás terén? Ő nem is tudott rá válaszolni, mert nem ez járt a fejében, én pedig felvázoltam neki az elképzeléseimet. 

A papírforma alapján Dóri minden hét szombatján lehet velem, mindössze 3 órát, ami idén decemberben 23-ára esik. Másnap, azaz vasárnap van Szenteste, majd a papírforma alapján a piros napos ünnepek másnapja is az enyém, vagyis a 25-e. Tehát szombaton és hétfőn is találkozhatom a lányommal, és nagy a valószínűsége annak, hogy hétfőn Édesapámékhoz megyünk családi ebédre. 

Namármost, ezt az egészet, amit az imént fentebb írtam, el is lehet felejteni: ugyanis az exem felhívta rá a figyelmem, hogy a bírósági ítélet alapján 2017. december 1-től már csak kéthetente találkozhatok Dórival.

Kéthetente...

Nem lesz több minden szombaton Apa-Dóri kapcsolat, viszont lesz helyette minden második hétvégén kapcsolat, ami annyit tesz, hogy kéthetente láthatom Dórit szombaton is és vasárnap is, 3-3 órára. Ekkor Dóri még nem aludhat nálam, és nem is kapunk hatórás kapcsolattartást, ahogy azt a Bíróságtól kértem, viszont egymás után kétszer is láthatom őt.

Hogy mi erről a véleményem?

Egy nagy LÓFASZ!

Dühítő a Bíróság elsőfokú ítélete, mert az több sebből is vérzik:

1: két hétig nem láthatom a saját gyermekem. Ki bírja ki a gyermeke nélkül két hétig?
2: amikor láthatom, akkor is csak 3 órányit, ami ugyanúgy nem elég a komolyabb foglalkozásokra.
3: mivel másnap is láthatom őt, ezért elmondhatom, hogy az egész hétvégémet elqrják azzal, hogy fenn kell tartanom egy-egy 3 órát a kapcsolattartásra. Félreértés ne essék, nagyon örülök, hogy láthatom a lányomat, de ezzel se szombat délelőttre, se szombat délutánra, és se vasárnap délelőttre, se vasárnap délutánra nem tervezhetek semmit, mert nem lesz rá elegendő időm. Persze sok mindent lehet csinálni az említett időszakokban, de csak olyat, ami pár óra alatt bejárható vagy elvégezhető. Például nem utazhatok el messzebbre, ha akarnék, akkor sem. Más lenne a helyzet, ha Dóri nálam aludhatna e két napon: akkor egy egész hétvégét vele tölthetnék, amikor is akár el is utazhatnánk valahová, és ahogy magamat ismerem, egész biztos így tennék. 

A bírósági ítélet alapján együtt is vagyok a gyermekemmel, meg nem is. Eleve romlott azon bírói gyakorlat, miszerint egy apa csupán kéthetente láthatja a gyermekét, nemhogy még azt is felszabdalják 3-3 órára, azaz szombatra és vasárnapra.

A Bíróság szerint fokozatosan kell hozzászoktatni a gyereket az átmenetre, mikor a heti rendszeresség kétheti rendszerességre tér át. Semmiféle pszichológiai tanulmány, sem pedig pozitív példa nincs rá, hogy a gyermek javára válik a kéthetenkénti kapcsolattatás, a bíróságok ennek ellenére előszeretettel hozzák meg ezt a döntést. Hogy miért? Szerintem ők sem tudják, és épp ezért mondják azt, hogy ez a "bírói joggyakorlat" (vagy "szokásjog"). Az egy csöppet sem zavarja őket, hogy ilyen jog vagy szokás nincs, és mindezt csak ők találják ki, mert meghozzák a döntésüket, tönkretéve ezzel a szülő-gyermek kapcsolatát (de leginkább a gyermek lelkét). 

Szóval Anya felhívta rá a figyelmem, hogy december elsejétől kéthetente láthatom Dórit, s épp ezért 23-án nem. Elvihetem ugyan 25-én, de azt sem a kapcsolattartás miatt, hanem mert piros betűs ünnep másnapja lesz. Csak megjegyzem: az ünnep 24-25-26-án van, amelyből csak egy napot kapok. Anyánál van a gyerek minden áldott napon, én pedig még egy nyavalyás Karácsonyt sem tölthetek el vele kettesben, mert 3 óra alatt nem lehet normálisan ünnepelni, ráadásul nappal, amikor a karácsonyfa fényeit sem lehet átérezni a bejövő kinti fény miatt.

Szopás az egész. Én szopok, a Bíróság meg szopat. Ja bocs, Dóri is szopik, csak még nem tudja, Anya meg szarik rá...

Nem tudom amúgy ki hogyan értelmezi mindezt, de kétlem, hogy ezt lehet jól értelmezni. Két hét alatt kétszer három óra?! Normálisak ezek?

Persze mindez csak jövő májusig áll fenn, mert akkor Dórit már elvihetem minden második hét szombatján és vasárnapján is, méghozzá reggel 9-től délután 6-ig. Tyuhé! Akárhogy is számolom, de ez 9 (!) óra kapcsolattartást jelent, ami felfoghatatlan időmennyiség a jelenlegi 3 órához képest! 

(Persze Dóri még ekkor sem aludhat nálam, mert azt majd csak 2019. június 1-től teheti meg. Igaz, hogy én péntek délutántól vasárnap délutánig szeretném elvinni - ha már csak kéthetente láthatom a gyermekem -, a Bíróság, vagyis Dr. Smid Erika bírónő ezt nem látta jónak. Ezt is csak győzzem kivárni...)

De térjünk vissza a ovihoz, ahol épp Anyával diskuráltam az ünnepi lehetőségeimről. 

Kértem őt, hogy az elmaradt kapcsolattartást tartsuk meg egyben, amit még megfontolni sem volt hajlandó, hanem azt úgy ahogy van elutasította. Kérdeztem, hogy miért nem jó neki, ha letudjuk egyben a két kapcsolattartást, amire nem tudott magyarázatot adni, hanem lezárta azzal, hogy "csak". Az sem hatotta meg, hogy a 25-i családi ebédre kevés a 3 órányi időnk. Kértem, hogy tegyük hozzá az elmaradt kapcsolattartás idejét, de nem volt rá vevő. Nem is tudom, erről dönthet ő egymaga?? Végtére is, az én időmről van szó, de ő akarja megmondani, hogy mikor lehet az enyém. Vajon miért fáj neki az egybegyúrt 6 óra, amikor bő fél év múlva már 9-re is elvihetem?

Számomra érthetetlen mindez, és semmiképp sem emberi...

Nos, tehát elutasíttatott a kérésem, Dóri pedig végre kilépett az ajtón. Először Anyához ment oda, majd amikor felpillantva észrevett engem is, úgy tépte ki magát az anyja karjaiból, hogy az majd hasra esett, ahogy utána nyúlt. Dórim akkora örömmel ölelte át a lábaimat, hogy ha a szeretet és a boldogság fogalmát képbe kéne foglalni, ez az a pillanat volna. Miközben az anyja megpróbálta őt visszatartani, még az is kiszaladt a gyerek száján, hogy "hagyj békén!", én pedig amint leguggoltam elé, máris belefészkelte magát az ölembe. 

Dóri mosolyogva, minden másodpercét kiélvezve ült a karomon, miközben egyik kezével a vállamat fogva feltett nekem egy kérdést:

- Apa, lemehetek hozzád?

Igen, így, magától: "- Apa, lemehetek hozzád?"

Ilyenkor összeszorul a szívem, mert tudom, hogy a válaszom az kellene legyen, hogy nem, de nem tudom ezt mondani neki, hiszen ez a kérdés ennél bonyolultabb, minthogy egy nemmel meg lehetne válaszolni. Nem tehettem mást, őszintén feleltem a kérdésére:

- Jaj, Kicsim, én annyira örülnék neki, de sajnos Anya nem engedné meg.
- Miért nem? - kérdezte Dóri.
- Nem tudom - vallottam be neki. 

Tudtam, hogy nem engedi meg, hiszen sosem engedte, ráadásul épp melóból hazafelé jött a gyerekért, és alig várja, hogy végre hazaérjenek, nemhogy még elengedje hozzám a Kicsikémet.

- Kérdezd meg Anyától, hátha megengedi - súgtam Dórim fülébe, de ekkor ő szinte rám rivallva adta a tudtomra:
- Neeem, Apa! Kérdezzük meg együtt!

Ez is csak csafart egyet a szívemen, mert tudtam, hogy esélytelen kikuncsologni Dórit az anyjától. Dóri szerintem érezte, hogy nem fogom Anyától megkérdezni, hogy átvihetem-e hozzám őt, ezért amint Anya a közelünkbe lépett, rögtön neki szegezte a kérést:

- Anya, szeretnék átmenni Apához!
- Mit mondasz Kicsikém? - kérdezte Anya, mert az óvodai ricsajban alig hallott valamit.
- Szeretnék átmenni Apához!

Szinte be sem fejezte a mondandóját, Anya teljes szigorral csapott le rá:
- NEM! Megyünk haza, nem mehetsz át Apához!

Dóri szóhoz sem jutott.

Igazából piszkosul szomorú lett, amit az anyja sosem vesz észre. Hogy miért? Fogalmam sincs. Dórival összenéztünk, és ledöbbentem a tekintetén, hogy milyen beletörődött csalódottság áradt belőle. Tudta jól, hogy mi lesz Anya válasza, de bízott benne, hátha most más választ kap majd. Anya nem látta, de Dórit lesújtotta a tény, hogy nem változott az anyja hozzáállása a kérdéshez.

Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy egy ember hogyan tud annyira gyűlölni valakit, mint az exem engemet. És itt nem is a gyűlöletről van szó leginkább, hanem az elvakultságról és az értelmetlenségről, meg arról a közönyről, ahogy a saját gyermeke szeretetét kezeli. Piszkosul megnyomorítja ezzel Dóri lelkét, de nem fogja fel, mert elvakult velem szemben. Érzéketlen, embertelen és abnormális...

Dórit persze öltöztetni kellett az induláshoz, úgyhogy letettem őt a szekrénykéje elé, ő pedig felpillantva rám feltette a kérdést: - Apa, hoztál nekem Kinder-tojást?

- Óóó, azt nem hoztam, sajna - válaszoltam lekonyult füllel, amit Dóri majdhogynem el is hitt, de látta rajtam, hogy füllentek.
- De hoztál, mutasd meg a kezed - pillantott a kabátzsebembe dugott kezemre, én pedig mélyebbre csúsztatva megpróbáltam elrejteni a kidudorodó tojást. 
- Sajnos nem hoztam. Komolyan... - mondtam.

Dóri nem hitte el. Nem szólt semmit, hanem várta, hogy mi fog most történni. 

Nem akartam húzni a kis eszét, ezért a tojást a füle mögé téve, váratlanul elővettem azt:

- Nézd mi van a füled mögött..! - mutattam neki a Kinder-tojást, ő pedig nevetve, örömmel telve vette át tőlem.

Öltözés közben Dóri megette a csokit, majd miután összeraktam neki a játékot, elindultunk kifelé. Anya nem indult egyből haza, hanem még vásárolni mentek, ezért Dóri megkérte rá, hogy úgy menjenek tovább, hogy én közben a bicikli mellett sétálok, míg ő a kezemet fogja. Szerencsére ezt megengedték nekünk, úgyhogy Anya míg tolta a bicajt, én a másik oldalon sétáltam, Dóri meg erősen markolta az egyik ujjamat, de oly módon, mint aki soha sem akar elereszteni.

Számomra ez úgy jött le, hogy végtelenül ragaszkodik hozzám. Olyannyira, hogy a hátralévő utunk minden másodpercét velem együtt szeretne átélni. 


A sarok persze nagyon közel volt, Dóri pedig nem akart elengedni, mikor odaértünk. Anya felült a nyeregbe, Dóri pedig még mindig az ujjamat szorongatta a gyerekülésből. Kérlelni kezdett, hogy menjek el velük a másik sarokig is, de amikor az anyja erélyesen rászólt, muszáj volt elengedni. Sajnos nem tehettem semmit.

Elmondtam neki, hogy nagyon szeretem őt, majd adtam az orcájára egy puszit, mire ő is adott nekem egyet.

Egy hét múlva már csak kéthetente találkozhatunk...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése