2017. november 7., kedd

Máriaremete

A két nappal ezelőtti solymári kirándulásunk olyannyira felvillanyozott minket, hogy a november negyedikei kapcsolattartásunkat is hasonlóképp szerettük volna megtartani.


A terv egyszerű volt: beülünk a kocsiba, majd a pár kilométerrel odébb lévő Máriaremetén kiszállunk, ahol megnézünk egy templomot, majd játszunk egyet a parkban. Szerencsére ragyogó időnk volt, és Dóri kedve is töretlen maradt a beígért kalandozásra.

A templom előtti park gyönyörű őszi színekben pompázott, s a gesztenyefák lehullott levelei vastagon beborították a talajt. Azt hiszem, hogy Dóri még sosem járt ilyen helyen, és a csodálatát oly módon fejezte ki, hogy a templomhoz vezető úton kiabálva szaladt végig.



Az út vége felé azért bevárja Apát


Nem tudom, hogy a leánykám járt-e már valamikor templomban, de mivel az anyja nem szívesen tér be egy efféle helyre, ezért kétlem. Dóri már messziről figyelte az égbe magasodó tornyot, s amikor beléptünk a templom ajtaján, tátott szájjal bámult maga fölé, a színesre pingált hatalmas belmagasság láttán. Először óbégatott egy hangosat, majd amikor a misére gyülekezők kíváncsian kezdték el keresni a gyerekhang forrását, elmagyaráztam neki, hogy ezen a helyen csak suttogva illik beszélni. Dóri azon nyomban hangot váltott, és ezután maga is suttogva beszélt.

A beszélgetésünk tulajdonképpen abból állt, hogy végigkérdezett mindent: miért van itt ez a földön, mi az amott a falon, és hasonlók. A lobogó mécsesek láttán kérlelni kezdett, hogy hagy gyújtson meg ő is egyet, mire a kezébe adtam egy marék aprót, hogy ha bedobálta azokat a perselybe, akkor maga is kaphat egy mécsest. Ezután meggyújtottam neki egy gyufát, ő pedig a mécsest, amint kézbe vehette a lángoló gyufát. Lelkendezve tapsikolt, amikor a mutatvány sikerült, hogy hát ő is hozzájárult ahhoz a fényhez, ami a félhomályban pislákol.



Az alsó sorban van a mi mécsesünk


A templomot eztán jó alaposan körbejártuk. Ő minden szobrot, s minden freskót megnézett, én pedig lehetőség szerint minden kérdésére feleletet adtam. Ami meglepett, hogy egész addig hallgatta az előadásomat, amíg be nem fejeztem azt. Nem akart elmenni, nem volt nyűgös vagy türelmetlen, hanem mindenre figyelt, amit magyaráztam neki.

A halott Jézust ábrázoló szobor őt is megrendítette. Megkérdezte, hogy mit csinál a bácsi, én pedig - nagy-nagy sajnálkozás közepette - kifejtettem neki, hogy meghalt. A szobor pedig olyannyira élethű volt, hogy tökéletesen átadta neki a halállal, az elmúlással kapcsolatos érzést. (ugye emlékszünk rá, hogy párszor már beszélgettem vele az elmúlásról)


Tulajdonképpen nem akartam neki erről beszélni, de mivel meglátta a művet és kíváncsi volt rá, így kénytelen voltam elmondani, hogy mit lát épp. Vagy mondtam volna azt, hogy a bácsi alszik?

És mivel szóba került Jézus, hát elmondtam neki Isten fiának történetét - röviden. Így is mintegy negyed órán át tartott, míg odébbálltunk a halott Jézus alól, ami azt bizonyítja, hogy Dórit érdekelték a hallottak. 

Többek között elmondtam neki, hogy Jézus volt a legigazságosabb és legjóindulatúbb ember a földön, aki mindenkit szeretett, aki mindenkire barátsággal tekintett, s aki enni és inni adott az embereknek, ha éheztek vagy szomjaztak. Mindezt baba-körítésbe bújtatva, hogy ő is értse. Dóri tényleg odáig volt a sztoriért, és láttam az arckifejezésén, hogy nagyon elszomorította az egész. 

Jézus nevét most hallotta először életében, s próbálta magát a közelében érezni, amit a szobor eleve sugallt. Amikor tovább mentünk, épp megkezdődött a mise. A pap felállt az emelvényre, Dóri pedig pillázva figyelte, hogy mi történik épp. Leguggolva hozzá magyarázni kezdtem, hogy a pap feladata az, hogy az itt összegyűlt embereknek elmesélje Jézus életét. Itt ismét rátértem Jézusra, és az ő végtelen szeretetére, a tanításaira, s hogy szeretnünk kell egymást, mert ez az élet lényege.

Dóri itta a szavaimat, ami egy gyakorlott hívő szemszögéből talán túlontúl egyszerűnek tűnt volna, viszont egy hároméves kisgyermek számára valami olyasmit jelentett, amivel egyrészt még nem találkozott, másrészt pedig olyan dolgot mesél el, ami hozzá is közel áll - gondolok ez utóbbival a szeretetre.



A misét figyelve a főoltár sarkáról


Talán egy dolog azért mégis akadt, ami nem tetszett neki: ahogy elindultunk a kijárat felé, az egyik szobor Jézus keresztre feszítését ábrázolta. Dóri megállt előtte, majd megkérdezte, hogy az mi. Jézust felismerte ugyan, de a szituációt nem értette. Erre nem mertem kitérni külön, mert összezavartam volna szegényt, viszont mielőtt kisurranhattunk volna, ő már észrevette a kezén átszúrt szögeket. Meg is kérdezte tüstént (miközben őt a karjaimban tartva a kijárat felé osontunk), hogy mik azok a kezein, mire elmondtam, hogy szögek. Ekkor megkérdezte, hogy miért van szög a kezében, amelyre azt feleltem inkább, hogy majd ha nagy lesz, akkor elmesélem. Dóri általában erre a dumára nem feszegeti tovább a kérdést, s ekképp tett most is, viszont ezelőtt már számtalanszor megkérdezi tőlem, hogy mikor lesz nagy, amikor erről meg arról fogok neki mesélni, vagy pedig ezt meg azt tehet. Szóval a kérdés továbbra is feszegeti őt belülről, maximum nem kérdezhet, mert elintézzük a témát annyival, hogy majd egyszer megtud mindent.

A gyönyörű őszi napsütésben sétálva lassacskán odaértünk a parkban lévő játszótérhez, ahol Dóri ismét kitombolhatta magát:



A falmászás az egyik kedvence


Számtalan mászóka, csúszda és hinta közül választhatott, amelyeket egymás utáni sorrendben ki is próbált.



A kötélen is egész ügyes volt


A mászókán észrevett pár graffitit


A graffitikről elmondta, hogy nem szép dolog összefirkálni, mert azzal csúnya lesz a játék, és különben is "miért írta oda valaki a nevét?".



Találtunk egy játékdömpert


A homokozóban rengeteg gyerek játszott, és Dóri tudta, hogy ott minden bizonnyal van pár lapát is, ezért amikor rábukkantunk a dömperre, megkért rá, hogy kérjek valamelyik bácsitól egy lapátot, hogy kavicsot szórhasson vele a dömperbe. Mint utólag kiderült, a játszótér homokozójában lévő játékok közösségi célt szolgálnak, vagyis azok a játszótérhez tartoznak, és bárki elveheti őket a homokozáshoz. Ilyet máshol még nem láttam, és nagyon ötletes!



Dóri tehát kapott a dömper mellé egy lapátot is

Ezután jöhetett a hintázás, amit pontosan fél órán át hajtott, vagyis hajtatott velem:


"- Magasabbra, Apa!"

A mellette lévő kislánnyal versenyt hintázott, hogy melyikük tud magasabbra menni:




Mivel az utolsó óránkba érkeztünk, ezért kénytelen voltam Dórit lefeszegetni a hintáról, mert még el akartam őt vinni a cukrászdába is. Természetesen nem akart jönni, holott már harminc perce a hintát koptatta, de miután beígértem neki egy fagyit, azonnal szedelődzködött, hogy követ engem a cukiba. Ott kapott egy csokisat, míg én betömtem egy ischlert. Ez utóbbit is neki vettem, de mivel nem kérte, hát megkaptam én.




Aranyos volt tőle, hogy pár perc múltán inkább átmászott az ölembe, mert hát ott jobban ízlik neki a fagyi. Ráadásként csinált egy újabb cukiságot is: a háta mögött látható kislányt szerette volna megsimogatni, és addig-addig kérlelt, míg nem odaballagtunk hozzájuk, s megkérdeztük, hogy megsimogathatja-e őt. Amikor megkapta rá az engedélyt, Dóri mosolyogva simogatta meg a kisbaba karját. A kisbaba szülei ekkor megkérdezték Dóritól, hogy mi a neve, mire ő szégyellős mosollyal az ajkain, belefúrta magát a nyakamba. Hiába kértük, nem volt hajlandó elárulni. Ekkor megkérdeztem tőle:

- Zsuzsinak hívnak, babócám?
- Nem - jött a válasz.
- Hát akkor Évinek?
- Nem.
- Hm... Netán Felíciának?
- Igen - mondta suttogva, alig hallhatóan, majd amikor a két szülő azt találta mondani, hogy milyen gyönyörű neve van, akkor kimondta: - Felíciának hívnak.

Hazafelé tettünk egy kört a hidegkúti hegyen az erdő alatti úton, majd amikor közeledtünk Pilisvörösvár felé, Dóri kérlelni kezdett, hogy vegyek neki szívecskés csokit. Mint kiderült, ő folyton kéri az anyját, hogy vegyen neki szívecske formájú pálcikás csokit, de Anya nem vesz, így megígértem neki, hogy hazafelé megajándékozom eggyel. 

- És hol láttad azt a csokit? - kérdeztem tőle.
- A kis boltban!
- Az hol van?
- A DM-ben.

Mit volt mit tenni, leparkoltam a DM előtt, majd amikor kicsomagoltam őt a gyerekülésből és beléptünk az ajtón, közölte, hogy ez nem az a bolt. Csodálkoztam is, hogy a DM-ben miért árulnak csokit, de úgy voltam vele, hogy biztos Valentin napról maradt. Ezeknél a boltoknál sosem lehet tudni, miért ne árulnának csokit bizonyos alkalmakra?

- No és akkor melyik bolt az? - kérdeztem Dóritól.
- A másik bolt - felelte.

Ekkor már tudtam, hogy a CBA-ra gondol, de azért felhívtam telefonon az anyját, aki megerősítette, hogy igen, a CBA-ban látta mindig a szívecskés csokit, épp a nyalókák mellett.

Dórit bekötöztem az ülésbe, majd irányt vettünk a CBA felé, ahol leparkolva ismét kicsomagoltam őt. Szépen beblattyogtunk a boltba, ahol Dóri egyenesen a pénztár felé rohant. Ő már tudta, amit én nem, vagyis azt, hogy a csoki a pénztáros mögött van. Mivel nem tudtam erről, ezért visszaparancsoltam, s megmutattam neki, hogy a bejáratnál kell bemenni, aztán mehet a keresés. Dóri tudja, hogy merre kell menni, én meg csodálkozva követtem, hogy hát az a pénztárban található. Be is osont a kassza mögé, és kivette magának a várva várt, régóta megálmodott és vágyakozott csokit: épp az utolsó darabot!

A kocsiban aztán hatalmas volt az öröm:


A kicsomagolás utáni pillanatkép


Akárhogy is nézzük, ez egy szép és tartalmas nap volt, hát még milyen lehetne, ha nem csak három órára kaphatnám meg a saját gyermekemet...


Dóri szinte parázslott a jókedvtől, és a búcsúzáskor láttam rajta, hogy minden téren sikerült kielégítenem az elvárásait.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése