2018. február 6., kedd

Egy kislány a nagyvárosban 2. - Vonatozás Apával

Még mindig három óránk van a találkozóinkra, így csupán egy szűk körben van rá lehetőségünk, hogy valami élménydús programot találjunk magunknak. A múltkori séta ugyan jó volt, de hogy a gyermekemnek tanítsak is valami újat, arra már nem kínálkozott elegendőnek. Erre a hétvégére épp ezért ismét egy budapesti kiruccanást terveztem Dórinak, akinek még az is új és nagy élmény, ha csak beugrunk a fővárosba mekizni egyet.

Nos, tényleg nem terveztem sokat: mivel Dóri sokszor kérlel, hogy menjünk el vonatozni, így ma a vonatozás volt a fő program. Már csak azt nem tudtam eldönteni, hogy Budapest vagy Esztergom felé vegyük-e az irányt, viszont mivel Dórinak nagyon bejön a gyorséttermes sült krumpli, ezért az előbbi mellett döntöttem. Vagyis ma bevonatozunk a Nyugatiba, majd eszünk a helyi Mekiben egy menüt. Valószínűnek tartottam, hogy Dóri odáig lesz a nyüzsgő város látványától.

Anya viszont nem akarta, hogy oda menjünk, merthogy milyen gusztustalan hely a Nyugati, na meg a Mekis kaja is káros (legalábbis ezt sugallja a média, de bizonyítania még senkinek sem sikerült). A Nyugati pályaudvar és környéke valóban gyalázatosan néz ki, ez igaz, de erre csak azt tudtam mondani, hogy a három (kibaszott) óránkból csak erre futja, amit nem fogok a tó körüli sétára pazarolni, sem pedig játszóterezésre. Magyarán: a kislányomat minden rendelkezésemre álló időben tanítani akarom valamire, tetszik vagy sem, egy nagyváros pedig kiváló lehetőség a tapasztalatok megszerzésére (könyvből nem lehet megtanítani egy gyereknek, hogy milyen a nagyvárosi élet).

Dóri már nagyon várta az indulást, nekünk pedig rettentően kellett sietnünk, hogy elérjük a vonatot, ugyanis a kapcsolattartásunk 10-kor kezdődött, és a vonat is 10-kor futott ki a pilisvörösvári állomásról. Hogy elérjük, 9:35-kor felhívtam Anyát, hogy 9:50-re hozza le a gyereket. Szerencsére sikerült elkészítenie őt addigra, úgyhogy kocsiba pattanva elsuhantunk a Solymári vasútállomásra, amely a pilisvörösvári után van Budapest felé. Épp időben álltunk be a parkolóba, mert alighogy a peronra értünk, már mondták is be a vonat érkezését. Szerintem, ha úgy döntök, hogy a pilisvörösvári állomásra megyünk, akkor pont előttünk ment volna el a vonat. Szerencsénk volt, különben dugába dőlt volna a tervünk.

Dóri türelmesen várja a vonatot

Amikor másodjára is bemondták a vonat érkezését, Dóri felpattant, majd vizslatni kezdte a távolban, hogy tényleg jön-e.

Dóri és Maci, a vonatra várva

Hatalmas öröm, amikor megérkezik a vonat

Annyira nagy élmény volt Dórinak a vonatozás, amit magam se hittem volna korábban. Bámulattal nézte, ahogy begurul a peron mellé a szerelvény, majd sietve lépett be az ajtaján, hogy elfoglalhassa a megfelelő helyet.

Itt meg kell állnom egy pillanatra, hogy felelevenítsek egy régi kis emléket az olvasóknak:

Emlékeztek még Macira, a világjáró kis plüssmedvére? Aki nem, az olvassa el itt, hogy tudja miről, illetve kiről van szó: Utazás (avagy, egy cuki kis plüssmaci kalandos útja Magyarország felé).

Macival akkor ismerkedtem meg, amikor Dórit még tiltotta tőlem az anyja, vagyis meglehetősen korlátozottak voltak a lehetőségeim a lányommal való kapcsolattartásra. A lényeg, hogy megbíztam Macit egy levél átadásával, amit Dóri születésnapján kellett kézbesítenie. Maci megígérte nekem, hogy a levelet időben átadja neki, majd nekiindult a vakmerő útnak, hogy átszelve Európa rengetegeit időben odaérjen hozzá. Hogy Dórit felkészítse a nagy találkozásra, minden héten küldött számára egy képeslapot arról, hogy épp merre is tart. Erről szól a fenti kis bejegyzés.

Állítólag Dóri nagyon várt rá, és a családjából senki sem tudta, hogy valójában ki is küldi Macit. Úgy tudom, hogy örömmel, figyelmesen olvasták a hétről-hétre érkező képeslapokat, s várták a szeptembert, amikorra Maci az érkezését előrevetítette.

Dóri az előzmények tudatában nagyon megörült Macinak, viszont az azutáni időszakról semmilyen más információm nincs. Amikor Anyától megkérdeztem, hogy mi újság Macival, ő folyton azt felelte, hogy nem tudja, ott van valahol a többi játék között. Aztán persze kiderült, hogy beletette abba a kartondobozba, ami a gyerek már megunt játékaival volt tele, s amit kitettek az erkélyre, megfeledkezve róla.

Párszor mondtam Dórinak, hogy keresse meg a maciját és tegye maga mellé az ágyba, de amikor hazavittem őt a kapcsolattartások után, valahogy folyton megfeledkezett róla. Egészen a mai napig, amikor előző este felhívtam Anyát, hogy keresse már elő azt a plüssmedvét és adja a gyerek kezébe, hogy elhozhassa magával a vonatozásra. Anya pedig előhalászta, majd a gyerekkel együtt eresztette útnak.

A Macival való találkozásnak nagyon megörültem. Adtam neki is egy puszit, majd örömmel hallottam, hogy nagyon jó egészségnek örvend. Dórinak ez roppant tetszett. Persze igencsak elszomorított, hogy egy kartondobozban sínylődött majd' egy éven át. Nem is értem, hogy az anyja miért nem becsülte őt annyira, hogy a gyerek közelében tartsa. Tán azért nem, mert a gyerek tőlem kapta? Állítólag a Kincsesládája is ugyanerre a sorsra jutott, és gondolom a közös fényképeink is, amelyeket kinyomtattam neki, vagy bekeretezve kapott tőlem.

Mindegy, a lényeg az, hogy Maci előkerült, és boldogan jött velünk az útra :)

Dóri és Maci

A vonatozás mindvégig boldogan telt. Dóri dalolászva tekintett ki az ablakon, míg a többi utas azon mosolygott, hogy milyen édes kis éneket költött az utazáshoz. Dóri ugyanis énekbe foglalta a kint látott dolgokat: a házakat, autókat, alagutakat, s minden mást, ami a szeme elé tárult.

Részlet az utazásból (ének nélkül):



Az út nagyjából negyven percig tartott. Amikor megérkeztünk a Nyugatiba, Dóri ámulva nézett körbe.


Nem tudom az anyjával jártak-e már itt, de Dóri szerint még nem, vagy legalábbis nem emlékezett rá. Úgy vélem, hogy a hatalmas csarnok maximálisan lekötötte a figyelmét.

Ahogy a Meki felé haladtunk, mindenfelé forgatta a fejét. Mivel évek óta nem jártam errefelé, döbbenve konstatáltam, hogy milyen iszonyú gáz állapotban van Budapest egyik leghíresebb műemléke, amely ráadásul a főváros egyik legfontosabb vasútállomása is egyben. Tudom, hogy a felújítását tervezi a Kormány, de ezt annyira lassan teszi, hogy közben ég a pofám a turisták előtt, mert ezt kell látniuk - a XXI. században, egy fejlett országban, Európa közepén, az EU-ban. Szerintem szégyen, de hál' égnek Dóri ebből még vajmi keveset tapasztalt, hiszen nem ez mozgatja még a kis elméjét, és nincs is viszonyítási alapja.

Amikor beléptünk a Mekibe, szinte földbegyökerezett a lába az étterem látványától. Úgy kellett odébb bökdösni őt, hogy elinduljon befelé. És valóban: a Nyugati téri Meki a világ egyik legszebb Mekije, amiről egyszer olvastam is valahol, tehát nem csak az én véleményemről van szó. A Kicsikém rettentően odáig volt érte, úgyhogy el is kezdett szaladgálni, én pedig nem győztem őt a pult felé terelgetni.

Amikor felviharzott a lépcsőn, hangosan elkiáltotta magát,
én pedig épp akkor értem a sor elejére, így nem mehettem utána

Az asztalhoz leülve Dóri figyelmeztetett, hogy már nagyon éhes, és mielőbb adjam oda neki az ennivalóját. Először a sajtburgert csomagolta ki, amelyet méla undorral kezdett el vizsgálgatni. Felnyitotta a tetejét, majd megnézte, hogy mi az a zsömle közepén. Azt hiszem az alábbi kép tökéletesen visszaadja a hangulatot...

Azt hiszem a reklámokba nem épp ilyen jelenetet szoktak bevágni

A zsömle tetejét leszedve elkezdte ugyan majszolni a szendvicset, de végül egy falat után visszatette a tálcára, hogy ő abból nem kér. Megmondom őszintén, hogy az a szendvics nekem se jött be, nem volt valami bizalomgerjesztő. AZ egésznek olyasmi állaga volt, mint amiből kispórolnak mindenből egy kicsit, hogy a csóró magyar is megtudja venni. Régebben mintha jobbak lettek volna a Mekis kaják, nem?

A szívószálas ücsi a kedvence

Miután leöblítette a sajtburgert, jöhetett a sült krumpli. Ez annyira ízlett neki, hogy folyamatosan tömve volt a szája.

Aztán észrevett valami furcsát...

Az alattunk lévő asztalnál egy kínai turistacsoport ebédelt. Dórinak feltűnt, hogy másképp beszélnek, mint mi, amire meg is jegyezte, hogy milyen csúnyán beszélnek. Erre elmondtam, hogy nem csúnyán, hanem kínaiul beszélnek. Kérdezte, hogy mi a kínai, mire elmondtam, hogy mi magyarok vagyunk, ők pedig kínaiak, egy teljesen más népcsoport. Hozzáfűztem, hogy nézze meg a szemeiket, hogy teljesen mások, amolyan vékonyak, keskenyek, stb. Dóri ekkor rám nézett, hogy megvizsgálja a szemeimet, majd a kínaiakra pislantott, majd ismét rám, és ismét a kínaiakra. Ezután folyamatosan őket bámulta.

A Dóri-féle Lego Birodalom egy újabb tagja: ló és lovasa

Evés közben megkapta tőlem az újabb Lego figuráját, egy lovat és a lovasát. Hihetetlenül tetszett neki! Evés közben mindvégig lovaglást utánzott vele, meg nyerített és ágaskodott. Azt hiszem lenyűgözte őt az igazi lóhoz való hasonlósága.

Még sokáig ültünk a Mekiben, és láthatóan jól elvolt a sült krumplijával. Közben persze a kínaiakat is figyelte, és nem értette, hogy ők miféle emberek lehetnek, akik olyanok mint mi, de mégis mások. Épp ezért elkezdtem neki magyarázni az emberiség sokszínűségéről, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megmutattam neki a telefonomon egy néger babát. Ettől teljesen leesett az álla. Mondtam neki, hogy vannak az ún. négerek, akiknek barna a bőrük. Nem is tudom mit gondolt erre, de azt hiszem teljesen ledöbbent.

"Hogyan lehet egy ember ennyire barna?!"

Vajon ezután azt hiszi, hogy mi fakók vagyunk? Vagy azt, hogy a "négerek" betegek és ezért ilyen a színük?

Persze az időnk lejárta vészesen közeledett, és még mutatni szerettem volna pár dolgot neki, mielőtt hazafelé vesszük az irányt. Gyorsan felöltöztettem őt, majd elindultunk vissza a pályaudvar felé. 

Dóri és a vonat

A pályaudvaron sétálva folyamatosan majszolgatta a krumpliját. Még galambokat is kergetett, mert szokatlan volt a számára, hogy azok milyen közel merészkednek az emberekhez. És valóban: a nagyvárosi galambok olyannyira megszokták az embereket, hogy lépésnyire mászkáltak közöttünk. Dórit ez valamiért irritálta, vagy nem is tudom, furának tartotta, hogy egy addig elérhetetlennek vélt madár most ott sétál előttünk alig 20-30 centire.


Amikor el akarta kapni, a galamb odébb repült

Aztán elmondtam neki, hogy ha ad nekik enni, akkor a galambok odajönnek hozzánk. Dóri ezért egy sült krumplit odahajított nekik, amelyre csőstül jöttek a madarak. 


Az etetés után

A nap másik fénypontja csak ezután következett: a bevásárlóközpont zsongása. Még volt egy óránk a vonat indulásához, és szerettem volna, ha Dóri láthatja a város szívét. Persze ebbe a szívbe sok minden beletartozik, de azt hiszem ez az egyik leglátványosabb eleme.




A WestEnd vízesése

A vízesésnél sokáig ácsorogtunk. Szerintem Dórinak olyan volt az egész, mintha megálltunk volna egy őserdei hegy lábánál. Az is lehet, hogy felnőtt korában majd megkérdezi, hogy hol volt az az emléke, ami egy hegy lábánál, vízesés mellett történt.

A harmadik szintről lepillantva megjegyezte, hogy milyen magasan vagyunk

A bevásárlóközpont belseje egy teljesen más világot tárt ki Dóri előtt. Látszott rajta, hogy szinte elvész benne, és mintha nem értené, hogy ez a hely voltaképpen miről is szól. A lenti képen látható színes kockákra például azt hitte, hogy valamiféle játszótéri elem....

...és persze nem jött rá, hogy a két kocka miért is lett odatéve


A mozgólépcsőre eleinte furcsán tekintett, és amikor nagy nehezen rá tudott lépni, akkor billegve próbált meg lépkedni rajta. Elmagyaráztam neki, hogy a mozgólépcsőt azért találták ki, hogy ne kelljen lépkedni, és csak várja meg, amíg levisz minket az alsóbb szintre.


A mozgólépcsőn vagy öt kört megtettünk, 
mire belejött a használatába

A fagyis pultot már messziről kiszúrta. Odarohant, majd álmélkodva nézte, hogy mi a mai kínálat. Nem is tudott dönteni, úgyhogy a fagylaltárus lány kóstoltatott meg vele kétfélét, hogy könnyebb legyen a döntés. Végül mindkettőből kapott: egy kéket és egy rózsaszínt. 




  


Miközben a fagyit eszegette, benéztünk a Lego boltba:



Azt hiszem csak azért nem vettünk semmit, mert az egyik eladó jelezte, hogy félnek Dóri fagyijától :)


Ezután megnéztük a szökőkutat is: Dóri mosolyogva figyelte, ahogy a fura sugarak darabonként jönnek elő a föld alól. Szerintem elsőre nem is jött rá, hogy az a sugár vízből van.


   

Az időnk vége felé közeledvén elindultunk a pályaudvar felé. Még 10 percük volt hátra a vonat indulásához. Amíg a büfénél aprót kunyiztam az eladótól, Dóri valutát váltott:



A vonatjegy megvétele is új dolog volt Dóri számára. Az érintőképernyőre meredve csendben figyelte, hogy mit csinálok épp. Tetszett neki, hogy nyomogatom a képernyőt (közben magyaráztam neki, hogy miért), majd lelkesen leskelődött, hogy az automata mikor adja ki végre a jegyet. A vonatra végül annak indulása előtt két perccel ugrottunk fel.



Örömujjongva lengette a karját

A hazafelé tartó út már kicsit fáradtabban telt. Dóri pénzt kért tőlem, mire a kezébe adtam a papírpénzeimet. Erre azt felelte, hogy a másik pénzeimet adjam neki (az aprókra gondolt), és nem magyarázta meg nekem, hogy mire kell neki. Viszont mielőtt visszaadhatta volna a bankjegyeket, egyesével magyaráztam el neki, hogy a papírfecniken mik szerepelnek.


A tízezresnél megmutattam, hogy azon Szent István király szerepel, a hazánk, Magyarország első királya. Elmondtam neki, hogy ő építette fel az országot, és ő hozta meg az első törvényeinket, amelyek szerint élünk. Dórinak kifejezetten tetszett az előadásom, mert mindegyik bankjegyet hosszasan nézte, majd amikor betelt az egyikkel, ő maga kérte, hogy mutassam meg neki a másikat is. Az ötszázassal kapcsolatban meséltem neki Rákócziról, a hatalmas hírű fejedelemről, akinek sok-sok katonája volt és megvédte az országot az ellenség elől. Persze mindezt oly módon tettem, mintha egy délelőtti gyerekmatinét néznénk. Számomra úgy tűnt, hogy a Kicsikém az arcvonások alapján megpróbálja elképzelni, hogy milyen lehetett az az ember, milyen élete lehetett, milyen dolgokat vitt véghez. Elmagyaráztam neki, hogy azért nyomtatták rá a pénzeinkre ezeket az arcokat, mert így emlékezünk meg azokról a nagy-nagy legendákról, akik felvirágoztatták a hazánkat. Persze mindezt nem így, viszont Dóri megértett mindent, amit mondtam. 

(Egyébként igyekszem választékos szavakkal magyarázni neki, hogy ezzel is fejlődjön a szókincse, és a későbbiekben ne okozzon neki nehézséget a mondatok jelentésének értelmezése)

Dóri ezután szokatlan dolgot kért tőlem: először is átült az ölembe, majd kérte, hogy meséljek neki Jézusról. Igen, Jézusról!

Így tehát nem tehettem mást, minthogy elmeséljem Jézus életét. Meséltem neki a halászokról, a betegek meggyógyításáról, a vakról, a szeretetről, aztán amikor Dóri arról kezdett el faggatni, hogy "mi történt akkor, amikor Jézust beszögelték?", egy gyermekeknek való változattal rukkoltam elő. A történet vége az lett, hogy Jézus nem is halt meg, hanem csak úgy tett, mintha meghalna. Dóri megkérdezte tőlem, hogy miért tett úgy, mire elmondtam, hogy azt akarta, hogy akik bántották őt, azok azt higgyék, hogy meghalt. Persze közben nem halt meg, hanem amikor leszedték őt a keresztről és betették egy barlangba, akkor ő felkelt onnan és elsétált. Kérdezte, hogy hová, amelyre azt a feleletet adtam, hogy először a barátaihoz, majd pedig az angyalokhoz a Mennybe. Megkérdezte, hogy kik a barátai, mire elmeséltem neki a tanítványait, akiket azzal bízott meg, hogy meséljenek róla a világban. Hozzátettem, hogy csak ezután kezdtek el templomokat építeni Jézus tiszteletére.


Dóri boldog volt, hogy elmeséltem neki mindezt, és szemmel láthatóan megkönnyebbült. Azért jó volna tudni, hogy mi játszódik le benne most, hogy mi a fogalma életről-halálról.

Végül időben hazaértünk.

Azt hiszem, hogy egy rendkívül jó napunk volt, minek során Dóri rengeteg mindent tapasztalt meg a világról. Láthatóan jól érezte magát. Ami rossz volt, hogy igazából semmiben sem tudtunk kellőképp elmélyedni, mert a háromórás időnk igencsak korlátozott minket. Mondtam is neki, hogy már csak négy hónap van hátra addig, hogy sok-sok időt lehessünk együtt...

Megjegyzésképp megemlítem, hogy január 29-én lett volna az elsőfokú bírósági ítélet elleni fellebbezésem első tárgyalása, amit a Bíróság elnapolt egy ismeretlen napra. Tehát húzzák az időt, ami nem jó, még ha ezt nem is szándékosan teszik. Remélem minél előbb megkezdődik a másodfokú tárgyalás, hogy végre megkapjuk Dórival azt, ami jár nekünk: normális, emberi időt egymásra.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése