2017. december 3., vasárnap

Megegyezés

November 27-én Anya munkahelyén vásároltam, amikor eszembe jutott, hogy beszélnem kellene vele a decembertől kezdődő kéthetenkénti kapcsolattartásról. 

Anyával általában akkor találkozom, ha összefutok vele a munkahelyén vásárlás közben, vagy ha átadja nekem a gyereket a kapcsolattartások elején. Ilyenkor nincs rá normális, nyugodt lehetőség, hogy a problémáinkról diskuráljunk, ezért ma úgy gondoltam, ha már a munkahelyén járok, akkor felvetem neki, hogy hazaviszem, mert szeretnék vele megbeszélni valamit. A munkaideje lejártáig alig volt húsz perc, így nem kell sokat várnom.

Amikor az egyik sorban megtaláltam őt, odalépve hozzá elmondtam, hogy szeretnék vele beszélni a kapcsolattartásról, ezért megvárom őt odakint, s hazaviszem. Először nem akart belemenni, de végül mégis, úgyhogy amikor végzett, a parkolóban beült mellém a kocsiba és elindultunk haza. 

Zötykölődés közben elmondtam neki, hogy nekem nem jó a kéthetenkénti kapcsolattartás, mert nem bírom ki két hétig a kislányom nélkül, s különben is, ha eddig megfelelt neki a szombatonkénti időpont, akkor talán az elkövetkezendő fél évben sem lesz ebből problémája. Megkérdeztem, hogy mi lenne, ha minden maradna a régiben, azaz minden hét szombatján vagy vasárnapján találkozhatnék Dórival, amire pár másodperc hezitálás után rávágta, hogy rendben. 

Nem számítottam rá, így meglepett, hogy ilyen könnyen megegyezett velem. Rögtön ezután kitértem a karácsonyi családi ebédre, hogy a három óra nem lesz rá elég, amit ő a felvetésem hatására megtoldott plusz egy órával. Ennek nagyon örültem, csakhogy felhívtam rá a figyelmét, hogy ha egy óra az út oda, és egy óra az út vissza, akkor a közbenső két óránk is kevés lesz a családi ebédhez, hiszen a családunk nagy, sok a rokon, beszélgetünk egymással és ajándékokat bontogatunk, ezért szeretném, ha a pár héttel ezelőtti elmaradt kapcsolattartás óráit a karácsonyi kapcsolattartáshoz csatolnánk.

Ez már nem tetszett neki. Megkérdeztem, hogy miért nem, amire nem tudott magyarázatot adni. Nem lehet és kész.

Ekkor ismét felhívtam egy dologra a figyelmét, miszerint, hogy fél év múltán, vagyis 2018. júniusától már 9 órányit hozhatom el a gyereket, így voltaképp tök mindegy, hogy most 6 órára, akkor meg 9-re hozom el Dórit, mert mindenképp eljön az idő, amikor túllépünk a heti 3 órán. Tulajdonképpen az sem lehet kifogás, hogy aggódik a gyerekért, hiszen ha 6 óránál aggódik, akkor mit fog szólni a 9-hez??

Valószínűleg itt nem az aggódásról van szó, hanem arról, hogy nem akarja, hogy a 3 óránál több időre vigyem el a gyereket. Nem akarja, nincs vita, nem adja. Hogy miért, azt nem tudom...

Mivel a legutóbbi kapcsolattartásunknál késtem fél órát (amiért nem szidott le egyáltalán), ezért felajánlottam neki, hogy azt levonva a pótlandó kapcsolattartás idejéből, adjon két és fél órát a karácsonyi ebéd idejéhez, s akkor le van tudva a pótlás (az összesen öt és fél óra, mégsem hat), amibe bár vonakodva, de úgy nézett ki belemegy. Először határozott nemet mondott, majd amikor kértem, hogy tegyük össze a kettőt, végül is nem zárkózott el tőle. Igaz, hogy igent se mondott, de úgy vélem, hogy addig még átgondolja az egészet, s majd beleegyezik idővel. 

Így értünk el az óvodáig, ahol Dóri lassacskán készülődött hazafelé.

Anya a szoba ajtajával szemben állt, míg én a folyosó és az ajtó között. Amikor az ajtó kinyílt és megjelent benne Dóri, a Kicsikém először az anyját pillantotta meg, akihez halvány mosollyal a száján indult el, majd amikor felnézve a magasba felismert engem a magányosan álló alakként, egy hirtelen bal kanyarral kikerülte az anyját, s felpattant a karomba (egy hangos "Apaaaa" felkiáltással).

Tehát a Kicsikém úgy ahogy van kikerülte az anyját és hozzám szaladt oda először, nem pedig hozzá. Igazság szerint sajnáltam emiatt Anyucit, de hát Istenem, nem én idéztem elő ezt a helyzetet, vagyis nem én akartam, hogy a gyerek olyannyira kevésszer láthasson engem, hogy amikor találkozunk, akkor mindenen átgázolva csak velem akarjon lenni. Tényleg sajnáltam Anyát, hogy a gyerek szó szerint faképnél hagyta. Akkor fontosabb voltam a számára, mint ő. Dóri még csak nem is köszönt neki, ez pedig nem jó.

Amikor Dórit felemeltem és magamhoz öleltem, szépen helyre tettem a viselkedését: elmondtam neki, hogy Anyának is köszönnie kell, mert ő is itt van velünk, és nem teheti meg, hogy figyelmen kívül hagyja. Dóri ekkor neki is köszönt, majd adott egy az arcára egy puszit. 

Öltözés közben Dóri megkérdezte tőlem, hogy vittem-e neki Kinder-tojást, mire elmondtam, hogy nem, mert most Túró Rudit vettem. Kicsit elszontyolodott, de azért befalta a Rudi felét. Kicsikém szomorúan nézett rám, amiért nem kap csokitojást, én pedig trükkösen a hajában kezdtem el turkálni, mintha keresnék benne valamit.

- Mi van itt a hajadban, kicsikém? - kérdeztem tőle, ő pedig nem értette, hogy mit találtam a fürtjei közt.

Miközben Anya öltöztette, én a hajacskájában keresgéltem valami után.

- Mit keresel, Apa? - kérdezte tőlem, én pedig elővettem a füle mögül egy Kinder-tojást.
- Nézd mit találtam itt? Egy Kinder-tojás! - mutattam neki a szerzeményt. - Mit keresett ez a füled mögött?

Dóri nagyon megörült neki, hogy mégiscsak vittem neki a kedvenc nyalánkságából, s boldogan kezdte el kicsomagolni.

- Hát hogyan is jöhettem volna ide Kinder-tojás nélkül, igaz? - simogattam meg a buksiját. 

Dóri befalva a csokit, apránként összerakta Anyával a benne található játékot. Ezután amikor felöltözött és elindultunk kifelé, egész egyszerűen nem akart beleülni a biciklijük gyerekülésébe. Határozottan a tudtunkra adta, hogy ő Apa karjaiban akar ülni, sőt:

- Anya, le akarok menni Apához! - mondta, amit egymás után még megismételt párszor.

Erre Anya nemet mondott, amit magam is megerősítettem. Hozzátettem még, hogy most nem jöhet le hozzám, mert csak bejöttem az óvodába, hogy vigyek neki finomat.

Dóri ekkor könyörögni kezdett az anyjának, hogy Apa kísérje el őket hazáig, de mivel ők biciklivel voltak, én pedig autóval, így a terv kivitelezhetetlen volt. Persze simán elsétáltam volna velük, de nem akartam Anyánál kihúzni a gyufát, nem mellesleg Anya nem akart volna ugyanúgy sétálni, mint én, na meg nem volt kedve kint a hidegben "szarakodni velem", amikor most jött haza a munkából és otthon még temérdek feladta várta. Igazság szerint maradéktalanul egyetértettem vele, úgyhogy nem is akartam őt rábírni arra, hogy még velem kelljen tölteni tíz percet, amíg hazasétálok velük. 

Dóri viszont nem adta fel, s rávette az anyját, hogy legalább a sarokig kísérjem el őket. Mindeközben a gyerekülésben ült, s az ujjamat szorongatta olyképpen, hogy jelezze, nem akar tőlem megválni. Próbáltam kihúzni az ujjamat a markából, de akkor erősebbé vált a szorítása, így nem ment.

Végül persze Anya beadta a derekát és elkísérhettem őket a sarokig, de amikor leértünk az út végére, Dóri könyörögve, szinte már-már a sírás határán kezdte kérlelni az anyját, hogy hagy jöhessen le hozzám. Szívszorító volt nézni, ahogy a könnyeivel küszködik, s hol rám, hol az anyjára tekint. Tényleg szeretett volna lejönni hozzám, olyannyira szeretett volna, de nem lehetett. 

Anya ekkor megkérdezte tőle, hogy reggel tényleg sírva fakadt-e, amikor leadta az oviban, amire Dóri nem felelt. Gondolom az óvónéni mesélte neki most, amikor érte jött. 

Elgondolkodtam rajta, hogy a Kicsikém miért sírhatott. Talán eszébe jutottam? Vagy talán azon morfondírozik mindig, hogy egyszer el kell válnia tőlünk, amikor majd meghalunk? Talán ezért is kötődik hozzám annyira, mert az lebeg a szemei előtt, hogy nemsokára már nem lát minket többé?

Nem tudom, hogy így van-e, de nekem ez jutott az eszembe. Talán tényleg nem kellett volna őt beavatni az elmúlás fogalmába, hiszen most az hiszi, hogy nemsokára meghalnak a szülei.

Talán nem így van, nem tudom, de egy ilyen érzés támadt fel bennem ezzel kapcsolatban.

Dóri ismét megkérdezte az anyját, hogy lejöhet-e hozzám, amire Anya ismét nemet mondott. Hiába csuklott el Dóri hangja, mert a kérése "süket fülekre talált".

Anya türelme fogytán volt, de tartotta magát és nem veszekedett. 

Szerencsére nem volt ingerült, így még abba is belement, hogy visszakísérjenek engem a kocsihoz. Mert ugye Dóri - miután rájött, hogy nem engedi el hozzám az anyja - kicsikarta Anyától, hogy akkor menjünk vissza a kocsihoz, hogy lássa hogyan ülök bele. Mindez pillanatnyi öröm volt csupán, de Dóri a fellegekben járt. Míg a Trabihoz sétáltunk, ő mindvégig az ujjamat szorongatta, majd amikor odaértünk, már kénytelen volt megválni tőlem. Tudta jól, hogy ennél többet ő sem érhet el. 

Egy pillanatra sem vette le rólam a szemét, amelyben valami végtelen csodálat tükröződött. Ez a gyermek tényleg szeret engem, és nem értem, hogy Anya miért nem veszi észre, s lép valamit ennek érdekében. Mintha hagyná szenvedni a gyermekét...

Még be sem szálltam a kocsiba, már el is indultak a biciklivel haza. Dóri még integetett nekem egy rövidet, én pedig integetés közben odakiáltottam neki: - Szeretlek, Kicsim!

Erre Dóri: - Én is szeretlek!

...azzal befordulva a sarkon, eltűntek a szemem elől.

A mai nap tehát sikerült megegyeznem Anyával, s a bírósági ítélet ellenében ki tudtunk találni valami mást. És bár írásba nem adta, de a kéthetenkénti szombat-vasárnap helyett megmaradtunk a régi felállásnál, a minden héten szombatnál. 

Bárcsak minden ilyen simán menne.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése