2018. január 21., vasárnap

100

Tegnap volt a századik kapcsolattartásunk. Az emberek általában az ilyen évfordulók alkalmával pezsgőt bontanak és agyoncsókolgatják egymást örömükben, míg nekem egyáltalán nincs rá okom, hogy jól érezzem magam.

Több okból is: az egyik az, hogy már a századik hete tartunk a három órás kapcsolattartásoknál, méghozzá ok nélkül, a másik pedig, hogy ismét történt egy olyan esemény, amely aláássa a kislányommal való szeretetteljes kapcsolatom (lásd: Punci). 

Összefoglalva az utóbbit: a kislányom anyja írt nekem egy SMS-t, amelyben azt állítja, hogy a kislányunkat időnként berakom a kádba és megfürdetem őt az akarata ellenére, majd hozzátette, hogy olyankor fogdosom a "puncusát". Mindez meglehetősen nehéz ügy, amelyből természetesen egy szó sem igaz. 

A férfiak ebben az esetben teljes mértékben kiszolgáltatottak, hiszen képtelenség az ilyen vádakkal vagy feltételezésekkel szemben védekezniük. Magam is abba helyzetbe kerültem, amikor az egyszerű cáfolat mit sem ér, hiszen vagy hazudok vagy nem, de elegendő lehet ahhoz, hogy megrángassanak. 

Valaki hazudik a történetben, az biztos: vagy a gyerek anyja, vagy én, vagy a kislányunk. 

Valaki a hármunk közül.

Kinek hihet az ember ilyenkor? Van ugye egy vádló anyuka, egy ártatlan gyermek, és egy bármivel megvádolható apuka. Mivel a közvélemény általában képes elhinni az abúzussal vádolt apuka bűnösségét, ezért nehéz helyzetben vagyok, ha az ártatlanságomat kell bizonygatnom.

Tényleg történt valami? Vagy csak ismét az ellenem szőtt összeesküvés egy újabb színdarabjához érkeztünk?

A háttérről annyit azért tudni kell, hogy amikor a gyermekem anyjával összejöttem, a családja már akkor ellenem próbálta őt fordítani, amit évekig fenn is tartottak. Végül győztek, és hét év után Anyuci elhagyott. A lányom akkor öt hónapos volt.

Persze én az egészet nem hagyhattam annyiban, így megpróbáltam visszafordítani a dolgokat. Hosszú lenne elmesélni az egészet, de a lényeg az, hogy a visszahódítási kísérlet majdnem sikerrel járt, mert az exemmel egyre jobb viszonyt alakítottunk ki, s a házassági ajánlatomra is majdhogynem igent mondott. Csakhogy (!), ekkor történt a kéménytűz esete, amikor is minden tervem romba dőlt, s a végletekig elmérgesedett köztünk a helyzet (lásd: Összeesküvés-elmélet (avagy, a Kéménytűz-teória)).

A feltételezéseim szerint mindezek mögött anyósom áll, de tágabban nézve az egész családja is közreműködött abban, hogy az exem igencsak befolyásolható gondolkodását ellenem hangolják. 

Két évvel ezelőtt anyósomék szerencsére elköltöztek Pilisvörösvárról, s egy lakóautó dobozában járták a vidéket. Ki tudja hol éltek, de hosszú-hosszú ideig fel sem bukkantak, miáltal így nem lehettek közvetlen befolyással a lányom anyjára. Ez meg is látszott a gondolkodásán, mert végre kezdett normálisabb lenni velem. Eltelt a két év, mígnem anyósomék ismét felbukkantak 2017 karácsonyán. Nem tudom, hogy mennyire foglalkoznak velem, de az azóta eltelt időben (mivel még mindig Vörösváron vannak) a kislányom valahogy másképp kezdett el viselkedni. Hogy miben? Abban, hogy immáron kétszer mondta nekem, hogy nem akar hozzám átjönni, egyszer pedig azt, hogy már nem szeret. Igen-igen, arról a kislányról van szó, aki eddig mindig a nevemet kiabálva rohant a karjaimba, amikor érte mentem, valamint állandó jelleggel könyörgött az anyjának, hogy hagy maradjon még velem, vagy hagy jöhessen át hozzám óvoda után. 

Dóri az utóbbi pár hétben szöges ellentéte a korábbi önmagának. Kedvetlen, nincs benne lelkesedés, nem örül neki, ha elviszem valahová, meg hasonlók. 

Nem azt mondom, hogy anyósomék mossák az agyát, de érdekes összefüggés van a lányom átváltozása és az ő felbukkanásuk között.

Ennek tetejében a kislányom elkezdett mondani az anyjának olyanokat, miszerint én akkor is megfürdetem őt nálam, amikor ő azt nem akarja, valamit közben még fogdosom is a "puncusát".

Tehát valami történik, valaki ismét kavarja a szart.

És mint mondtam feljebb, valaki hazudik is: vagy a kislányom borult meg és találja ki ezeket, vagy az anyja gondolta úgy (külső rábeszélésre), hogy most kicsinál, vagy tényleg megtörtént minden, és én vagyok az, aki hazudik. 

Akik ismerik az egész sztorimat és folyamatosan figyelik a történéseket, azok tudhatják, hogy mennyit küzdöttem Dóriért, és mennyit küzdöttem azért, hogy a szeretete és a kötődése kialakuljon irántam és fenn is maradjon. Az olvasóim láthatják az írásaimból, hogy nem lehetek olyan valaki, aki rámozdul a saját gyermekére, hiszen a szemléletmódom, a fogalmazásaim teljesen más személyiségre utalnak. Persze mindez ettől még terelés is lehet, és az is megtörténhet, hogy mindenkit az orránál fogva vezetek. Ha ez tényleg így van, akkor jogosan vetődik fel a kérdés, hogy megkockáztatnám-e mindezt, amit felépítettem annak tudatában, hogy pillanatok alatt kiderülhet minden, amit a kislányommal csinálok? (Egy hároméves gyermek már mindent el tud mondani) Ha valóban egy gyerektaperoló faszfej vagyok, akkor vajon kockára tenném a kislányommal való kapcsolatomat az időleges élvezetekért? Azt hiszem, hogy nem volna logikus...

Mert ugye azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy szeretem a lányomat, s akiért azért küzdök immáron két és fél éve, hogy közöm lehessen az életéhez. Nem akarom őt elveszíteni, és nem azért, hogy aztán folyamatosan megronthassam őt, hanem azért, mert az apja vagyok, ő pedig a gyermekem. Szülő vagyok, egy apa... és nem pedofil. 

Sokan ezt összekeverik, és sokszor hangoztatják, hogyha felmerül egy ilyen vád, akkor amögött biztos van valami igazság. 

Hát nincs.

Beszélnék róla, ha tudnám, hogy vaj van a fülem mögött? Szerintem nem volna célszerű.

Azért írom a blogomat oly hosszú ideje, hogy megoszthassam a gondolataimat az eziránt érdeklődőkkel, vagy utat mutassak a hasonszőrű apáknak, akiktől elvették a gyermekeiket. Persze az én történetem sok dologban nem azonos, de még csak nem is hasonlatos más apákéval, hiszen ahány ember, annyi történet, viszont pár dologban mégis ugyanabban a cipőben járunk: történetesen abban, hogy korlátoznak minket a kapcsolattartásban, és sokunk ellen kijátsszák azt a bizonyos pedofil kártyát. 

Az én történetem most került ebbe a szakaszába, bár még az sem biztos, hogy erről van szó. Az igaz, hogy a vád egyértelműen nem hangzott el, viszont a gyanú már feléledt. 

A kérdés már csak az, hogy megrontottam-e a lányomat vagy sem?

Tegnap reggel jött el a századik kapcsolattartásunk napja. Az exem a munkahelyén volt egész délelőtt, így a gyereket az anyósra hagyta, aki jogosult volt őt átadni nekem. Mivel furdalt a kíváncsiság az üggyel kapcsolatban és az exem az SMS-ben feltett kérdésekre nem válaszolt, ezért úgy döntöttem, mielőtt elmegyek a gyerekért, előtte beugrom Anyucihoz a munkahelyére és szóra bírom. 

Az áruházban nekiszegeztem a kérdést a gyerek mondandójáról, amire egyenes választ kaptam: Dóri - állítólag - két nappal ezelőtt azt mesélte az anyjának, hogy amikor nálam van a kapcsolattartásokkor, én mindig megfürdetem őt, miközben fogdosom a puncusát. A párbeszéd nagyjából ekképpen hangzott:

- Mit mondott neked Dóri?
- Azt, hogy amikor nálad van, te mindig beteszed őt a kádba, és miközben lefürdeted, fogdosod a puncusát. Szoktad őt fürdetni, amikor nálad van?
- Nem. Egyáltalán nem.
- Nyár óta sem?
(nyáron volt olyan, hogy homokozás után lefürdettem őt, de erről írtam a blogban is)
- Azt már megbeszéltük, meséltem róla. Miért fürdetném őt le, amikor nincs rá okunk?
- Nem tudom, de a gyerek erről mesél egyfolytában. 

Anyával még beszéltünk erről egy darabig (ami nem lényeges, mert ugyanezeket ismételgettük), de amikor egy egyértelmű bizonyítékot hoztam fel a védelmemre, akkor egyszeriben ledöbbent arccal nézett a távolba, hogy itt bizony nem az történik, amit ő a gyerek elmondása alapján feltételezett.

Hogy e bizonyíték micsoda, arról most nem mesélnék, mert nem publikus, de annyit azért elárulok, hogy tanúm van rá. Igen, egy tanúm, ami minden kapcsolattartásunkat igazol. 

Anya már régóta tud róla, de mégis döbbenten meredt maga elé, mert tényleg elhitte, amit a gyerek mondott. Eszébe sem jutott, hogy nekem lehet igazolásom a gyanúja ellen. Egyszeriben összedőlt a vád, és hitetlenkedve tette fel a kérdést, hogy akkor mégis miért mondott ilyet a gyerek?

- Nem lehet, hogy álmodta? - kérdeztem.
- Nem, mert nem alvás után jött elő ezzel, meg többször is mesélte - felelte.
- De miért mond ilyeneket?
- Hát nem tudom. Érdekes az egész.

Felajánlottam Anyának, hogy ma délután ő jöjjön el hozzám a gyerekért, és akkor beszélgetünk Dórival, hogy mit miért mondott, de ezt határozottan elutasította, mintha nem is keresné a kérdésekre a megoldást. Vajon miért nem?

Amikor tegnap feltettem az előző bejegyzésemet, akkor pár óra múltán kaptam néhány üzenetet a fiókomba az olvasóimtól, amelyekből szemezgetnék egy kicsit, hogy lássuk ők hogyan gondolják a történteket:

"megírhatod anyukának, hogy nagyon szépen megkéred, hogy a saját kivetítéseit és paráit tartsa távol a kislánytól, mert rohadt sokat árt vele. A gyerek ösztönösen félni fog mindenkitől és nem fogja tudni magát megvédeni."

"Szegeny kicsike,nem lehet gyerek,mert a hulye felnottek jatszmaiban baboznak vele"

"Gyermekvédelmist kéne megkérdezni, hogy milyen lehetőségeid vannak, mit tudsz tenni, hogy a gyerek ne sérüljön még jobban. "

"Ne azt mond neki, hogy ne traktálja a gyereket saját hülyeségeivel, hanem használj pszichológiai kifejezéseket. Pl. azt, hogy ne vetítse ki a kislányra a saját nyomorát és pszichés sérüléseit, mert keresni fogsz egy gyermekvédelmist és kérni fogod a gyámhatóságot. Ha azt akarja, hogy a gyerekét kitegyék mindenféle vizsgálati terrornak, akkor jobb, ha saját maga keres pszichológiai segítséget minél előbb"

"Mond meg neki, hogy te azon vagy, hogy a gyereknek minél gondtalanabb gyerekkora legyen. Tegye ő is ezt és ne vallassa, ne vessen ki rá mindenfélét"

"mindenképp jelezd a gyámhivatalnál, h nem történt abuzus, h le legyél védve"


"anyuka ármánykodása ez, és addig védd le magad amíg nem késő. Ha igaz lenne amit mond, nem hagyná h nálad legyn a gyerek hanem min.megtépne.A gyereket is összezavarja, nehogy a végén pszichológus legyen a vége"

Az üzenetekből az derül ki, hogy bejelentést kellene tennem a Gyámhatóságon, hogy hivatalos papír legyen erről. Ez jó ötlet, de magam mégis ódzkodom tőle. Méghozzá azért, mert ezzel (ha vizsgálatot indítanak és beidézik a gyerek anyját) ismét elvetem a haragvás magvát, ami újabb konfliktusokat szülhet. Szinte biztos vagyok ebben, viszont ha az exem emiatt haragudna rám, az az ő bizonyítványára vetne rossz fényt. Hogy miért is? Az ok egyszerű: mint kiderült, a lányom valamit nem jól mondott el, vagy csak simán kitalálta ezt az egészet (vagy túlköltötte), amely miatt hatalmas galibát okozhat a szülőknek (leginkább nekem), s mint ilyen, minél előbb fel kéne tárni a cselekedetének pontos okát. Tehát Anyának nem lehet érdeke, hogy ezt akadályozza (pláne, hogy haragudjon rám), hiszen a gyermekünk egészséges szellemi fejlődése a tét, amit támogatnia kell. Ki kell vizsgálni a gyereket, hogy miért mondta azt, amit, különben nagyobb baj is származhat ennek elmulasztásából. Mivel viszont a beszélgetésre egyértelműen nemet mondott, ezért számomra nyilvánvaló, hogy nem akar a dolgok végére járni. A kérdés még mindig az, hogy miért nem?

Talán azért, mert az egészet ő találta ki? 
Ezt mondjuk kétlem, de akkor a gyerek miért mondta azt, hogy fogdosom őt?

Mára már az is eszembe jutott, hogy a lányom kattant meg, mert emészti magát valami miatt. Ha ez így van, akkor sürgősen megoldást kell találnunk a problémájára, amelynek alapja az kell legyen, hogy Anya ne viselkedjen velem szemben ellenségesen. Fel kéne fognia végre, hogy nem vagyok ellene, s ha továbbra is tiltja illetve korlátozza a gyermekemmel való kapcsolattartást, azzal egyedül a gyermekének árthat.

(A kapcsolattartást azon módon korlátozza, hogy nem járul hozzá a hosszabb idejű találkozásokhoz)

Ha Dórikám tényleg megkattant, akkor az ellen hogyan tudnánk fellépni? Anyuka engedékenyebbé válásával? Pszichológussal?

Vajon mi lehet az oka, amely kiváltotta Dóriban ezt a furcsa viselkedést? Nem lehet, hogy az anyja ellenem való okfejtései zavarták össze? 

De tényleg: ha az anyja egyfolytában ellenem ágál a beszélgetéseik során, viszont a gyerek a személyes találkozók alatt teljesen mást tapasztal velem kapcsolatban, akkor miképp dolgozza fel a történteket?

Az elmúlt nyáron ugye néhányszor lefürdettem őt a homokozás után, amire esetleg az anyja úgy reagált, hogy alaposan kifaggatta őt, hogy hozzányúltam-e. Dóri persze megkérdezte, hogy miért, mire az anyja mondott neki fűt-fát, hogy mire figyeljen oda, ha Apa fürdeti. Ezt még nyomatékosíthatta is valamivel, amit a gyerek "rémülten" hallgatott és próbált meg feldolgozni. Talán az a kép alakulhatott ki benne, hogy az apánál való fürdés rossz vagy veszélyes, hát még ha az anyja mással is áztatott engem a szemében, csakhogy nyomatékosítsa a gyerekben a veszélyhelyzetet. 

Nem vagyok pszichológus, így nem is kívánok a gyermekem lelkében, észjárásában vájkálni, de azért annyi bizonyos számomra, hogy egy hároméves kisgyermeknek még fogalma sincs az életről, így mindent másképp lát, és másképp is dolgoz fel. Mit látott vagy hallott, ami kiborította őt?

Meg egyáltalán: ezt az egészet a gyerek találta ki, vagy az anyja?

Az áruházban elmondtam Anyának, hogy amikor a gyerektől kérdezem mit szoktak csinálni otthon, merre mennek kirándulni, akkor a gyerek egyfolytában azzal hárítja el a válaszadást, hogy "Anya mondta ne mondjam el". Erről már egy korábbi bejegyzésemben is írtam, de most nincs kedvem kikeresni, így nem is mellékelem, viszont Anya ezen is meglepődött, mondván, hogy ő sosem tiltotta meg a gyereknek, hogy meséljen az otthoni dolgokról.

Na persze...

Annak ellenére, hogy akár igaz is lehet, ezt nem tudom elhinni. Pont ő ne mondaná a gyereknek, amikor megrögzötten hitt benne pár évvel ezelőtt, hogy üldözöm őt, meg követem, figyelem minden mozdulatát? Szerinte feltörtem az email-jeit, meg az anyja Facebook-profilját, és még a kéményüket is felgyújtottam, mert elmebeteg vagyok. 

Ilyen beidegződés után higgyem el, hogy nem tiltotta meg a gyereknek, hogy az otthoni dolgokról meséljen?

Lehet, hogy a megérzéseim tévesek és tényleg nincs szó tiltásról. De akkor miért talál ki a lányom ilyet? Miért mondja, hogy Anya tiltotta meg az otthoni dolgok kifecsegését, ha az nem igaz? Miért mondja azt, hogy az akarata ellenére szoktam őt megfürdetni, és olyankor fogdosom a punciját?

Mi lehet a háttérben, ami a lányom gondolkodását összezavarja?

Megmondom őszintén, hogy kiborít ez az egész, mert látom a kislányomat a tönkremenés felé haladni, ráadásul hiába látom mindezt, ha az anyja nem, és nem is foglalkozik vele. Az az ellenállás a részéről, amit lassan harmadik éve csinál, láthatóan a kislányunk kárára kezd válni. Ha ezt felhozom neki, akkor én vagyok a szemét, aki csak veszekedni akar. Szerintem ő nem is látja mindezt otthon, hiszen a gyerek normálisan viselkedik a családi közegben, semmi jele az abnormalitásnak, holott a probléma ott van benne, ami akkor bukkan elő, ha a nevem szóba kerül.

Emlékszem, hogy anno a gyerek hosszú percekig ordította a nevemet, amikor búcsúznunk kellett egymástól, míg mostanára ez teljesen eltűnt. Méghozzá azért, mert az anyja meggyőzte őt róla, hogy ne ordibálja tele az utcát, ha elköszönünk egymástól. Ez persze még rendben is volna, de mégiscsak arról van szó, hogy az anyuka befolyásolja a gyermeket, amikor az az apjával találkozik. 

Ez volt az első befolyásolás az apukával kapcsolatban, amire az évek alatt egyre több ilyen épült: például ha Kinder-tojást vettem a gyereknek, akkor azt Dóri nem ehette meg, mert a csoki felpörgeti, és hát nemsokára aludnia kell. Talán még érthető is lenne az ok, de egyre több olyan szituáció alakult ki az idők folyamán, amelyet a gyerek úgy élt meg, hogy amíg az apja jót akar tenni vele, az anyja azt mindig letiltja. Letiltja, azaz megvonja tőle, amit ő fájdalomként él át. Ehhez még hozzáadódott Anya folytonos ingerültsége, az apja elleni agitációi, majd az Apáéval teljesen más szemléletmód. Egyszóval, amit Apa megengedett, azt Anya megtiltotta. 

- Kérsz tejet Dóri?
- Nem kérek, Anya nem engedi.

Az évek alatt mindez oly hatással lehetett Dórira, amely miatt maga köré vont egy védőburkot, s hol nekem, hol az anyjának hazudik, befolyásolni próbálandó a kapcsolattartások menetét. Ha ez így van, akkor mire számíthatott akkor, amikor beadta az anyjának a hazugságát a fürdetésről?

Egy hároméves kislány már tudja, hogy amit mondott, azzal bajt is okozhat? Valóban tudhatja, hogy mit csinál??

Ha igen (amit kétlek), akkor az annak a személynek köszönhető, aki a gyermekemnek folytonosan agitál rólam, illetve ellenem. Ez a személy pedig egyedül a gyerek anyja és annak családja lehet.

Persze az is lehet, hogy Anya nem tehet az egészről és nem mondott semmit, hiszen néhány hete anyósék visszajöttek Vörösvárra, miáltal a gyerek rendszeresen lehet együtt azokkal, akik az elmúlt 7 + 2 év alatt mindvégig azon ügyködtek, hogy aláássák a kapcsolatomat velük. Tehát akár ők is átmoshatták a lányom fejét, Anya tudtán kívül.

Persze nem szeretnék vádaskodni, mert semmire nincs bizonyítékom, viszont valamin el kell indulnom, hogy kiderítsem miért mondta azt a lányom, amit.

Anyának elmondtam, hogy a blogomban minden kapcsolattartásról írok és ott elolvashatja, hogy mi hogyan történik nálam, de erre csupán annyit felelt, hogy az a szar nem érdekli.

Ebből azt szűröm le, hogy egyáltalán nem érdekli a gyereke, hiszen nem jár utána a valóságnak. Talán nem is hitte el neki amit mond, hiszen - mint ahogy azt az egyik olvasóm írta - akkor átjönne hozzám és jól felpofozna, majd feljelentene. De nem tette, így viszont nem tudom, hogy mit akar. Se felpofozás, se feljelentés, se megbeszélés, semmi. 

Most feltételez rólam dolgokat vagy nem??

Amikor megérkeztem Dóriért, az anyósom hozta le őt a kapuba. Dóri nagy kedvvel, boldogan szaladt oda hozzám, míg a nagyanyja pár másodperc múltán már vissza is ment. Lehozta őt és ennyi, nem kívánt velem többet foglalkozni. Gondolom ez a szükséges rossz, amit jelentek az életükben, aminek ő eleget is tett. Ennyi.

Dórinál volt egy kék táska, ami arányaiban jóval nagyobb volt, mint ami egy hároméves kisgyereknek járna. Ebben a törlőkendőjét és a cumiját hozta. Aranyos volt vele, de felmerült bennem a kérdés, hogy a szülinapjára kapott kis kötött tarisznyáját hová tette? Amiket én veszek vagy adok neki, azokat sosem hordja. A tarisznyát is azért kapta, hogy a kis dolgait beletéve magával tudja vinni a kedvenc tárgyait, de mégsem azt használja, ami pedig passzolna hozzá méretben, hanem egy sokkal nagyobb, és még csak nem is lányos, kék táskát. Ha az exem és családja nem akar feszültséget, akkor miért nem támogatják a kapcsolatunkat legalább annyival, hogy ilyenkor azokat a cuccokat adják rá, amit tőlem kapott? Például a második szülinapjára szánt kincsesládát, amit szintúgy elpakolták valahová, amit azért adtam Dórinak, hogy abba tehesse bele a neki írott leveleimet, vagy a rólunk készült fotókat (lásd: Karácsonyi ebéd). Ez a láda is eltűnt valahová, és amikor rákérdezek, hogy hová lett, akkor mindenki azt mondja, hogy nem tudják hol van. Nem ám támogatnák a gyereket az apjával való kapcsolat megőrzésében és gazdagításában, inkább még azokat a nyomokat is eltüntetik a lakásból, ami esetleg rá emlékeztetné őt.

Érthetetlen az a hozzáállás, amit Anyáék felől tapasztalok. Amikor bezzeg megkérdezem őt, hogy hová mennek, merre járnak, milyen ez, milyen az (hogy a gyerek mindennapjaiba betekintést kaphassak), akkor egy gúnyos mosollyal leráz, hogy semmi közöm hozzá. Ezek után pedig higgyem el, hogy nem tilt meg semmit a gyereknek, amikor az azt meséli, hogy azért nem mondhat semmit, mert Anya megtiltotta. Most tényleg hülyének néznek?

Amikor Dórival megérkeztünk hozzám, a lelkesedése alábbhagyott valamelyest. Körbenézett a lakásban, majd odament a számára kikészített legókhoz. Volt egy apró kis készlet, amit még nem szereltünk össze, úgyhogy nekifogtunk a kockázásnak, s amikor láttam, hogy Dóri kezdi beleélni magát, akkor elindítottam a diktafont, hogy legyen rá bizonyítékom miről folyik a diskurzus. Játék közben elmajszoltunk egy tábla csokit, majd amikor a puding került sorra, egyszeriben rákérdeztem, hogy Anyával szoktak-e beszélni az itteni játszadozásainkról. Dóri azt felelte, hogy nem, de ezt nem hittem el neki. Nem tudtam, hogyan kérdezzek rá a fürdős dologra, ezért egyszerűen csak feltettem neki a kérdést:

- Kicsikém, Anya mesélte, hogy azt mondtad neki, hogy fürdeni szoktál nálam a kádban. Tényleg ezt mondtad neki?

Ez így elég bénán hangzott, de nem tudtam hogyan lehetne úgy megkörnyékezni a témában, hogy ne fogjon gyanút és elkezdjen "vallani". 

- Nem mondtam Anyának - válaszolta.
- Nem?
- Nem.

Hoppá...!

- De Anya azt mondta, hogy beszéltetek róla. Azt mondta, hogy te mesélted neki.
- Nem mondtam Anyának.
- Nem is szoktál neki mesélni semmit?
- Nem.

Tehát Dóri szerint nem volt szó ilyenről, míg Anya azt állítja, hogy igen. Nem tudom mi történik náluk, de úgy érzem, hogy Dóri nem mond igazat. És mivel egyértelműen bizonyítottam Anyának a munkahelyén, hogy amit Dóri állít az nem igaz (amiről egyelőre nem publikus, hogy micsoda), ezért nyilvánvaló, hogy Dóri füllent. Sőt, érthetetlen okból direkt kavarja a szart.

Tudom, ez így meglehetősen durván hangzik, de ez történt, az már biztos.

De vajon miért csinálta?

Nekem eszembe jutott egy lehetőség erről, bár ez is az összeesküvés-elmélet kategóriába tartozik: mi van akkor, ha anyósom környékezte meg, arra biztatva őt, hogy mondjon ezt-azt az anyjának, akiben felmerül a gyanú ellenem? Dóri könnyen befolyásolható, magyarázható neki mindenféle. Mi van akkor, ha Dóri viselkedése azért változott meg mostanában, mert anyósom már adagolja neki a baromságait? Az utóbbi időben sokat vigyáz rá, míg Anya dolgozik, így van elég ideje, és legfőképp szándéka, hogy agyaljon a kislányom ellenem fordításán. Ahogy a lányát, úgy az unokáját is el akarja szakítani tőlem. Mivel nem dolgozik, így ráér gondolkodni, a lánya pedig épp eléggé befolyásolható és hiszékeny, akiben könnyedén ültetheti el a félelem és gyanakvás csíráit. Mivel pszichológiát tanult (de sosem diplomázott le), ezért valamelyest érthet az emberek manipulálásához.

Azért azt beismerem, hogy ez eléggé erős, de mivel már van ebben tapasztalatom, ezért nincs okom bízni benne. Az elméletemnek mond ellent, hogy amikor nemrég összefutottam velük az óvodában (majd erről is írok egyszer), akkor anyósom is, a pasija is, és a 9 éves kisfiúk is kedvesek voltak velem, illendően köszöntek és mosolyogtak, tehát elképzelhető, hogy magasról tesznek rám, nemhogy még én legyek a téma otthon. 

Nem tudom, mindenesetre a kislányom állítólag olyat mondott, amivel egy életre tönkre tehetik a kapcsolatunkat. És a kérdés továbbra is fennáll, hogy mégis miért mondott ilyet a gyerek, ha mondott ilyet egyáltalán?

A hosszúra nyúlt elmélkedésem után írok azért pár sort a kapcsolattartásunkról is, elvégre mégiscsak a századik alkalmon vagyunk túl.

Dóri e napon valahogy nem volt az igazi. Az első fél órában legóztunk, és bár az új figuráit érdeklődve figyelte, azokba viszonylag hamar beleunt. 


Mindeközben a nyakára tekerte a törlőkendőjét, és a cumiját cuppogtatta. Korábban még sosem csinált ilyet, a cumiját is csak hírből hallottam, míg most többszöri kérésemre se tette le őket. A cumizástól például alig értettem amit mond, és amikor jeleztem, hogy a cumi miatt nem értem a szavait, akkor egy pillanatra kivéve azt elhadarta amit akart, majd visszarakta ugyanúgy, folytatva a cumizást.

Ezután a gyerekkonyhában sürgött-forgott pár percet, majd azt is megunta. Kérdeztem, hogy főzünk-e valamit, amire azt felelte, hogy nem akar a konyhával játszani, majd (és itt jön a lényeg) kifejtette, hogy neki már nem kell a konyha, hanem adjam oda másnak.

Érti a kedves olvasó, ugye?!

Azt a konyhát, amit nemrég oly boldogan vett birtokba, most nemes egyszerűséggel - mondjuk úgy - eltolta magától, mondván, hogy az többé már nem kell neki, és akár el is ajándékozhatom valakinek.

Mi folyik itt???

Alig telt el két hét a gyerekkonyhás bejegyzésem óta, de Dóri máris azt mondja, hogy az neki nem kell, és csináljak vele azt, amit akarok.

Mi történik a gyermekemmel? Mitől ez a hirtelen pálfordulás?!

Kicsit rosszul esett ezt hallani, és rögvest kattogni kezdett az agyam, hogy mindezek miért alakultak így. A legszívesebben nem is szarakodtam volna a konyhával, hanem elvittem volna őt helyette kirándulni, és ha lehet nem is vinném hozzám soha többé, mert értelmesebb elfoglaltságot adnék neki szerteszét a hazánkban... DE NEM LEHET, MÉGHOZZÁ A BÍRÓSÁG DÖNTÉSE MIATT!!!

Bele vagyunk szorítva a három órás kapcsolattartásba, amely idő kevés arra, hogy a kislányommal érdemben foglalkozni tudjak, Dóri pedig - ahogy látom - már unja az állandó röghöz kötést, és nem találja a helyét.

Mesét nézni, olvasni, rajzolni, legózni nem akar. Nem akar semmit, ami a négy fal között zajlik, másra viszont nincs időnk.

Nem tudom eléggé hangsúlyozni a Bíróság kártékonyságát, amelyet az emberek feletti hatalmaskodásukban fejtenek ki: szerintük elegendő ez a három óra, amelyben egyszerre kell apának, társnak, barátnak lennem. Szerintük három órában lehet játszani a gyerekkel, lehet őt tanítani, kalandokban részt venni vele, és semmi jelét nem adják annak, hogy ezt valamikor át akarják gondolni. Még a január 29-i másodfokú tárgyalást is elnapolták a bíró elfoglaltságára hivatkozva, ki tudja meddig. Gondolom küldenek majd egy újabb idézést, csak győzzem kivárni.

És persze amíg én a körmömet rágom idegességemben, addig a Felperes nyugodtan éli az életét a kislányommal, megkarácsonyoznak együtt, mesét olvas neki, együtt hajtják álomra a fejüket, én pedig heti három óra miatt agyalok egész héten, hogy vajon a kislányom mitől érezné jól magát abban a nyomorult három órában. Ha pedig valamiért nem sikerül egy jó elfoglaltságot találnom a gyereknek, akkor ez van, ez most így sikerült, de ne csüggedjek, mert megpróbálhatom majd újra a következő héten.

Hát az anyátokat!

Mit tehet ilyen helyzetben az ember? Ahogy a hasonlószőrű apákat ismerem, még örülhetek, hogy egyáltalán láthatom a lányomat, ráadásul még el is vihetem magammal, hiszen rengetegen vannak, akik kevesebb ideig, zárt helyen, felügyelet mellett találkozhatnak a gyermekeikkel, ha találkozhatnak egyáltalán. Velük összehasonlítva magamat, még jól is jártam. Tök jól.

Ez a helyzet egy alap idegességi ritmust ad az embernek, amely nap mint nap végigkíséri az életét, s ami belefolyik mindenbe, amit csinál. Nem lehet megszabadulni attól a fojtogató érzéstől, hogy van ugyan egy gyermekem, de nem ölelhetem magamhoz, mert mások nem adnak rá lehetőséget. Értitek: lehetőséget egy szülőnek, a saját gyermekével kapcsolatban! Egy olyan szülőnek, aki rendes életet él, sok esetben példaértékűt, akire nem lehet egy rossz szót sem vetni. Pontosabban lehet, csak épp hamisan, és azt bizonyítani is kellene.

És mint látjuk, a vádaskodást újból elkezdték, csakhogy ezt bizonyítani most sem tudják, mert nincs mit. 

Tanácstalanul ültem a kanapé szélén, hogy most mégis mitévő legyek a lányommal. Próbáljak meg beszélni vele? Menjünk el valahová? Végül is volt még egy óránk, ami akár elegendő lehetett volna valamire (kint a hideg szélben). Talán az utcán csatangolás is jobb lett volna, mint a kanapén ücsörgés. 

Ekkor viszont rosszul lettem...

Korábban ittam Dórival egy banánturmixot, ami úgy néz ki megfeküdte a gyomromat, ami úgy felfújódott, mintha labdát nyeltem volna. Képtelen voltam ülni vagy feküdni, így föl s alá toporzékoltam a lakásban, miközben folyamatosan hányinger kerülgetett. Dóri közben bekapcsolta a tabletet, így lefoglalta magát, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy hányjak-e vagy sem. Aztán végre eljött a hazaindulás ideje, így készülődni kezdtünk. Dóri nem akart jönni, én pedig könyörgőre fogtam, mert minél előbb le akartam dőlni valahová. Még az is megfordult a fejemben, hogy megkérem az anyját jöjjön le érte, de végül sikerült időben elindulnunk. 

A búcsúzás is hamar lezajlott: Dóri köszönés nélkül beviharzott a lépcsőházba, én pedig alig vártam, hogy végre hazaérjek. 

Mit is írhatnék még?

Éljen a századik fordulónk!



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése