2018. január 1., hétfő

Karácsony, 2017.

Már nagyon vártam a közös Karácsonyt Dórival, de sajnos nem lett olyan meghitt, mint szerettem volna. Ennek oka a rendelkezésünkre álló idő, amit a Bíróság (képviseletében egyetlen személy, egy bírónő) ránk osztott. 

Már januárt írunk ugyan, amikor e bejegyzés megszületik, de még mindig az elmúlt évről mesélek. Annyira nincs időm semmire, hogy a saját személyes dolgaimat is elhanyagoltam. Az elmúlt két hónapban két olyan pocsék munkahelyen dolgoztam, ahol reggeltől estig melóznom kellett, ráadásul még szombaton is, miáltal az egyetlen vasárnapi szabadnapom csak arra volt elegendő, hogy a kislányommal való találkozást lebonyolítsam. 

Januártól viszonyt új munkahelyem lett, amiről elmondható, hogy szinte nem is dolgozom benne semmit, mégis többet kapok érte, mint az előző rabszolgamunkák során összesen. Hogy ez milyen jellegű munka, nem lényeges, viszont általa mindenre jut majd időm, amit ezidáig elhanyagoltam. Csak nagy vonalakban: például végre lesz időm az immáron két éve parkolópályára tett turisztikai honlapom fejlesztéseire, amellyel elvileg a jövőmet kívánom építeni, valamint a fél éve elhanyagolt ház körüli feladatokra, úgy mint a térkövezés, teraszépítés, és a kert feltöltése és gyepszőnyegezése. Egyszóval rendet kell raknom a honlapomon is meg a ház körül, de megemlíthetném még magát a házat is, amelyen azért vannak még bőven kisebb-nagyobb munkálatok, annak ellenére, hogy az építkezést tulajdonképpen már lezártam. 

És mindez csak a felszín, a nagyobb dolgok. Szeretnék elvégezni egy OKJ-s tanfolyamot is, valamint szeretnék újra családot alapítani, amely utóbbi szintén kellő időt és figyelmet kíván.

Egyszer megkérdezte tőlem valaki, hogy ha ennyi mindennel foglalkozom, és nincs időm semmire, akkor hogyan tudnék több időt fordítani a gyermekemre, ha mondjuk már elvihetem majd hétvégére is? Nos, a válasz egyszerű: nálam a legfontosabb időtöltés a kislányom, akit mindennel szemben előrébb sorolok a listán. Tehát történjen bármi, Dórival akkor is foglalkozni fogok, ha amúgy mást kéne elintéznem magam körül. Ha a Bíróság júniustól kibővíti az időmet, akkor annyi időt töltök Dórival, amit adnak; az a nap tehát az ő napja lesz, s minden más csak másodlagos marad.

Jelenleg viszont még három órám van rá, ami semmire sem elég. Sajnos a Bíróság a Karácsonnyal is ugyanúgy bánik, mint bármely más hétvégével. Az igaz, hogy az ünnep második napján is találkozhatok vele, de erre a napra is csak három órát adott, mint az összes többi napra. 

Mire elég három óra Karácsonykor?!

Karácsony napja vasárnapra esett, így elvileg előző nap szombaton kapcsolattartásom lett volna Dórival. Viszont mivel Anya szombaton dolgozott, és eredetileg úgy volt, hogy én is be kell menjek a munkahelyemre, ezért a kilencvenhetedik kapcsolattartásunkat hozzácsaptuk a karácsonyi kapcsolattartáshoz, miáltal lett hat óránk egyben, egymásra. Ez a hat óra már elegendő a boldogsághoz, de persze nálunk semmi sem megy simán, így ez is különböző akadályokba ütközött.

Úgy terveztem, hogy elmegyünk Édesapámékhoz karácsonyozni, hogy Dóri az apai részről is megismerhesse a családját, akiket ugyan már "ismer" az október nyolcadikai születésnapról (lásd: A nagypapa születésnapja), de biztos vagyok benne, hogy már nem emlékszik rájuk. Emellett fontos, hogy a családomban is tudatosodjon Dóri létezése, hogy minél könnyebben integrálódhasson. Ugyanis egy család akkor számít erősnek, ha a tagjai összetartanak és szeretik egymást. Dóri egyelőre még a számukra is ismeretlen, ami köszönhető a gyerek anyjának (mert nem ad számunkra több időt), valamint a Bíróságnak (aki szarik az apa-gyerek kapcsolatra, és támogatja az Anya által óhajtott kevesebb időt). 

(Anya mondhatja ugyan, hogy a Bíróság ítélkezett a heti háromórás kapcsolattartásról, viszont ha ő ezt ellenzi, akkor a Bíróság másképp rendelkezett volna. Vagyis az, hogy a Bíróság csak ennyi időt adott, az tulajdonképpen Anyának köszönhető)

Tehát a lehetőségeink meglehetősen korlátozottak, ezért az "összeszoktatáshoz" minden lehetséges alkalmat meg kell ragadnom. Jó lett volna Dórival eltölteni kettesben ezt a hat órát, de a család egységéért tett erőfeszítés fontosabb, mint a pillanatnyi érzelmek.

A családom most látta Dórit másodjára. Először Édesapám születésnapján, másodszor pedig idén Karácsonykor. Erre hat óránk volt az összevont kapcsolattartással... de... nem számítottam arra, hogy Anya korlátokat tesz elénk. Méghozzá úgy, hogy nem engedi meg, hogy a hat órát egyben töltsük le. Igen: ő nem akarta, hogy olyan sok-sok időre magammal vigyem Dórit!

A családi ebéd délben kezdődött, így 11-kor kellett elindulnunk, hogy időben odaérjünk a családi rendezvényre. Ha a hat órát kitölthetjük egyben, akkor elvileg délután 5-re kellett volna visszaérnünk, ami azt jelenti, hogy a családomra négy óránk marad. Ami lássuk be, nem valami sok, de egy ebédhez és az utána való beszélgetéshez - ha szűkösen is -, de elég. Anya viszont nem akarta, hogy délután 5-ig távol legyünk, és azt az utasítást adta, hogy fél 4-re érjünk haza. Ha ezt betartom, akkor a családommal két és fél órát lehetünk együtt, ami nonszensz. Már maga az ebéd is másfél-két óra, nemhogy még utána beszélgessünk is egy keveset. Úgyhogy nem mentem haza az óhaja szerint, hanem akkor indultunk el Apáméktól, amikor már otthon kellett volna lennünk. Hogy Anya miért nem akarta megadni a hat órát egyben, arra nem adott magyarázatot. Közölte, hogy nem és kész, fél 4-re legyünk otthon. 

Na persze...

Nem tudom mennyire átérezhető ez az egész szituáció. Nemhogy elvette tőlem a gyermekem, akitől a Bíróság asszisztálásával tart távol (heti három óra), de még a jogos kapcsolattartás idejét is megvonná, mert ő úgy tartja jónak. És erre még magyarázatot sem hajlandó adni.

A Karácsony előtti napon egyébként még meg is fenyegetett telefonban, hogy megvonja a kapcsolattartás pótlását, ha nem az lesz amit akar (már nem tudom mivel kapcsolatban, mert elfelejtettem). 

Szóval, ezek a karácsonyunk előzményei. 

---

Amikor megérkeztünk Édesapámékhoz, Dóri rendkívül szégyellős volt. Hiába volt vele mindenki kedves és barátságos, ő inkább a karjaimban ülve bújt bele a nyakamba. Gyakorlatilag mindvégig bujkált a rokonok elől, s csupán akkor merészkedett elő az apja védelmező karjaiból, amikor leültünk az asztalhoz ebédelni. 

A hosszú asztalnál el sem fért mindenki, így két személynek még egy pótasztalt is fel kellett állítani. Összesen húszan vettünk részt az összejövetelen, így Dórinak volt elég lehetősége jobbra-balra nézelődni, hogy ki milyen a vendégek közül. Direkt figyeltem a tekintetét, ő pedig mindenkit a legnagyobb alapossággal méricskélt.

Az ebédre várva

Amikor terítékre kerültek a finomabbnál finomabb fogások, Dóri nagy falánksággal vetette bele magát az evésbe. Húsleves volt és rántott hús, meg temérdek sütemény.


Az ebéd viszonylag hosszú volt, mert a család végre egy asztalnál ülve tárgyalhatta ki a magukkal történteket, és hát sokan voltunk, időbe került, míg mindenki elmesélte a legfontosabb dolgokat.

Dórival még az ebéd előtt elhelyeztük az ajándékokat a karácsonyfa alá, és most, hogy megebédeltünk végre, szerette volna kibontani őket. Folyton kérdezgette is tőlem, hogy odamehet-e a fához, én pedig nem győztem őt türelemre inteni. Ebéd után végül lehetőséget kapott rá, de előtte még megkértem, hogy vigye oda Édesapám feleségének a neki szánt ajándékot. Ez egy ikeás mélyhűtött sütemény volt, amit gondosan becsomagoltam neki.

Edit nénit keresve

A viszonylagos tömegben nehéz volt Edit néni nyomába eredni, aki a vendéglátás végett ide-oda sertepertélt a házban. Végül persze utolérte, s mosolyogva, büszkén nyújtotta át neki az ajándékot:

- Tessék, ez a tiéd! - mondta Dóri, majd szégyellősen bújt el a lábaim mögött.

Ezután következhetett végre a várva várt ajándékozás:

Az Édesapáméktól kapott új télikabát

Azt már korábban is láttam, hogy Dóri nem lelkesedik annyira a ruhákért, és tulajdonképpen tojik rá, hogy milyen ruhákban jár (ez érthető is), így bármennyire csinosan is állt rajta az új kabát, azt pillanatok alatt lekapta magáról és már vetette rá magát a következő dobozra. Nos, a gyerekeket egyedül a játékok érdeklik, ezt tudomásul kell venni.

Enikőtől egy Peppás puzzlét kapott. Dóri ezt ujjongva emelte a magasba, mert arra számított, hogy Peppa háza van benne:


Eredetileg azt kért az anyjától Karácsonyra, de mivel akkorra ő is meg én is megvettük már neki az ajándékot, így a Peppa házából nem lett semmi. A puzzlés dobozt látva azt hitte, hogy az van benne, így felkiáltott örömében:

- Peppa házaaaa!!!

Sajnos le kellett őt lomboznom, amikor elmondtam, hogy ez egy kirakó és nem a Peppa háza. Dóri pedig elszomorodott, mert ismét nem azt kapta, amit eredetileg akart.

Persze végül tetszett neki a puzzle is, hiszen a kedvence, Peppa szerepelt rajta, ráadásul a kirakása is lekötötte a figyelmét.





A puzzlét egymás után háromszor raktuk ki, és minden alkalommal hosszasan nézte a kapott képet. Amikor megkérdeztem tőle, hogy tetszik-e a peppás kirakó, azt felelte, hogy igen.

Ezután eszébe jutott, hogy Apa is vett neki ajándékot, úgyhogy felpattanva a földről kezébe vette a két színes dobozt.





Mindkét dobozban Lego volt: az egyik egy régen várt tűzoltó autó, a másik egy dzsungel kutató akármi. Először az utóbbit raktuk össze...



Ahogy észrevettem, egyre ügyesebben mozognak az ujjai. Az útmutatásom által - ha kicsit nehezen is - végül összerakta a kis motorcsónakot, amivel a szőnyegen berregett egy kicsit, a készlethez mellékelt krokodillal pedig eljátszott egy kergetőzős jelenetet is.

És bár a puzzle és a Lego is lekötötte őt egy ideig, azért látszott rajta, hogy az ikeás gyerekkonyhának vagy a Peppa házának jobban örült volna. A Peppát még meg is vettem volna neki, de mire megtudtam, hogy annak örülne igazán, már megvettem neki a Legókat. Sajnáltam, hogy nem sikerült a kedvére tenni, de azért ismerjük be, hogy nem rossz ajándék a Lego, és bármelyik gyermek földhöz csapná magát örömében, ha olyat kapna Karácsonyra.

Miután kijátszotta magát, kapott egy tábla csokit, amit úgy tömött magába, mintha a világ utolsó csokija lenne:


Ezután elmentünk mosakodni :)

Lassan az időnk vége felé közeledtünk. Dóri szeretett volna körbenézni a házban, ezért elindultunk felfedező útra. Apámék otthona egy háromszintes családi ház, tele régi stil bútorokkal és festményekkel, így ebből fakadóan rengeteg a látnivaló. Meglestük Apám dolgozószobáját is, ahol megmutattam neki a temérdek könyvet, amit Édesapám eddig olvasott. Ezekből pedig egy kisebb könyvtárra való mennyiség gyűlt össze az élete során. Elmondtam Dórinak, hogy a könyvekben van leírva minden olyan dolog, amiből sokat tanulhat az ember a világról, és hogy az apukám rengeteget olvasott, amitől ő nagyon okos ember lett. Dóri csodálva nézett a könyvekre, és végigfutotta tekintetével a polcok és szekrények hosszú sorát. 

De tetszettek neki a festmények is, meg a szintenkénti fürdőszoba. Ez utóbbin csodálkozott, hogy ilyen sok van a házban, hiszen nekik otthon csak egy fürdőszobájuk van. Aztán többször is felmentünk a padláshoz a lépcsőházban, oda-vissza vagy négyszer. A legfelső emeletről pompás kilátás nyílt a városra, s a hegy lábánál elterülő házakra.

De volt még egy érdekes része a látogatásunknak, méghozzá egy alig két hónapos kisbaba, aki az egyik öcsém újszülött lánya. Dóri szerette volna meglesni, így bekéredzkedtünk hozzá a szobába. Sokáig nézegette őt, miközben elmeséltem neki, hogy ő is ilyen picurka volt régen. Még a kezét is megsimogatta, majd figyelte, ahogy az anyukája tisztába teszi őt.

Ezután a bátyám fia megtanította őt gitározni...


...minek után Dóri előadott egy rögtönzött KISS balladát:


A karácsonyi összejövetel jól sikerült, bár nagyon kevés idő állt a rendelkezésünkre. Mire Dóri feloldódott végre és elkezdhetett barátkozni a többiekkel, már indulnunk is kellett haza. Jó lett volna még maradni, de nem lehetett. Akkor indultunk el a kocsival, amikorra már otthon kellett volna lennünk (Anya időpontja szerint). Épphogy beültünk a kocsiba, amikor Anya telefonált, hogy merre vagyunk. Mondtam neki, hogy most indulunk, ami őt első blikkre nem idegesítette fel.

Azonban amikor hazaértünk, már nem volt olyan nyugodt: Dóri aludt, amikor megálltunk a házuk előtt, s még fel sem csöngettem, Anya már ott toporzékolt a kapuban. Ideges hangon leteremtett, hogy miért nem fél 4-re vittem vissza Dórit, aki félálomban próbálta megérteni, hogy hol is van épp. Kicsit nyűgös volt, Anya emiatt pedig ingerült. Mert ugye ő már ilyenkor vacsorához és fürdéshez készülődik vele, Dóri pedig még a kapuban leledzett az apjával, s szemlátomást "zavart" volt. 

Igazából nem érdekelt, hogy mit gondolt, mert jogosan volt nálam a gyerek. A pótlást letudtuk, a karácsonyi napunk is megvolt, úgyhogy tehet egy szívességet. Arról nem szól semmiféle paragrafus, hogy a pótlást több szakaszban is meg lehet adni, úgyhogy annyit voltunk távol, amennyi járt nekem. És persze még én érezzem magam kellemetlenül, mert a saját lányommal a heti három órán túl még egy három órás karácsonyi ebéden is részt veszek.

Lófaszt...

A búcsú ennek mérten gyors volt. Adtam egy puszit az anyja vállán pihikéző Dórinak, majd magam is elmentem haza.


Azért az is érdekes, hogy a Bíróság egyetlen Szentestét sem adott nekem. Miért nem? Miért nem lehetek felváltva én is a lányommal Szentestén, minden második évben?

Csak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése