2017. december 6., szerda

Erzsébet-kilátó

December másodikán ismét útra keltünk, hogy újabb kalandban legyen részünk: felautózván Normafára, látogatást tettünk a János-hegyi Erzsébet-kilátón.
  

Az idő kitűnő volt hozzá: hófödte táj és ragyogó napsütés fogadott minket, és még parkolóhelyet is találtunk elsőre.

A kilátóhoz tartó sétánk kissé hosszadalmasra sikeredett, mert minden járásra alkalmas helyet jég borított, ezért stabil lábakra volt szükség ahhoz, hogy ne csússzunk el. Egy ideig ölben vittem Dórit, de amikor utolértünk egy iskolás csapatot, a kérésére letettem őt a földre, hogy a nyomukba eredve követhessük őket.

Dórit nagyon fellelkesítette, hogy iskolásokkal együtt mehet, mert az odavezető úton épp azt ecseteltem neki, hogy ha kijárja majd az óvodát, akkor milyen iskolákat kell még kijárnia, mint általános iskola, gimnázium és egyetem. Kérdezte tőlem, hogy miért kell ennyit iskolába járni, amire azt feleltem, hogy minél többet jár iskolába, annál okosabb lesz, és annál jobb munkája lehet a későbbiekben, amivel egy halom pénzt kereshet - és vehet majd jó kocsit, jó lakást, és annyi Kinder-tojást, amennyit csak akar.

Dóri és az iskolás csapat

Volt egy érdekes része a beszélgetésünknek: Dóri megkérdezte tőlem, hogy ha ő kijárt már minden iskolát, akkor utána meg fog halni? Kicsit ledöbbentem a kérdésen, de elmagyaráztam neki, hogy ő nagyon sokáig fog élni, és az iskolás évek vége nem azt jelenti, hogy az életének is vége lesz, hanem hogy tulajdonképpen az iskolás korszak után kezdődik minden, s azután lesz csak igazán szép élete, mert sokfelé utazhat majd a világban és rengeteg új barátot ismerhet meg. Megnyugtattam, hogy messze van még az öregség, és rengeteg szép dologban lehet része, míg odajut. 

Az iskolás csapatot megelőzve betértünk egy játszótérre, ahol Dóri különféle állatfigurákkal fényképezkedett:

A bagolynál

A csigánál

A békánál

A játszótér után elindultunk a kilátó felé, amelyhez egy hosszú lépcsőn lehetett feljutni. Természetesen a kicsikémet mindvégig ölben vittem, így meglehetősen kifulladtam, mire felértünk. 

A kötelező képek egyike

Dórinak azt mondtam, hogy ez egy kilátó, ahonnan belátni az egész környéket. Már alig várta, hogy végre felrohanhasson a tetejére. Érdekes, hogy ugyanúgy egymaga rohant fel a lépcsőn, mint nyáron az esztergomi kirándulásunk alatt (lásd: Esztergomi kiruccanás).

Odafönt megkértem egy turistát, hogy készítsen rólunk képet

Dórinak nagyon tetszett a kilátás, de úgy vettem észre, hogy fél. Ha letettem a földre, akkor el akart csámborogni egymaga, ha pedig fölvettem a karjaimba, akkor félt tőle, hogy leesünk. A panoráma nagyon bejött neki, de a szűk hely már nem, ráadásul a szél is erősen fújt, ami bizonyos helyzetekben elég kellemetlen volt.

A harmadik szinten

A kilátó legfelső része egy alig 1 négyzetméteres "tüske", ahol maximum 3-4 ember fér el, és ahová egy nagyon szűk és meredek lépcsőn lehet feljutni. Dóri kérlelni kezdett, hogy menjünk fel, de végül a lépcső közepén visszafordultunk. Egyrészt azért, mert a kilátó teteje tele volt emberekkel, másrészt mert annyira fújt a szél, hogy kényelmetlenné vált odafönt lenni. Na és persze olyannyira tériszonyos vagyok, hogy az már a biztonságunkra ment volna, hiszen a karomban tartottam Dórit, s nem hiányzott volna, hogy földbe gyökeredzett lábakkal egyszer csak megbotoljak a lépcsőn.

Lefelé menet megnéztük a fedett körfolyosót

Dóri a körfolyosón elszaladt előlem, s egymást kergettük körbe-körbe. Amikor az emelet tele lett emberekkel, hirtelen megállt, s a nevemet kiabálva keresni kezdett. Természetesen ott álltam mögötte, úgyhogy megnyugodva folytathattuk az utunkat lefelé.

A kötelező képek másika

A parkolóhoz vezető utunkat mindvégig az ölemben töltötte. Amikor pihenés okán letettem őt a földre, hogy sétáljon egy kicsit, ő azt mondta, hogy Anya is mindig kézben viszi, ezért én is vegyem őt vissza. Jah, és hozzátette, hogy amúgy is fáradtak a lábai. Erre azt feleltem, hogy a játszótéren folyton rohangál, ahol persze nem mondja, hogy vegyem fel, mert fáradt a lába, úgyhogy sétáljon most is, mert ettől erősödik meg. Eleinte bepróbálkozott párszor, hogy elém szaladt és feltartóztatott, de amikor mindig elhessegettem magam elől, kénytelen volt beletörődni hogy már bizony gyalogolnia kell az autóig. Persze végül megesett rajta a szívem, ezért visszavettem őt az ölembe, ahol végül lehajtotta a fejecskéjét a vállamra és megpróbált aludni.

Ő vette észre ezt a mű-denevért az egyik fán

A parkolóba érve felhívtam Anyát, hogy nem érünk haza időben, mert baromira csúszott a hó és lassan tudtunk lépkedni, amit ő teljes nyugodtsággal kezelt. Dóri ezt megelőzően elmondta, hogy szeretne enni egy hatalmas pizzát, de felvilágosítottam róla, hogy Anyától kell elkéredzkedni, ha azt akarja, hogy még beüljünk valahová ebédelni. Így tehát megkérdeztem Anyától, hogy elenged-e minket egy pizzára, ő pedig igent mondott.

Tök jó, nem? :)

Valószínűleg ez most Anyának is jól jött, mert ahogy az átvételnél láttam, annyi dolgot kellett elintéznie aznap, ami könnyebben menne neki, ha nincs otthon a gyerek. Természetesen a jófejség is közrejátszott a döntésében, így mindenképp jár neki egy pacsi.


Az étteremig tartó utat végigaludta a gyerek, így kicsit kábán szedtem ki a kocsiból, amikor megérkeztünk. Elfoglalván a helyünket az asztalnál, rendeltem rögvest két adag kaját. Dóri farkas éhes volt, így alig bírta kivárni, míg meghozzák részünkre az ebédet. Amint az az alábbi képen is látszik, döbbent türelmetlenséggel szemlélte, hogy míg másoknak sorra hozzák a finomabbnál finomabb étket, addig mi már lassan egy órát várunk a kért pizzánkra.

Itt épp azt figyeli, hogy másoknak milyen finom pizzát hoznak, 
míg nekünk meg semmit

Dóri feje egyfolytában a mellettünk lévő étkező család felé fordult, közben pedig arra várt, hogy az ajtóban mikor bukkan fel a pincér, aki a kaját hozza. Az pedig szorgosan hozta is, csak épp nem nekünk. Dóri pedig egyre türelmetlenebb és morcosabb lett, amire tette is a megjegyzéseket:

- Hozzák már ki a tésztánkat! - morgolódott hangosan.

Meg olyat is, hogy:

- Mikor hozza a pincér a tésztát?!

A szomszéd asztaloknál ülők megmosolyogták Dórit, én meg elmagyaráztam neki, hogy sokfélét kell főznie a pincérnek, mert sok a vendég, de biztos vagyok benne, hogy már sülnek a mi pizzáink is. 

- A pincér már megint nem a mi pizzánkat hozza! - fakadt ki Dóri, amikor a pincér felbukkant az ajtóban, de nem a mi asztalunkhoz jött oda.

Amikor viszont a megrendelt étel végre elébe került, nem győzte magába tömni a falatokat:

A pizza a legjobb

A kapcsolattartásunk végén még meglocsoltuk a lépcsőház növényeit Anyánál (mert azokat valahogy senki sem akarja ápolni), majd megígértem Anyának, hogy egyszer átmegyek és rendet rakok a lépcsőfordulójukban, mert amióta csak ismerem őt, ott még sosem takarított senki. A lakók ott tartják a növényeiket, meg a kerti akármijeiket és a gyerekek játékait, és mivel még a növényeket sem gondozzák, az egész egy undorító kosz-kupaccá vált mindenestül együtt. Csupa por és pókháló minden, ami már engem is zavar. Nem mellesleg, ha átmegyek rendet rakni, akkor az egy jó elfoglaltság lehet Dórinak is, hiszen az apjával bandázhat egy kicsit.

(A locsolásban egyébként ő is segített)

Ez volt hát a kilátós kirándulásunk Normafán - röviden...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése