2017. november 5., vasárnap

Solymári vár

Az exem nemrég megkért engem, hogy november másodikán menjek el a gyerekért az óvodába, mert ő nem tud. A lényeg az, hogy őszi szünet lévén zárva tart az az óvoda, ahová Dóri jár, és mivel ezért az egy sarokkal odébb lévő ügyeletes oviba kell vinnie, nem akarja, hogy déltől tovább ott legyen, mert szerinte a gyerek ott nem érezné jól magát. 

Szóval Anya megengedte, hogy velem legyen Dóri :) Szuper!

Persze kértem őt, hogy ovi helyett hagy legyen velem egész nap a gyerek, de nem volt hajlandó engedni. Valamiért az ovit jobban preferálta, mint engem.

Dóri persze rettentően örült, hogy én mentem érte és nem az anyja. Miközben feladtam rá az utcai ruháját, egyfolytában engem bámult, mint aki szerelmes. Csillogó szemekkel pillázott rám, s láthatóan majd szárnyra kapott örömében. 

Amikor kimentünk az épületből és célba vettük a Trabit, Dóri váratlanul az óvoda játszóterére rohant, hogy kipróbálja az ottani játékokat. Emlékszem, hogy az utóbbi egy évben - amikor elsétáltunk a fenti óvoda mellett - folytonosan kérlelt minket, hogy szeretne bemenni az ovi udvarára játszani, de az anyja sosem engedte meg neki, mondván, hogy oda nem mehetnek be, mert nem abba az oviba jár. Dóriban élénken élt hónapokon át a vágy, hogy kipróbálhassa az ottani játékokat is, amelyre az utóbbi egy évben sosem kerülhetett sor, viszont ma, hogy ebben az oviban kellett lennie, végre eljött az idő. Vagyis csak jöhetett volna, mert az óvónénik nem vitték ki a gyerekeket az udvarra, holott hét ágra sütött a Nap, és amúgy is csak két gyerek volt az intézményben. Gondolom Dórit ez mélyen bántotta, mert amint kézen fogva a kapu felé vettük az irányt, ő kirántotta magát a kezemből és a játékok felé kezdett el rohanni. 

Az udvar viszonylag nagy és ápolt, tele mindenféle játékkal. Hinták, csúszdák, mászókák és hasonlók sora mindenhol, tulajdonképpen ugyanaz, mint minden más óvodában. Dóri most azt se tudta, hogy épp melyiket próbálja ki, s épp ezért egyiktől a másikig szaladt. Apránként felmászott mindegyikre, lengett-csüngött egy-egy percet, végül muszáj voltam elrángatni őt az óvoda udvaráról, hogy az aznapi programot teljesítsük.

Aznapra a solymári várat gondoltam ki neki, amelynek tornyát már messziről látni a főútról. Dóri azt mondta, hogy menjünk le hozzám, de mivel verőfényes időnk volt, ezért inkább a vár felé vettük az irányt. Azért választottam ezt a programot, mert nemsokára jön a borongós, esős-havas és hideg tél, miáltal úgyis be leszünk szorítva a négy fal közé, s nem akartam az utolsó kirándulási lehetőséget a szobában tölteni.

Mielőtt azonban felmentünk volna a várba, beugrottunk az áruházba vásárolni. Muszáj volt, mert sem étel, sem ital nem volt nálunk, na meg otthonra is kellett vennem pár dolgot, amit nem szerettem volna hazafelé lebonyolítani.

Ahogy szedegettük össze a cuccainkat, a sorok között összefutottunk Anyával, aki ugyebár ott dolgozik. Mutatom is Dórinak, hogy ott van Anya, itt dolgozik az áruházba, és lepje meg azzal, hogy odamegy hozzá, mire Dóri határozottan kijelentette, hogy nem akar odamenni, mert inkább velem szeretne lenni.

Mindebből arra a következtetésre jutottam, hogy nem szereti, ha mindketten egyszerre vagyunk vele, mert egyrészt feszélyezi őt az anyja jelenléte (a különös szabályrendszerével és az egyfajta szigorával), másrészt pedig velem jobban szeret lenni, mint vele. Persze tisztában vagyok vele, hogy ez miért van így, és akkor is fennállna ez a helyzet, ha történetesen együtt élnék velük, de mégis erősen hatott a tény, hogy a gyerek - ha velem lehet - akkor inkább engem választ és nem az anyját.

Végül persze odamentünk Anyához, aki nagyon örült neki, de Dóri mielőbb indulni szeretett volna, hogy végre belevessük magunkat a szokásos kalandozásba. Abból pedig mára is jutott elég:

A dombtetőn elhelyezkedő vár látványa nagyon bejött Dórinak, és alig várta, hogy végre odaérjünk. Viszont amikor megtudta, hogy oda még fel is kell másznia, mert a vár ugye a domb tetején leledzik, rögtön felkéredzkedett a karjaimba, hogy vigyem őt fel. És bár nem volt könnyű felcipelni őt a karjaimban (a hátamon könnyebb lett volna), pár perc alatt felértünk.

A vár azonban zárva volt. 

Hogy miért, azt nem tudom, de végül úgy döntöttem, hogy ne jöjjünk már hiába, jussunk be valahogy. Erre két megoldás kínálkozott: vagy átbújhattunk a kapu alatt, ahol egy termetes felnőtt is átfért volna, vagy átmászunk a falon, ami tulajdonképpen a térdemig ért az egyik szakaszon. Mivel nem akartam összekoszolni a ruhánkat, ezért a falmászást választottam. Dórit könnyedén feltettem rá, majd amikor magam is felléptem, letettem őt a túloldalon. 

Dóri egyből rohant is a torony felé, én pedig nem győztem őt követni.

A torony tetején

Odaföntről megmutattam neki, hogy mit látunk, ő pedig szép gondosan végignézett a tájon. Tetszett neki, hogy milyen nagy is ez a világ, amit különben sosem lát az utcaszintről szemlélve.

Az udvar szélén elhelyezkedő kút dísze

A sólyom formájú vízköpő (?) is tetszett neki, ami erőteljes sugárban nyomta ki magából a vizet. Szeretett volna pancsolni, de nem engedtem neki, különben csupa víz lett volna a ruhája.


Séta az udvaron

A kút oldalán egy címer volt látható, rajta egy sárkánnyal. Ő is mondta, hogy sárkány van a kövön, én pedig beugrattam, hogy azért van ott, mert a kútban lakik a sárkány. Rögtön meg is akarta nézni, de mivel le volt fedve, ezért nem tudta. Viszont folyamatosan kérdezgette, hogy miért van ott és mit csinál, én pedig elmondtam, hogy épp a téli álmát alussza. Ekkor többször belekiabált a lefolyóba, hogy felébressze, majd fülelt, hogy morgolódik-e a sárkány, de nem jött semmiféle válasz.

Miután körbejártuk a várat, volt még egy óránk Anya munkaidejének a lejártáig. Mit is csináljunk? - töprengtem magamban. Ekkor felötlött bennem, hogy esetleg bemehetnénk az erdőbe, és sétálhatnánk egyet a patak mentén. Mivel több kirándulócsoport is elhaladt mellettünk, ezért nem lettünk volna egyedül, így fogtuk magunkat és elindultunk utánuk.

A kibetonozott patakmederben

Dóri mintegy negyed órát töltött el a vízmentes patakmederben, ahol megcsodálta a feje fölött átívelő hidat, valamint kipróbáltuk a visszhangot is, ami a híd alatt zengett a fülünkbe.

Az erdei úton

Végül persze eljutottunk a patakhoz is, ahová csak akkor mehetett oda, ha megígérte, hogy nem ugrál bele. Szerencsémre legyen mondva, szófogadó volt, így csupán a partjáról szemlélte a vizet, amibe botokat hajigált. 

Szemlélődés közben

A solymári kiruccanásunk tulajdonképpen így telt el. Amikor elindultunk haza, a buszmegállóban felvettük Anyát, majd Dóri nagy lelkendezve kezdett el mesélni a sárkányról, meg arról, hogy hiába kiabált neki a lyukon át, a sárkány nem hallotta meg, hanem ugyanúgy aludt tovább.

Dórim arca mindvégig ragyogott a boldogságtól, én pedig elkönyveltem magamban, hogy egy csodálatos pár órát tölthettünk el együtt.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése