2017. november 22., szerda

Fekete levelek

A november 11-i kapcsolattartásunk sajnos elmaradt, mert Dórim beteg lett, így a legutóbbi találkozó után két héttel lehettünk együtt ismét... három órányit.


Sok minden történt az utóbbi hetekben. Például új munkahelyem lett, ami miatt a korábbi 24-48-as munkarend helyett napi 8 órában húzom az igát, miáltal alig jut időm bármi másra. Se a honlapjaimra, se a blogra, se az otthoni teendőkre nincs időm, így tulajdonképpen minden áll, én pedig a korai sötétedés miatt hamarabb is kerülök ágyba. 

Aztán egyik nap hazafelé jövet Budaörsről, pont akkor száguldottam el a Trabival az áruház mellett, amikor Anya végezvén a munkahelyén, épp a buszmegállóban állt. Fel is vettem őt, majd elvíve az óvodába a gyerekért, pár percre ölelkezhettem a kislányommal. 

A Dóritól való kéthetes távolmaradást végül úgy tudtam átvészelni, hogy a mostani munkámba temettem bele magam. Hogy ez milyen jellegű, az nem lényeges, viszont meglehetősen fárasztó, és amúgy is csak ideiglenesnek szánom. Említésre se méltó. Mivel a munkaidőm délután három órakor lejár, ezért párszor előfordult, hogy épp akkor sétálok hazafelé, amikor Anya épp az oviból hozza ki a gyereket. Akkor pár perc erejéig találkozom Dórival, de mivel Anya kerékpárral jár, én pedig gyalog, ezért nem tudom őket hazakísérni. Gondolom Anya ennek roppant örül :)

Egyébként eszembe jutott a napokban, hogy nekem is bringáznom kéne, mert akkor az utánfutót a hátam mögé kötve, még akár hazavihetném Dórit, feltéve mondjuk, ha Anya ebbe beleegyezik. Dóri egész biztosan élvezné, mert hát milyen nagy élmény egy kipárnázott utánfutón száguldozni Apával.

Tehát zajlik az élet. 

Vártam már a soron következő kapcsolattartást, így amikor végre elérkezett az idő, nagy reményekkel vágtam bele. Mivel folyton mesélek valamit Dórinak a természet érdekességeiről, ezért elhatároztam, hogy a mai napon szemléltetni fogom, hogy mi lesz a lehulló falevelekből a természetes folyamat szerint. Korábban - még a családsegítős időkben - már kitértem rá, hogy a falevélből lesz a föld, ami a növényeket táplálja, de azt hiszem nem értette miről beszélek, most viszont oly módon mutathattam meg neki az átalakulás folyamatát, ami egy hároméves kisgyermeknek is világossá teszi. 

Pilisvörösváron nagyban megy a zöld hulladék komposztálása: több hektárnyi területen, gyakorlatilag hegyekben áll a gőzölgő, érés alatt álló levélhalom, amit gépekkel forgatnak és locsolnak be, hogy végül teherautóval szállítsák el azt a megrendelőhöz. 



A képen nagyon jól kivehető a levélhalom és a már beérett fekete föld

Dóri nagyon szerette volna megnézni mindezt testközelből, így kiszálltunk a kocsiból és odatotyogtunk a sárban a levélhegy tövéhez. Viszonylag hűvös volt az idő, ezért időnként megcsapott minket a levélhegyből áramló meleg, valamint az azt követő intenzív komposzt szag. Kicsikémnek tetszett a dolog, méghozzá olyannyira, hogy mindenre rákérdezett, hogy mi miért van. Megkérdezte például, hogy miért van meleg a hegy belsejében, hogy miért gőzölög a teteje, s hogyan lesz belőle föld, én pedig hosszasan ecseteltem neki a pici kis levélfaló gombák és földigiliszták életét, amit - úgy vélek - hellyel-közzel meg is értett. Talán a mikroszkopikus életformák mibenlétével még nincs teljesen tisztában, de ezt orvosolni fogom akkor, ha veszek majd neki egy mikroszkópot (tervbe van véve). 

Dóri tehát a fél órás kiruccanásunk által megtudta, hogy a falevélből lesz az illatos és porhanyós fekete föld, amelyet a park és kertek növényei nagyon szeretnek. Nem is nagyon akart elindulni hozzám, és a legszívesebben körbejárta volna még az egész telepet, de muszáj volt, hogy egy keveset játszadozhassunk is kettesben.

Búcsút intve a fekete leveleknek, beültünk a Trabiba és elindultunk hozzám. Út közben Dóri kért egy kis zenét, amit én a nyolcvanas évek slágereivel igyekeztem megadni. Meglepően jó ízlése van, mert megkért rá, hogy tekerjem fel a hangerőt, majd miután úgy ahogy bömbölt a zene a kocsiban, ütemesen rázni kezdte a fejét. 

Tök jó fej - nyugtáztam magamban, majd együtt énekeltem neki a zenék szövegét, amit Dóri meglepett mosollyal nyugtázott. 

Megérkezvén a célállomáshoz, egy gyors kézmosás után legózásba kezdtünk. Imádja a figuráit, bár azt hiszem, hogy az építés élményét kifejezetten hiányolja. Tervben van kilós legókockák vétele, de egyelőre még nem volt rá pénzem. Elhatároztam, hogy nem legóházat veszek neki, hanem mindenféle építőelemet, amelyből aztán olyan építményt emel magának, amilyet csak akar, és talán olcsóbban is kijövök, mintha egy komplett készlettel lepném meg. 



Egyre finomabban kezeli az apró tárgyakat

Mintegy negyed óra múltán megkérdeztem tőle, hogy süssek-e egy pizzát, amire azt felelte, hogy igen. Amíg az ebédet készítettem, addig ő játszott tovább.


A pizzánál nincs jobb

Annyira szereti a pizzát, hogy egy 32-es méretű felét simán betolja, de valamikor még többet.




Az ebéd elköltése után ismét a legóé volt a főszerep:




Kapott egy új minifigurát, de sajnos ebből már volt egy, amit így kénytelen leszek elcserélni egy másikra (A minifigura amolyan meglepetés-figura, mert sosem tudjuk melyik van a zacsiban. Jelenleg a 20-as sorozatnál jár a gyártó, amelyben azt hiszem húszféle figura lelhető, de ugye nem tudni, hogy melyiket veszi meg az ember, mert nem látni bele a csomagolásba. A 17-es sorozat itt-ott még kapható, így örültem, hogy belebotlottam, de pechemre ugyanazt sikerült megvennem, amit nemrég). 




A mobiltelefonos ipse



Dóri ezután kapott egy Kinder-tojást is, amiben meg volt egy ilyen nyakigláb akármi:

Hogy ennek mi értelme van, nem tudom

A legózást megunván, Dóri egyszer csak felpattant a szőnyegről, majd berohanva a hálószobába, magára zárta az ajtót. 

Hoppá...

- Kicsikém, te bezártad az ajtót? - kérdeztem tőle az ajtóhoz sietve.
- Bezártam az ajtót - válaszolta Dóri.
- De most hogyan fogsz kijönni? Én innen nem tudom kinyitni.

Aggódtam, mert ő még nem tudja kinyitni az ajtót, ha kiveszi a kulcsot, és márpedig kivette, amit ledobott a földre. 

- Átnézem Apa fiókjait - jött a nevető hang a szobából, miközben hallom, hogy sorra huzigálja ki a komódok fiókjait. 
- Kicsikém, abban csak ruhák vannak. Inkább gyere ide és nyisd ki az ajtót - noszogattam őt kintről, de ő nem akart jönni, hanem inkább kacarászva turkálta át a fiókok tartalmát.

Még az hiányzik, hogy valamit magára rántson, főleg akkor, ha meglátja a karácsonyra szánt legókat a polc tetején, s megpróbál felmászni értük. Gondolkodnom kellett, hogy betörjem-e az ajtót vagy inkább rászóljak kicsit erélyesebben, hogy próbálja meg betenni a kulcsot a helyére, s nyissa azt ki. Végül az utóbbi mellett döntöttem, ami hatásosnak bizonyult, ugyanis Dórikám rögvest az ajtónál termett, s bepróbálgatta a kulcsot az ajtó zárjába. De ez valahogy nem akart neki összejönni, mert nem dugta be eléggé a kulcsot a zárba, így az elakadt. 

- Próbáld meg jobban betolni a lyukba - magyaráztam neki, amit ő meg is próbált de nem sikerült. Ugyanis elforgatta félúton, mitől a kulcs megakadt.
- Nem tudom, Apa! - válaszolt Dóri, én pedig lehetetlen küldetésnek tartottam az egészet.

Eszembe jutott, hogy dugja át a kulcsot az ajtó alatt, s majd én kívülről kinyitom a zárat, de nem fért volna át a szűk nyíláson a kulcs, így letettem a dologról.


Mit is csináljak... 

Az erkélyajtó egy ponton nehezen nyílik (ablakok helyett üvegajtóim vannak), amit Dóri nem biztos, hogy el tud fordítani. Mindegy, egy próbát megér.

Kértem őt, hogy menjen az erkélyajtóhoz és próbálja meg kinyitni, és mindjárt odamegyek én is az udvar felől. Odamenvén látom, hogy Dóri próbálkozik a kilincs elfordításával, de túl kevés hozzá az ereje, hogy átlendítse a holtponton. 

Fasza. Akkor marad a szoba ajtajának betörése? 

Ismét a szobánál teremtem, majd kértem Dórit, hogy próbálja meg a kulcsot beljebb tolni a zárba, s úgy fordítsa el benne. Mivel már maga is belezavarodott, hogy épp merre áll a kulcs feje, ezért már kihúzni sem tudta, így minden maradt a régiben. 

Kicsim, menj megint az erkélyajtóhoz, megpróbáljuk megint kinyitni - szóltam neki, ő pedig helyeslően az erkélyajtóhoz ment.

Kintről tanácstalanul nézett rám, én pedig rá. 

- Próbáld meg eltolni a kilincset felfelé - mutattam neki a mozdulatot, Dóri pedig nekiveselkedett a műveletnek, ami ismételten sikertelenül zárult.

- Tudod mit? Menj be a függöny alá, és próbáld meg a fejed fölött felnyomni, úgy talán sikerül - utasítottam őt.

Dóri megértette, hogy mit akarok, majd ahogy mutattam, úgy is tette: besétált a kilincs alá, majd felemelve a kezét feltolta a kilincset, s az ajtó kinyílt.

- Hurrá! - ujjongtam, Dóri pedig mosolygott. - Tudtam, hogy megcsinálod! Ügyes vagy és erős!

Dóri annyira odáig volt a sikerének, hogy fülig ért a szája örömében, én pedig nyomtam egy puszit a homlokára. Ezután elmagyaráztam neki, hogy ilyen ne csináljon legközelebb, mert nagyon könnyen bajba kerülhet, nem mellesleg még kárt is okozhat ezzel, ha be kellett volna törnöm az ajtót.

A kedélyek lecsillapodása után szomorúan konstatáltam, hogy alig fél óránk maradt a kapcsolattartásból. Sajnos készülődnünk kell nemsokára.

Dóri ekkor előállt egy nagyszerű ötlettel, hogy menjünk el a játszótérre. 

- Hm... Tudod hová megyünk? - kérdeztem tőle. Dóri nem szólt, csak figyelt. - Mivel elég vizes minden, ezért nem tudunk a játszótéren játszani, viszont elviszlek egy helyre, ahol él egy szürke madár, és van egy tó, amiben él.

Dóri próbálta megérteni a hallottakat, és összerakni a képet a tóban élő szürke madárról, majd egy egyetértő "jó" után elkezdtünk szedelőzködni.

Cipő, kabát, sapka fel, kocsiba be, irány a tó...

Tíz perc múltán le is parkoltunk Pilisvörösvár egy eldugott szegleténél, ahol a szürke madár pontosan ott volt, ahol mondtam, méghozzá benne a tóban, ahol halakat keresgélt. 

- Ez egy szürke gém, és halakat keresgél - suttogtam Dórinak, ő pedig lelassítva, szinte osonva közelített a tó felé. 

Sajnos kép nem készült erről, mert mire elővettem a fényképezőgépet, a madár megijedt és elrepült, viszont egy közeli ház tetején továbbra is szemmel tartott minket. Képet erről sem tudtam készíteni, mert a Nap épp a madár mögött ragyogott ránk, így csupán a sziluettjét lehetett kivenni, és azt is halványan. 


Dórinak így is tetszett a hosszú lábú, szürke madár, hogy alig pár másodpercre szemlélhette meg.


A tó, sajnos gém nélkül

Ezután körbejártuk a parkot, majd megsimogatta a helyben élő hópárducot:


A párducokat így is lehet sétáltatni

Meg így is:



A kapcsolattartásunk lejárta előtt egy perccel érkeztünk meg Anyához. Dóri kevesellte az időt, de már tudja, hogy nem tehetünk ellene semmit. Jól érezte magát, ám ez a három óra tényleg nagyon kevés arra, hogy érdemben foglalkozhassak vele. A lehetőségeinkhez mérten megpróbáltam neki új dolgokat mutatni, ami szerencsére így is sikerült. 

Egy hét múlva folytatjuk...



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése