2017. november 30., csütörtök

Tropicarium

Hetek óta tervezem, hogy elviszem a lányomat a Tropicariumba, de eddig nem kerítettem rá sort, mert féltem, hogy túllépjük a három órás időkeretünket. Az elmúlt hétvégén végül tettem egy próbát, hátha megjárjuk időn belül, s lám, ha késtünk is fél órát, azért megvolt az eheti kalandozásunk is.

Már Anya is mondta korábban, hogy elvinné a gyereket a Tropicariumba, csakhogy se ideje, se pénze nem volt rá eddig. Felajánlottam, hogy jöjjön ő is felünk, és akkor a két héttel ezelőtti kapcsolattartást is megtarthatnánk e napon a jelenlegihez kapcsolva, de nem egyezett bele. Mondom jó, ne jöjjön, ha nem akar, de a pótlást tegyük egybe az eheti kapcsolattartással, amibe szintúgy nem ment bele, tehát maradt a három órás időnk, amit sehogyan se tudtunk kibővíteni. Dórival így kettesben vágtunk bele a nagy kalandnak ígérkező utazásba.

Az út odafelé egy órán át tartott. Szombat lévén aránylag nagy volt a forgalom, így bármennyire is szerettem volna hamar megjárni az utat, sajnos nem sikerült időt spórolnom nekünk. Szerencsére Dóri beszélgetős kedvében volt, és olyan témát vetett fel, ami már hetek óta furdalhatta a kíváncsiságát. E téma pedig nem volt más, mint Jézus.

Igen, őróla már beszélgettünk hetekkel ezelőtt, amikor ellátogattunk a máriaremetei templomba (lásd: Máriaremete), és kíváncsi volt rá, hogy azok a bizonyos szobrok micsodák, amelyek Jézust ábrázolják különböző szituációkban. Akkor nagyon elszomorodott, és az anyja állítása szerint megijedt a kereszttől és magától Jézustól is. Ami nem volt kedvező fejlemény, viszont azóta sokat javult a helyzet, amit a mai beszélgetésünk is bizonyít.

Ahogy haladtunk Nagytétény felé a kocsival, Dóri megkérdezte tőlem, hogy Jézus hol lakik most, és találkozhatunk-e vele valamikor. Nehéz ezekre válaszolni egy gyermeknek, akinek még semmilyen fogalma sincs a világról, ráadásul úgy, hogy igazából nekünk felnőtteknek sincs elegendő ismeretünk és bizonyítékunk arról, amit most épp meg kellene válaszolnom. 

Vajon létezik Isten?

Örök témája ez a filozófus és egyéb tudós köröknek, és ha e tanult, intelligens emberek nem tudnak felmutatni semmit se, sem ellene, se mellette, akkor hogyan fejthetnék ki magam bármi bizonyosat? Elegendő csak hinnünk benne, más pedig nem számít?

Dórinak az elterjedt nézetet adtam át, miszerint Jézus már egy másik világban létezik, s csak a halálunk után találkozhatunk majd vele.

Innentől kezdve vég nélkül záporoztak rám Dóri kérdései, én pedig körültekintő alapossággal válaszoltam rájuk. Nagy vonalakban elmeséltem neki, hogy Jézust a buta és gonosz emberek ölték meg, és Jézus szerepe éppen az volt, hogy az embereket a jóságra, a becsületre és a megbocsátásra tanítsa. Különféle példákon keresztül beszéltem neki a gonoszságról és a jóságról, majd kifejtettem neki a szeretet lényegét. Például megkérdeztem tőle, hogy ha egy idegen ember odamegy hozzá a játszótéren és ad neki egy Kinder-tojást, akkor ő azt elfogadja-e, mire azt felelte, hogy igen. Erre elmondtam neki, hogy ez nem helyes, mert abban a csokiban lehet, hogy álom-por van, amitől ő elalszik, ha megeszi, az idegen ember pedig ellopja a kabátját (szerencsés esetben csak azt). Dóri egy pillanatra megakadt, majd éreztem, hogy átment neki a dolog.

- Vajon minek alapján ismered fel, hogy ki a jó és ki a gonosz? - kérdeztem, de Dóri nem tudta rá a választ.

Elmondtam neki, hogy épp azért félelmetes a gonoszság, mert nem lehet felismerni egykönnyen, és a jóság köntösébe bújva lép elénk. Persze mindezt az ő kis felfogásához igazítva adtam elő, amitől szemlátomást rájött, hogy mit akarok neki kifejezni.

Dóri annyira belelkesült, hogy folyamatosan kérdezősködött a gonosz emberek tulajdonságai felől, mire a végén kilyukadtunk arra, hogy tulajdonképpen a buta emberek a gonoszak, mert ők sok mindent nem tudnak (és ezért gonoszak), valamint hiányzik az életükből a szeretet. 

Minden okfejtésemet visszakanyarítottam Jézushoz, mint aki mindenre megoldást jelent, és akit ha szeretünk, akkor magunk is jó emberré válunk.

Nehéz erről írnom, mert a kislányommal való beszélgetésemet nem tudom teljes egészében átadni. Annyi mindenről beszélgettünk, hogy képtelenség visszaadni azt, amit akkor a kocsiban átéltünk. Lényegét tekintve a jó és a rossz állandó küzdelméről szólt a diskurzus, amikor is megpróbáltam megértetni Dórival, hogy a világ bizony tartogat meglepetéseket, amelyekre csak akkor készülhet fel, ha élete során mindvégig tanul és figyel. 

Kérdezte, hogy a gonosz emberek milyenek, mire felhoztam neki két példát. Az első az volt, amikor a piros lámpánál megállva az előttem álló autóra mutattam:

- Látod ezt az autót? - kérdeztem Dóritól.
- Igen.
- Ha én most odasétálnék és kiráncigálnám a kocsiból azt a bácsit, majd beülnék az autójába és elhajtanék vele, akkor gonoszságot tennék.
- Miért?
- Azért Kicsim, mert az az autó nem az enyém. Az az autó azé a bácsié, aki épp vezeti. Ő dolgozott meg érte, ő vette meg, ő javítja, az az ő tulajdona. Más tulajdonát pedig nem szabad elvenni, hiszen te sem örülnél neki, ha valaki az oviban elvenné a Kinder-tojásodat vagy akár a csizmádat. A csokit én vettem neked, a csizmát pedig Anya, így ezek a dolgok a tieid, amit nem vehet el tőled senki. 

(Jó lenne ha tudná, hogy a munka, a pénz (amit a munkáért kapok) és a tulajdon fogalma pontosan mit jelent)

Másik példa a betörők esete volt, akik nem mennek el dolgozni, hogy pénzük legyen, hanem bemennek más otthonába és elvisznek onnan valamit, hogy nekik is legyen. Mindezt végtelenül leegyszerűsítve magyaráztam, hogy Dóri is értse. Elmondtam, hogy a rendőr bácsi azért van, hogy vigyázzon ránk és az értékeinkre, és hogy elfogják a gonosz embereket és megbüntessék őket. Dóri ennél a résznél ráeszmélt valamire: sokszor kért engem, hogy hagy vezesse a Trabit ő is, én pedig ilyenkor elmagyaráztam neki, hogy nem lehet, mert nincs rá jogosítványa (azaz engedélye), és ha a rendőr elkapja ezért, akkor megbünteti. Tehát rájött, hogy a rendőr azért kell, mert ő az, aki a rendre vigyáz, és betartatja az emberekkel a szabályokat. Mondta is, hogy a rendőr a pisztolyával fenéken durrantja a gonosz embereket.

Amikor a gonoszság mibenlétére rávilágítottam őt, Dóri kénytelen volt rájönni, hogy a gonosz emberek ölték meg Jézust. Azt az embert, aki mindenkivel jó volt, és aki mindenkit szeretett. Elmondta, hogy szereti Jézust, mert ő jóságos. 

(Ez egy picit úgy jött ki, mintha belemagyaráztam volna, hogy Jézus jó, akit szeretni kell, és ő szereti, mert Apa azt mondta. Magam nem szeretném, ha azért hinne valamiben, mert én mondtam és bízik bennem. Valószínűleg sok idő kell még ahhoz, hogy az egész kérdéskör lényegét valóban megélje és megértse)

Ezután ismét megkérdezte tőlem, hogy hol lakik Jézus és találkozni fog e majd vele. Nehéz volt erre választ adni. Mondjam neki azt, hogy ő a Mennyországban lakik és akkor találkozik vele, ha meghal és a Mennyországba kerül?

Mivel Dóri a meghalt Jézus képétől nagyon fél (vagy tart), ezért megnyugtattam, hogy Jézus igazából nem halt meg, hanem csak úgy tett, hogy elhitesse a gonoszokkal a halálát. Megkérdezte, hogy akkor mit csinált és hol van most, mire elmondtam, hogy kihúzta a szögeket a kezéből és elment haza a barátaihoz, és most egy másik világban él az angyalokkal. Persze ez így nem teljesen igaz, de egyelőre elegendő, ha így tudja. Dóri nagyon megörült ennek, mert az angyalokat nagyon szereti, akikről Anya is sokat mesélt. Hozzátettem, hogy ha megöregszenek az emberek és meghalnak, akkor ott fognak élni, ahol Jézus él, és ekkor nemcsak vele, hanem minden más régen meghalt barátunkkal és ismerősünkkel találkozni fogunk.

Dóri megkönnyebbült mindezek hallatán, és bár magam nem hiszek a halál utáni életben, nem akartam őt a saját lelki nyomorommal szomorítani.

Nehéz filozófiai kérdés mindez, és épp ezért nem is szeretném ezt taglalni. Magam mindent a tudományos oldaláról közelítek meg, s mivel semmiféle tudományos bizonyíték nincs a halál utáni életről, azaz a Túlvilág létezéséről, ezért nem foglalkozom vele. Vagy van, vagy nincs, nem tudni. Ha valakinek elég a hit, hát higgyen, de magam nem ennek rendelem alá az életem.

Hogy Jézus létezett-e vagy sem, ebben is megoszlanak a gondolataim, és ha a létezéséről szóló dokumentumok nem is százszázalékosan kielégítőek, a feltételezett cselekedetei mégis megindítanak engem minden egyes alkalommal, ha olvasok róluk. Jézus élete példaértékű, ami maximális erkölcsi tartalommal bír, így nem baj, ha Dórit ezen az úton terelgetem. Hátránya nem származhat belőle, feltéve, ha e hite a későbbiekben nem csap át valamiféle szélsőséges fanatizmusba.

Kicsikémnek annyira jól esett a velem való beszélgetés, hogy amikor megérkeztünk a Camponába, érezhetően bizalmasabbá vált velem. Mindvégig az ölemben akart ülni, és a mondandói mindig a kettőnk közti kötődést erősítették. Körülírhatatlan a ragaszkodása, én pedig folyton tanítok neki valami újat, hogy ezzel is segítsem kinyílni előtte a világot. 

Boldog volt, hogy velem lehet, amit az is fokozott, hogy ismét egy ismeretlen és izgalmas helyre vittem. 

Ahogy a bevásárlóközpont földszintjén haladtunk a Tropicarium bejárata felé, Dóri lemerészkedett az ölemből, hogy benézzen minden butikba, amelyről úgy vélte, hogy látni vagy kapni lehet benne valami érdekeset. Szó szerint nehézségekbe ütközött, hogy eljussunk a Tropicarium bejáratához, ezért egy idő után kénytelen voltam megfogni a kezét, hogy ne szaladjon el valamerre a tömegben. Dóri persze ezt nem hagyta, így először fordult elő, hogy kénytelen voltam erélyesebben rászólni, majd megmarkolni a kezét.

Talán jobb kaland lett volna számára, ha mászkálunk inkább egyet a bevásárlóközpont labirintusában, minthogy a halak birodalmával ismertessem meg őt, de mivel egy szülőnek a gyermeke terelgetése a legfőbb feladata, ezért nem hagyhattam, hogy Dóri a saját kedve szerint döntsön. Utólag kiderült, hogy jól döntöttem, mert a halas élmények nagyobb hatást gyakoroltak rá, mint a plázázás maga.

A negyedórás sorban állás után végre bejutottunk a célállomás területére, így kezdődhetett az, amiért mentünk: a víz alatti világ felfedezése.


Az első akvárium előtt

Dórit annyira lenyűgözte az első utunkba eső akvárium látványa, hogy nem is akart mellőle elmozdulni. Csak nézte, csak nézte, és szemlátomást megfeledkezett a maga körül zsibongó tömegről. Az idő persze sürgetett, mert másfél óra múlva otthon kell lennünk, de hagytam őt még öt percet (öt percet, vicc!) az üvegfal előtt állni, hogy átadja magát a természet csodájának.

Mondtam neki, hogy ilyen gyönyörű, ilyen csodálatos az élet a víz alatt, amit mi emberek a parton állva nem láthatunk, ő pedig tátott szájjal bámulta a különféle formájú és színű halakat, amelyek megszámlálhatatlan mennyiségben és félében úsztak el a tekintete előtt.



Ami nagyon zavart engem, az a körülöttünk hömpölygő tömeg volt. Annyi látogató volt a Tropicariumban, hogy szinte megmozdulni sem lehetett tőlük. A fényképek készítése is problémába ütközött, mert mindig volt valaki, aki beálljon Dóri és a fényképezőgép közé. 


A teknősök formája is csodálattal töltötte el Dórit

Dóri olyannyira belelkesült, hogy az apai figyelmeztetés ellenére is többször faképnél hagyott engem, s jó pár alkalommal tűnt el a látogatók között. Persze mindezt csak pár másodpercre tette, s amikor egy-egy ember mögött végül ráleltem, ő mindig felnézett rám, amivel nyugtázta, hogy tudja hol hagyott el engem. Egyszer fordult elő csupán, hogy nem talált meg, miután visszaindult hozzám (mert addigra a másik irányból elébe kerültem), viszont akkor gondosan végignézte minden ember arcát, s egészen addig keresett, amíg fel nem ismert közöttük. Nekem mindebből az jött le, hogy nem esett pánikba, nem ijedt meg, hanem addig-addig keresett, amíg meg nem talált. Mindezt fél perc leforgása alatt, tehát nem kell azt hinni, hogy elveszítettük egymást. Amikor a tekintetünk összeakadt, láttam rajta, hogy megnyugvás tölti el, mert tudja, hogy ott vagyok én is.


A dzsungel-negyednél

Dóri már az indulásunk kezdete óta kérte, hogy nézzük meg a krokodilt, amit eleinte nem találtunk meg. A mű-dzsungel szélénél állva sem láttuk, és magam is arra számítottam, hogy az majd máshol lesz látható, s előbb-utóbb összefutunk vele, de nem futottunk. Sajnos nem láttunk krokodilt (illetve nem azt, amit kerestünk), így ezen élményből (egyelőre) nem kaphatott a Kicsikém semmit.


A krokodil pedig ott pihent a lábunk alatt, mint ahogy az a képen is látható

A krokodil hiányát feledtette minden más. A következő fordulóban valami pici majombanda lármázott a terráriumban, Dóri pedig hangosan kiabált nekik, hogy jöjjenek oda hozzá, mert meg akarja őket simogatni. 


Dóri a hosszú farkú Liszt-majmocska egyikét szólítja

(A Liszt-majmocska másik neve a gyapjasfejű tamarin, mert a híres zongoravirtuóz, Liszt Ferenc hajviseletéhez tartják hasonlónak feje fehér szőrzetét)


Ezután egy olyan terrárium mellé értünk, amelynek vizében egy alig karnyi hosszúságú krokodil lebegett. Dórinak gyorsan meg is mutattam az amúgy észrevétlen állatot, ő pedig mosolyogva guggolt le elé, hiszen végre megpillanthatta a híres-neves ragadozót. Azt hiszem picit csalódott volt, mert az apró élőlény nem tűnt valami veszedelmesnek, ráadásul ő úgy tudta, hogy a krokodil hatalmas és félelmetes látványú fenevad, amire ez a csenevész példány nem hasonlított egyáltalán. A csalódottsága kiült az arcára, mert valahogy nem hitte el, hogy ez az az állat, amiről korábban hallott, ezért kénytelen voltam elmagyarázni neki, hogy ez egy pici fajta krokodil, és a legtöbb fajta ennél jóval nagyobb és félelmetesebb. Mutattam neki a fogait, amely még a termetéhez képest is veszélyes fegyvernek számít, meg a szemét, amivel tökéletesen lát a víz alatt. Mondtam, hogy bár kicsik a fogai, viszont hegyesek, amelyekkel halálos sebet ejthet az áldozatán, vagy akár leszakíthatja az ő karját is, ha elkapná a vízben. Dóri nem mert közelebb menni hozzá, de miután mondtam, hogy az üveg megvéd minket tőle, már oda mert guggolni elé, s meg is merte érinteni az üveget. Arra számított tán, hogy a krokodil odakap?


A képen nem látni, de a kroki a vízben lebeg

Mikor ezt megtette, kérlelni kezdett, hogy én is nyúljak oda:

- Apa, fogd meg te is! - mondta, én pedig eleget téve az óhajának, magam is a krokodil orra elé tettem a kezem.

Dórinak ez nagyon tetszett, és azóta is csak találgatom, hogy miért. Talán ezzel nyert bizonyosságot, hogy az apja egy bátor ember, és ha én az vagyok, akkor ő is, hiszen ő maga is megfogta az üveget? Tényleg arra számított, hogy a védőüveg ellenére is veszélyes, amit csinálunk?

Nem tudom, viszont a krokodil után már a többi hüllő valahogy nem tudta őt lekötni. A leguánok (vagy mik) tökéletes pózt adtak a fotózáshoz, Dóri simán elment mellettük, hogy keressen valami új (és veszélyes?) témát. 



A tengerimalacok nagyon tetszettek neki. Talán azért, mert régebben már bemutattam őt egynek (lásd: Egy kislány és a malac). 

(Most - hogy belinkeltem a másfél évvel ezelőtti bejegyzést - ledöbbentem, hogy Dóri milyen nagyra nőtt és mennyivel komolyabb lett a tengerimalacos találkozásunk óta)


Amúgy be akart mászni közéjük...

A lényeg csak ezután következett: a hatalmas akvárium, amelyben a cápák (is) úsztak! 

Dóri hirtelen egy új világba csöppent! Ismét megfeledkezett a környezetéről, és hosszasan figyelte a vízben úszkáló lényeket.



A feje felett elúszó cápa látványa teljesen letaglózta


Szinte magához sem tért az ámulattól, s mintegy negyed órán át néztük a kékséget...

Sajnos az időnk szűkössége miatt haladnunk kellett, mert fél óránk maradt arra, hogy hazaérjünk. Tudtam, hogy már nem tudjuk betartani az időkorlátot, de azt sem akartam, hogy ismét rohanássá váljék a kapcsolattartásunk. Milyen jó is lett volna, ha még legalább egy órát csatangolhattunk volna a Tropicariumban, meg utána a bevásárlóközpontban. A Bíróság valahogy képtelen volt megérteni, hogy kellő idő kell ahhoz, hogy érdemben foglalkozni tudjak a gyermekemmel, így nem adta meg számomra a lehetőséget. Borzasztó ebbe belegondolni is, nemhogy beszélni róla. Dühítő az az ostoba hozzáállás, amit a bíróságok képviselnek a kapcsolattartó szülővel (és mondjuk ki: az apákkal) szemben. Mert mik is a tények? Hát az, hogy van egy gyermek, aki szereti az apját, akivel szeret együtt lenni, s amely apa értelmes és gazdag elfoglaltságot tud adni a számára, de a Bíróság ennek ellenére meggátolja a kettejük kapcsolatát és bárminemű fejlődést azzal, hogy a kért hat óra helyett csupán hármat ad nekik! Mintha valami csodát kérnék, olyan ellenállásba ütközött a kérésem...

Így tehát indulnunk kellett.


Azért még készítettünk egy képet a cápa állkapcsa között

A napunk ezzel még természetesen nem ért véget. Nem várható el tőlem, hogy fogjam a gyereket és rohanjak vele haza, s mivel mindketten éhesek voltunk, ezért betértünk az éttermekhez falatozni. Amíg a kiszolgálásra vártam, Dóri rohant egyet a placc körül:


A kínai konyha előtt

Dóri mindenáron fagyit szeretett volna enni, ezért vettem neki egy pohárral...




...majd egy-egy sajtburgert is befaltunk.

Az ebéd után elmentünk WC-re, arcot és kezet mostunk, majd a parkoló felé vettük az irányt. A játékbolt előtt elhaladva azonban Dóri lecövekelt a kirakat előtt, majd hosszasan bámulva befelé, kérlelni kezdett, hogy menjünk be körbenézi. Mivel hamarosan jön a Télapó és nekem is szemrevételeznem kell a lehetőségeket, ezért beadtam a derekam, de felhívtam rá Dóri figyelmét, hogy ez nem játszóház, hanem játékbolt, azaz nem lehet a játékokkal játszani, hanem meg lehet venni, ha van rá pénzünk.


A kirakatot bámulva

Odabent aztán nem győztem őt követni. Dóri minden egyes játékot kipróbált (amit a csomagolás lehetővé tett), s minden egyes darabot megakart velem vetetni.

- Apa, ezt vedd meg nekem! - kiáltotta, majd ment a másik játékhoz: - Apa, ezt is vedd meg nekem! Apa, ezt is vedd meg nekem! Apa, ezt is vedd meg nekem!

Tulajdonképpen extázisba esett, én pedig azon morfondíroztam, hogy épp most dőlök bele a saját kardomba.

Muszáj voltam elmagyarázni a Kincsemnek, hogy sajnos minden játék drága, és nincs rá pénzem, hogy megvegyem amit kér - viszont írjon levelet a Télapónak, s majd ő elhozza neki. Dóri ezen kiakadt:

- Apa, te vedd meg nekem a játékot! - mondta.
- Jaj Kicsikém, nekem most nincs rá pénzem... - magyarázkodtam ismét.



Át tudom érzeni a "szenvedését", mert én is jártam hasonló cipőben cirka 37-39 évvel ezelőtt, ezért megpróbáltam tapintatosan kezelni a helyzetet.

Végül vettünk egy matricacsomagot, majd vidáman a parkoló felé vettük az irányt.

Hazafelé Dóri csakhamar elaludt, s csupán akkor ébredt fel, amikor az anyja is beült mellénk a kocsiba. Történt ugyanis, hogy neki is, meg nekem is vásárolni kellett mennünk, így felajánlottam, hogy elviszem őket, ha már eleve én is a boltba tartok. Mivel ő az egyik olcsóbb bolthálózatba indult Piliscsabára, ezért a bevásárlásunk nagyjából egy órát vett igénybe.

A boltban Dóri mindvégig velem volt, és olybá tűnt, hogy nem foglalkozik az anyjával. Eleinte a bevásárlókocsiban állt, majd amikor kikéredzkedett a sorok közé, ide-oda lépdelve összeszedte mindazt, amit szeretett volna megvetetni velünk. Történetesen a közelgő Télapó-napra akart mindenféle ünnepi csokit, de nem vettük meg, mert mondtuk neki Anyával, hogy a Télapó egész biztosan visz majd neki mindenféle finomat.

(Itt megjegyzem, hogy Anyával már megbeszéltük pár nappal ezelőtt, hogy egy létrával a hónom alatt eljátszom a Télapót, amikor is felmászva az erkélyre ajándékot rejtek Dóri csizmácskájába)

Tehát a vásárlást hárman bonyolítottuk le, Dóri pedig a fellegekben járt a boldogságtól, hogy velem lehet még ezen alkalommal is. 

Ahogy összeszedegettem a dolgaimat, felötlött bennem, hogy ha nem megyünk szét Anyával, akkor vajon milyen lenne a harmónia köztünk? Ugyanígy szerveznénk meg a vásárlást, és közösen terelgetnénk a gyereket?

Vajon mennyi beleszólásom lehetne a gyermekünk nevelésébe az ő diktatórikus habitusával szemben?

(Szerintem semmi)

A vásárlás tulajdonképpen külön zajlott, mert én mentem az egyik irányba, Anya meg a másikba, Dóri pedig ide-oda szaladgált közöttünk. Nekem kicsit olyannak tűnt, mintha Dóri tök természetesnek tartaná, hogy a szülei együtt vásárolnak be, holott nagyon is jól tudja, hogy nem élünk együtt.

Most szemmel láthatóan boldog volt, hogy én is ott vagyok velük a nagybevásárlás során, még akkor is, ha tulajdonképpen nem kapott semmi érdemlegeset. 

Amikor elindultunk haza, a matricacsomagot fel akarta ragasztani a Trabira, és alig tudtuk lebeszélni erről. Egyet viszont felragaszthatott a gyerekülés mellé, aminek nagyon örült.



Így telt hát a kilencvenkettedik kapcsolattartásunk...



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése