2018. február 27., kedd

Nyílt nap az oviban

Mint korábban már említettem, Anya értesített engem az óvodai nyílt napról, ezért február 20-ág 3 órát tölthettem a lányommal az oviban.

Már nagyon vártam az alkalmat, Dóri pedig szintúgy, aki amint meglátott engem az ajtóban, nevetve szaladt oda hozzám. Óriási volt az öröme, és valószínűleg már tudta, hogy jövök.

Igazából nem volt olyan nagy esemény, hiszen a sok-sok kis kölök játszadozik, rohangál, zsibong, ahogyan szokták, s nincs ebben semmi különös, viszont Dóri ma is megmutatta nekem a végtelen ragaszkodását, ami viszont kicsit meghittebbé tette a mai találkozónkat a többihez képest.

A lényeg, hogy amint beléptem a terembe, Dóri - hogy is mondjam - rögtön kisajátított magának. Nem mintha a többi gyerkőc velem akart volna játszani, de Dóri egyértelművé tette mindenkinek, hogy ő most csak velem foglalkozik, s mindenki más hagyja őt békén. És tényleg így volt, mert egy pillanatra sem mozdult el mellőlem, még akkor sem, amikor a többiek csoportosan kezdtek el játszani.

Először odahívott a terem sarkában egy asztalhoz, majd letette elém a festékes üvegeket, hogy ő most festeni akar velem. Nosza rajta, fessünk - gondoltam magamban, de az óvónéni ekkor odalépett hozzánk és közölte Dórival, hogy ezt most inkább ne. Nem indokolta meg, hogy miért nem lehet festeni, de azt hiszem egyértelmű volt: valószínűleg egyszerre szoktak festeni, amit felügyelniük kell az óvónéniknek, nehogy a gyerekek összefessenek mindent. Dóri persze erősködött, hogy ő festeni akar Apának, de az óvónéni pedig úgy tett pontot a vita végére, hogy fogta a festéket és elrakta. 

Itt már tudta, hogy nem lesz festés

Láttam Dórin, hogy segítséget kér tőlem, hogy kérleljem én is az óvónénit, de mivel az meglehetősen határozott volt, így nem tehettem semmit. 

Ezután Dóri nem is akart játszani semmivel. Látszott rajta, hogy kedvetlen lett, és megmondjam őszintén, hogy ennek láttán kissé én is. Nekem az jött le, hogy a többi játékot túl "gagyinak" tartja ahhoz, hogy el tudja foglalni velük magát. Inkább odajött hozzám és felkéredzkedett az ölembe.

A játékok amúgy számomra se voltak lebilincselőek. Oké, hogy az óvoda a költségvetéséből ezt tudta kigazdálkodni, vagy ilyeneket kapott a szülőktől, de nagyrészt "elavult" készleteket használtak - szerintem. Persze volt azért fa építőkocka, meg két nagy láda Lego, amelyek nekem is bejöttek, de általánosságban véve nem ártana fejleszteni a felszerelést, hogy a gyerekek izgalmas és kreatív játékokkal fejlesszék magukat. A mai gyerekek szerintem már másféle játékokat igényelnek, mint amit mi igényeltünk anno (nekünk a 70-es években nem is volt semmi ezekhez fogható), ami azt jelenti, hogy egy egyszerű puzzle már nem jelent nekik olyan izgalmat, mint nekünk. Egyik példa a tabletem, amely - bár megosztja a közvéleményt - szerintem sokkal erőteljesebb fejlesztő eszköz, mint bármi más az oviban. A Lego és a fakocka is jó, de biztos vagyok benne, hogy van még ezeken kívül más olyan eszköz is, amivel a kicsik előszeretettel foglalnák el magukat, és még tanulnának is. Elég csak bemenni egy komolyabb játékboltba, hogy lássuk a különbséget.

Jómagam gyerekkoromban imádtam például a közlekedős játékokat, köztük az olyan könyveket, amik a közlekedést mutatták be (ezekből már van kihajtható belsejű, 3D-s változat). Volt egy Kreszt oktató képeskönyv az ovinkban, amit nagyon szerettem, és vissza-visszatérően mindig átlapoztam, ha módom nyílt rá. Ez a könyv volt a Közlekedj okosan!, és egy azonos című magyar rajzfilm alapján készült. Nemcsak aranyos volt, hanem még megtanított a helyes közlekedésre is (diafilmként is néztük). Ezt például most nem láttam a könyvek között, holott alapvetőnek kellene lennie az óvodákban. És tényleg: diafilmet néznek az oviban mostanság?


Sok emlékem van az óvodás időszakról, de arra már nem emlékszem, hogy általában mivel játszottunk. Azt tudom, hogy utáltam oviba járni, főleg azok után, hogy a bátyám iskolás lett és többé nem játszhattunk együtt az udvaron. Mivel őt az Édesapám nevelte, ezért ezután már csak kéthetente láthattam őt a láthatások alatt. 

Na mindegy... 

A mai napon Dóri inkább velem volt, minthogy a többi gyerekkel játsszon. Kicsit úgy tűnt, hogy nem igazán fogadják őt be, és ő sem fogadja be a többieket, aminek az okát nem tudom, de az is lehet, hogy rosszul látom az egészet. Többször észrevettem, hogy az udvaron is egyedül játszik, és amikor kérdezem vannak-e barátai, akkor azt feleli, hogy nincsenek. Az anyjának is monda párszor, hogy ma senki nem játszott vele. És az az igazság, hogy talán ő is tehet erről. Ugyanis amikor megérkeztem ma, rögtön az elején kiosontunk a folyosóra, ahol megettünk egy Kinder-tojást, majd visszatérve Dóri nem akarta odaadni senkinek azt a játékot, amit a tojásban találtunk. Nem volt egy érdekes dolog, és igazából ő sem játszott volna vele otthon (már van neki egy ilyen, ami nem érdekli), de amikor letette az asztalra és más is meg akarta nézni, akkor ráordított a gyerekekre, hogy az az övé, és ne nyúljanak hozzá, sőt, esetenként még oda is csapott. Az irigysége pedig - úgy vélem - nem jön be a többieknek, így elkerülik őt és inkább játszanak mással. Például, amikor Dóri leterített két szivacsot a földre, hogy elterüljön rajtuk, akkor nem engedte meg senki másnak, hogy lefeküdjenek mellé, s rendre elzavart mindenkit. Nekem viszont szólt, hogy dőljek le mellé. És ugyan nem terültem el (mégiscsak az oviban voltam), viszont jól megcsiklandoztam és megharapdáltam őt. Ez nagyon tetszett neki.

Tízórai közben

A tízórainál sem beszélgetett senkivel, holott minden gyerek társalgott valakivel az asztalnál. Sőt, Dóri először egy olyan asztalhoz ült le, ami üres volt, és csak az óvónéni noszogatására foglalt helyet a többiek között.

Anya említette pár nappal ezelőtt, hogy Dóri folyton panaszkodik neki, mert nem kap gyümölcsöt a gyümiosztogatásnál, mert mindet megeszik előle a gyerekek. Megkért rá, hogy figyeljem már meg, miről van szó, mert nem hiszi el, hogy nem kap gyümölcsöt. Nos, az óvónéni a gyümölcsöket kiporciózva és felszeletelve letette az asztalra annak módja és rendje szerint, viszont Dóri olyan kis gyámoltalan volt, hogy nem mert a tányér közelébe menni. Minden gyerek éljenezve vetette rá magát a finomságokra, míg Dóri csak állt a terem szélén, és nézte, ahogyan a többiek falatoznak. Az arckifejezéséből úgy ítéltem meg, hogy aggódik neki marad-e valami. Volt ott narancs, alma, kiwi meg banán, és láttam Dórin, hogy enne belőlük, csak épp nem mer odamenni. Miután biztattam őt, hogy üljön le nyugodtan és egyen, akkor már odamert ülni a többiek közé, de két szeletnél többet nem kapott, mert elfogyott mind.

A Kinder-játékot pörgeti, míg mások narancsot esznek

Mivel nem vagyok vele minden nap, ezért a homályban tapogatózom. Kissé dühítő, hogy nem értesülök a gyerekkel kapcsolatban semmiről (nem a nyílt napra gondolok), és úgy kell megtudnom mindent nyakatekert módon. Mondjuk mindig kérdezem Anyától SMS-ben, hogy "hogy van a kislányunk?", de Anya sosem ad át semmilyen információt, s pusztán lerendezi a kérdésem azzal, hogy "jól". 100 karakterbe beleférne sok-sok dolog, de nem képes rá, hogy érdemben valamiről is meséljen. Így tehát Dórit kell kifaggatnom mindig, aki viszont nem túl hiteles forrás. 

Legóztunk, ami Dórit annyira nem érdekelte
  
Dóri kirekesztettsége nem tudom minek lehet az eredménye. Az óvónénik azt mondják, hogy ők semmilyen zárkózottságot nem látnak rajta, és egy kiegyensúlyozott, boldog gyermeknek írják le őt. Valószínűleg arról van szó, hogy Dóri ha velem van, akkor nem akar semmi mást, csak velem lenni. Oda menni, ahová viszem, azt csinálni, amit kitalálok neki. Egyszerűen hiányzom neki, és semmi sem érdekli őt nálam jobban. Hiába is, keveset vagyunk együtt, és biztos vagyok benne, hogy számára (is) több időre volna szükség.
  
Egy pingvines társasjáték, amiről nem tudtam kideríteni, hogy miképp kell játszani

Hogy hogyan telt el a nap? Jól. Dóri mindvégig a közelemben volt, hiába hagytam őt játszani a többiekkel. Mindvégig szemmel tartott, és amikor kimentem a wc-re, akkor is aggódva jött utánam. 

Az egyik pillanatban annyira örült nekem, hogy még el is kiáltotta magát:


Nagy nehezen rávettem, hogy rajzoljuk valamit közösen, de egy perc múltán inkább abbahagyta, mert nem volt hozzá kedve. Egy másik gyereknek viszont annyira tetszett az általam rajzolt ház, hogy megkérte, rajzoljak neki is egy ilyet. Az anyja ott ült mellette, akinek szó szerint könyörgött egy rajzért, de az nem törődött vele, hanem inkább csak nézte, hogy ki mit csinál - majd azt, ahogy magam rajzolok egy szépet a gyerekének.

A látogatásra három órát engedélyeztek, így amikor az lejárt, a gyerekeket kiterelték az udvarra. A szülők közül csak én maradtam ott még egy kicsit az udvaron. Dóri itt sem hagyott magamra, és kérlelt engem, hogy ne menjek el. 


Az egyik kislány is szeretett volna játszani a forgó akármin, de Dóri nem engedte föl maga mellé. A kislány sírva ment a kerítéshez, és torokszorító volt látni a kétségbeesését. Dórinak el kellett magyaráznom a társas lét játékszabályait, amit megértett, viszont amikor a kislányt odahívtam, hogy jöjjön és pattanjon fel ő is, Dóri úgy megpörgette a játékot, hogy a kislány nem tudott rá fölkapaszkodni. Ennek ismételten egy kétségbeesett sírás lett a vége, amit Dóri magasról letojt.

Szóval ezek voltak a nap legfontosabb pillanatai, és két dologra jöttem rá: az egyik, hogy Dórit nem szeretik a társai (lehet, hogy tévedek és nincs így), a másik pedig az, hogy hiányzom neki és több időt szeretne velem tölteni.

Amikor búcsúznunk kellett, majdnem elsírta magát. Elmondtam neki, hogy egész nap itt járkálok a környéken, és minden egyes pillanatban ő jár a fejemben, valamint, hogy nem kell aggódnia, mert továbbra is nagyon szeretem. Végül persze megértette, hogy mennem kell és nem lehetünk együtt örökre, így fogta magát és úgy otthagyott, mintha ott se lennék. Azt hiszem ő így szakítja el magát tőlem, hogy ne kelljen könnyekkel küszködve integetni.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése