2018. január 10., szerda

Porcelánfigurák

A 2017-es év legvégén még esedékesé vált egy kapcsolattartás, amelyet az anyai rokonság kérésére nem nálam, hanem a dédimamánál tartottunk meg. Azt tudni kell róluk, hogy mivel az exem és a családja gyűlölik őket, ezért számukra szinte esélytelen, hogy a segítségem nélkül Dórival találkozzanak. Épp ezért döntöttem úgy, hogy három óra ide vagy oda, eleget teszek a kérésüknek és látogatást teszünk náluk a lányommal...

Egyszer már volt ilyen, amikor Anya megakarta tiltani, hogy az apai nagymamához menjünk - merthogy ő mennyire gyűlöli a személyét - (lásd: A Halál, a tej és a rokonok), viszont mivel a kapcsolattartásba nem szólhat bele, ezért nem foglalkoztam vele. Tartottam tőle, hogy most is akadékoskodni fog velem, ezért inkább nem árultam el neki, hogy valójában hová is megyünk, na meg úgyis megtudja majd a gyerektől, ha kérdezősködik tőle.

Amikor megérkeztem hozzájuk és Dóri megjelent az ajtóban, egy egészen szokatlan dolog történt, ami eddig még sosem: a Kicsikém nem akart odajönni hozzám, hanem az ajtóban állva mondta: - Apa, nem akarok átmenni hozzád!

Először nem fogtam fel azonnal, de amikor megismételte, hogy nem akar hozzám átjönni, értetlenségemnek adtam hangot:

- Nem akarsz hozzám átjönni? - kérdeztem.
- Nem! - mondta Dóri hűvös egykedvűséggel.

Meglepődtem rajta, megmondom őszintén. Vajon mi történhetett vele, hogy az eddig boldog és odaadó kislányom most egyszeriben elutasította az édesapját?

- Hát jó, akkor elmegyek haza - feleltem, s azon nyomban sarkon fordultam, mintha valóban elindulnék hazafelé. Azt hittem Dóri csak ugrat és majd rögtön utánam szalad mosolyogva, de mivel nem tette, így rájöttem, hogy halálosan komolyan gondolja, amit mondott. 

- Miért nem akarsz jönni? - kérdeztem Dóritól, aki azt felelte, hogy azért nem, mert a múltkor nem vittem haza. Ami ugyebár nem igaz, hiszen hazavittem, csak hát nem akkor, amikor azt Anya szerette volna (lásd: Karácsony, 2017.). 

Amikor Dórit felemeltem az ölembe, szegénykém annyira rosszkedvű lett, hogy majdnem elsírta magát. Végül persze megnyugodott, de csak akkor, miután megígértem neki, hogy időben haza fogom vinni.

Hogy mi történhetett vele, nem tudom, de van egy feltevésem: amikor Karácsonykor - kitöltve az időnket - nem akkor vittem haza, amikor Anya akarta, Anya szidalmazhatott engem a gyerek előtt, amire Dóri azt hihette, hogy én rosszat tettem, vagyis rossz vagyok. Ki tudja, hogy a gyerek anyja miket ad Dóri szájába, mivel mossa át az agyát nap mint nap, és feltehetően most is olyanokat mondott, amiket a gyerek magáévá tett. Mondjuk olyanokat, minthogy "Apa nem hozott haza időben" (ami hazugság, hiszen az én számításom szerint még előbb is értünk haza, mint kellett volna), meg hogy Apa ilyen meg olyan, meg hogy "mondd meg neki, hogy nem akarsz elmenni hozzá", "megint nem fog hazahozni", stb...

Dórikám ugyan tudja, hogy az apjával lenni jó, de mivel az anyja -feltehetően - démonizál engem előtte, ezért azt hiszi, hogy mivel mást csináltam, mint amit Anya szeretett volna, ezért rossz vagyok. Ettől pedig fél, holott ha belegondolna, hogy mi is az, ami ebben rossz, akkor rájönne, hogy semmi. És ha semmi, akkor már nincs is mitől félnie, ugye. 

Nem tudom Anya miket adott be Dórinak, amitől ő egyszer csak úgy nyilvánult meg, ahogy, de roppant érdekes az egész. Az eddig a személyemet akaró gyermek váratlanul megtagad engem, bármiféle negatív tapasztalat nélkül. Nem gyanús? Vajon mi történt vele otthon? Mit mondott neki az anyja?? Valamit biztos, hiszen a lányom még sosem viselkedett így. Eddig történt volna bármi, Dóri árkon-bokron át velem tartott volna, míg most a sírás szélén ácsingózva közli, hogy nem jön velem.

Már nem emlékszem rá pontosan, de Anya az ajtóban állva valami olyasmit mondott a gyereknek, hogy ha nem akar jönni, akkor mondja meg nekem, amiről arra következtettem, hogy ezt ők odafönt már megtárgyalták egymással. 

Nem tudom mindez mennyire érthető. Nekem olybá tűnik, hogy ez is egy egyfajta ellennevelés, hiszen az anyuka olyan dologgal tömi a gyerek fejét, amitől a gyerek elhidegül az apától. Nem azt mondja ugyan, hogy apád árt neked, ő egy szemét, utáld őt, hanem inkább valami olyasmit, hogy apád nem azt teszi, amit mondok neki, ezért ebből még bajod is származhat, és mint ilyen, ettől a gyerek tart. Rossz lesz neki, ha késve érünk haza, Dóri pedig nem érti, hogy ez miért butaság, mert abból a szóból indul ki, hogy "rossz". Tehát Apa rossz, mert rossz dolgot tesz, azaz tartani kell tőle, mindez pedig félelemként vetül ki benne irántam. 

Persze ez csak feltételezés a részemről, de másra nem tudok gondolni, mint erre.

Dóri végül hajlandó volt velem jönni, így betettem őt a kocsiba. Anya ekkor megkérdezte, hogy hová megyünk, amire azt feleltem, hogy hozzám. Azért nem mondtam el neki, hogy a nagyanyjához, mert nem volt kedvem vitatkozni vele, máskülönben meg ő sem szokta elmondani, hogy hová viszi a gyereket, még akkor sem, amikor konkrétan rákérdezek. Értem ezalatt, ha a gyerek beteg és esetleg valamilyen kezelést kap, vagy azt, ha beíratja bölcsibe vagy oviba, ugyebár. Egyszóval titkolódzik, és semmihez sem kéri ki sem a véleményemet, sem a hozzájárulásomat. 

Amikor elindultunk Dórival a nagymama felé, már oldottabb volt a hangulat. Dóri nem volt valami beszédes kedvében, és amikor a nagynénit felvettük út közben, még annyit sem mondott, mint azelőtt.

A nagynénitől megtudtam, hogy az exem a saját apjának sem engedi meg, hogy a lányomat láthassa (a szülei elváltak, és az apósom most külföldön él az új családjával). Hiába megy az öreg, hogy láthassa az unokáját, mert az exem egyáltalán nem nyit neki ajtót. Hogy a haragja miből fakad nem tudom, de gyanítom, hogy hasonló elmebajból, mint amiért engem is utál. Amúgy apósom volt az, aki ellenem hangolta őt korábban és biztatta, hogy hagyjon el, majd teletömködte őt és a testvéreit pénzzel, most meg vele sem áll szóba, akárcsak velem. Ez beteges, de komolyan. Mi a franc van ezekkel otthon? Vajon ezt is a szellemek javasolták nekik, mint anno azt, hogy szakítsunk, mert "nincs közös jövőnk"? Ehh... 

Igazság szerint annyira fárasztó már ez az egész. Az utóbbi két évben hiába tettem a kedvére bármivel, mert ugyanúgy csak gyűlölni tud. Ennek a nőnek és családjának semmi köze a szeretethez. Ha tudná mi az, akkor másképp viselkedne. Még a saját lányát sem szereti, különben az ő kedvére tenne többek között azzal, hogy nem veszi el tőle az apját. 

Na mindegy, nem foglalkozom vele.

Dorogra érve Dórikámnak már jobb kedve lett. Szerintem emlékezett rá, hogy már járt itt korábban, viszont amikor beléptünk a dédimami lakásának ajtaján, félősen bújt el a lábaim mögött. Csupán akkor jött elő, amikor megemlítettük neki az ajándékot, amit Karácsony alkalmával kap a mamitól. Ettől teljesen felvillanyozódott, s kíváncsian várta, hogy vajon mit fog kapni. Meg is kérdezte tőlünk, hogy hol van az ajándék, de mivel épp elkészült az ebéd, ezért türelemre intettem, hogy majd evés után megkapja. Így tehát leültünk az asztalhoz és nekiláttunk az ebédnek.

Valószínűleg azért is ment ilyen könnyen, mert Dóri nagyon szereti a húslevest, amiből rengeteget megevett. Egy teli tányért egymaga befalt, és szemlátomást odáig volt érte. Sok tésztát és sok répát megevett, de érdekes módon a húsból nem kért. A leves után volt még töltött káposzta is, de azt már nem kívánta, mert olyannyira tele volt a bendője a levessel.

Amikor mindenki megebédelt, jöhetett az ajándékozás. A nagyszoba kanapéján térdelve bontotta ki a csomagot:


Arra számított, hogy lesz benne játék, de nem volt. Igazság szerint én is számítottam rá, így mindketten meglepődtünk, amikor a ruhákon kívül csak egy Télapó figurát találtunk a csomagban. 


Szegény Dóri nagyon csalódott lett, ami kiült az arcára. Láttam rajta, hogy próbálja visszafogni magát, mert mégiscsak három felnőtt bámulta őt, de valahogy nem sikerült eltakarnia az érzéseit. Olyan jó kedvvel csomagolta ki az ajándékokat, erre nem kap mást, csak ruhákat. 

Szomorú lettem, hogy szegénykém csalódott lett. Pedig nagyon klassz ruhák voltak: egy kék melegítő nadrág és egy rózsaszín pulcsi, valamint egy nyuszifejet ábrázoló kötött sapka egy egérformájú kötött kesztyűvel. Szerintem jópofa ajándékok voltak, de Dórit még nem igazán érdekelte.

Én már korábban is tudtam, de ismét rá kellett jönnöm, hogy a gyerekeket nem érdekli a divat és az öltözködés, mert egyedül a játékok hozzák őket lázba. A ruha egy szükséges dolog, amit ráad az anyja, ezért nem foglalkozik vele, a játék viszont más kérdés. A játékokért minden gyermek rajong, és jogos a kérésük, hogy Karácsonyra játékot szeretnének kapni. 

A nagynéni és a dédimama is rájött erre, és azt hiszem szomorúak lettek, hogy nem sikerült Dóri kedvére tenniük. A nagynéninek én is elmondtam, hogy legközelebb inkább játékot vegyenek, és példaként megemlítettem a Lego-t, amiból 2-4000 forint között már kapni kisebb készletet, ami garantáltan tetszik bármelyik gyereknek. 

Kicsit kellemetlenül éreztem magam, amiért Dóri csalódást okozott nekik, de azt hiszem feleslegesen, hiszen ők maguk is tudták, hogy nem én tehetek erről, valamint rájöttek maguk is, hogy a gyerekeket nem érdeklik a ruhák. 

Dóri lehangoltságát végül sikerült eloszlatnunk a szekrényen tárolt porcelánfigurákkal, amelyekből egy kis állatkertet állított fel a kanapén. 


Ezekkel már egész jól elvolt, s mosolyogva játszadozott az indulás pillanatáig. Sajnos nem volt rá sok időnk, hiszen három óránk volt a kiruccanásra, és amikor figyelmeztettem őt, hogy nemsokára indulnunk kell, ő egyáltalán nem akart feltápászkodni a kanapé mellől. 

Volt egy apró, alig kéttenyérnyi csipkés terítő, meg egy Budapest feliratú porcelán poháralátét, ami megtetszett neki a szekrényről, így kérlelni kezdett, hogy hagy tartsa meg azokat, mire elmondtam, hogy mivel ezek nem az enyéim, így ne tőlem kérje, hanem a nagyitól. Dóri ekkor a nagyihoz fordulva kérlelni kezdte, amire a nagyi részben rábólintott: a poháralátétet megkapta, de a csipkés terítőt nem. Dóri most ismét rám nézett, tanácstalanul állva, hogy hát neki kell az a terítő. Szívem szerint neki adtam volna, de hát egyrészt az nem az enyém volt, másrészt pedig tök felesleges a számára, hiszen otthon úgyis csak elszórná, az anyja meg tehetné bele a többi elfelejtett játék közé a dobozba. 

Dóri szereti gyűjtögetni a dolgokat, és mindent megtartana, ami akár egy kicsit is megtetszik neki. Képzelem mi lehet náluk, amiről Anya is tett már említést korábban. Tényleg cuki volt az az apró kis csipkés terítő, de a nagyinak is kedves emlék lehetett, amit ki tudja mikor vett meg valahol. Bár az is eszembe jutott, hogy ennyire nagy szüksége volt rá? Csak porfogó, egy felesleges dísz (?), amit hetente egyszer talán megigazít, de igazából nincs rá szüksége, Dóri viszont nagyon örült volna neki (ha már nem olyan ajándékot kapott, amit szeretett volna). 

Mindegy, nincs jogom mások dolgairól dönteni. Magam pár évvel ezelőtt már kidobáltam minden hasonló tárgyat, amit felesleges porfogónak ítéltem, így szabadítva fel rengeteg polcot és tárolóhelyet. Az évek alatt rájöttem, hogy felesleges ennyi kacattal körbevenni magunkat, mert csak foglalják a helyet, és idővel kicsinek érezzük miattuk a lakást, a takarításról nem is beszélve. 

A dédimaminál tett látogatásunk nagyon hamar véget ért, mert igyekeznünk kellett haza. Miután elpakoltuk a kanapéra kitett porcelánfigurákat, öltözködtünk, majd beülve a kocsiba elindultunk hazafelé. És bár örültem, hogy sikerült a nagyi kedvére tenni azzal, hogy találkozhatott a legkisebb leszármazottjával, mégis csalódott voltam, hogy nem lehettem kettesben Dórival az eheti három óránkban. Épp ezért tartom rohadtul kevésnek, amit a Tisztelt Bíróság számunkra adott. Bicskanyitogatóan pofátlan az az időkeret, amit kaptunk, és legszívesebben forradalmat robbantanék ki dühömben, amiért ezek az észlények így kibasztak velünk. Mert még ha oka lenne, talán megérteném, de az nincs. Nincs rá ok, hogy három órára korlátozzák a szülői mivoltomat, hacsak a bíró alkalmatlanságát nem vesszük annak. Lehet erről mást mondani? Szerintem nem.

Ez volt a 2017-es év utolsó kapcsolattartása, december 30-án.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése