2018. február 3., szombat

Ovis dolgok

Mint ismert, néhanap beugrom az óvodába a gyerekért, méghozzá abban az időben, amikor az anyja érte megy. Eleinte nem tetszett Anyának, de mára már megbékélt vele, úgyhogy hetente legalább egyszer felbukkanok én is.

Ilyenkor természetesen nem vihetem magammal Dórit, mert azt nem lehet, viszont amikor az anyja érte megy délután háromkor, én is ott vagyok velük arra a 10-15 percre, amíg felöltöznek, majd elindulnak haza.

Mivel nem tudom, hogy épp mikor érek rá, ezért nem is jelezhetem előre, hogy mikor állítok be az óvodába, Dóri viszont annyira örül ilyenkor, hogy mindenkit faképnél hagyva odarohan hozzám. Egy idő után ráadásul már keresni kezdett az óvoda folyosóján, hátha ott vagyok én is. 

Erről akkor szereztem tudomást, amikor az egyik alkalommal megjelentem a környéken: történt ugyanis, hogy az elmúlt év decemberében autóalkatrész futárként dolgoztam egy cégnél, amikor is egy nap épp akkor száguldottam el a céges kocsival az ovi mellett, amikor Anya és Dóri épp a kapun jöttek kifelé. Mondanom se kell, rögvest nyomtam egy féket, s miután félreálltam az úton, odatopogtam Dórihoz. Dóri amint meglátott, kurjantott egy hatalmasat, majd kitárt karokkal várta, hogy megöleljük egymást. Mivel ő be volt kötve a kerékpáros gyerekülésükbe, ezért nem szaladhatott oda hozzám, viszont már messziről halottam, amint azt kiabálja nekem:

- Apa, mégis eljöttél?

Érdeklődésemre azt a választ kaptam Anyától, hogy amikor ma a gyerekért ment, Dóri kíváncsian kezdett el keresni engem az ovi folyosóján, de nem talált, így szomorúan jegyezte meg, kár, hogy nem vagyok itt. És lám, amikor kijöttek a kapun, kit láttak a szemei, na kit? Hát Apát, aki mosolyogva közeledett felé a járdán.

Számomra ez egy kedves kis történet, még ha nincs is olyan nagy jelentősége. Dóri nap mint nap gondol rám, ábrándozik rólam, majd amikor szomorúan konstatálta, hogy ma nem mentem érte az oviba, én mégis megjelenek a kapuban. És mindezt úgy, hogy egyáltalán nem terveztem meg előre, hanem a véletlen folytán botlottunk egymásba. Mintha egy kívánsága teljesült volna, olyannak tűnt az egész.

Egy másik alkalommal épp akkor állítottam be az oviba, amikor az anyósom ment a gyerekért. Ezen mindketten meglepődtünk, mert nem számítottunk egymásra. Amíg a gyerekre vártunk, anyósom oda is jött hozzám, hogy megkérdezze miért jöttem az oviba, mire elmondtam, hogy hetente egyszer be szoktam állítani hozzá, amikor az anyja érte jön. Anyósom ezen meglepődött, és valószínűleg azért, mert az exem egyáltalán nem mesél neki rólam semmit, vagy legalábbis azt nem, hogy néhanap én is elmegyek a gyerekért. 

Miután elmondtam neki, hogy néha én is bemegyek az oviba, tudomásul véve a tényt visszament a terem ajtajához, hogy átvegye Dórit az óvónénitől. Egyébként a kérdést én is feltehettem volna neki, hogy mit keres ott, de mindegy...

Anya pár perc múlva érkezett, és teljesen kiakadt azon, hogy ott vagyok az oviban. Ingerülten meg is kérdezte tőlem, hogy "hát te mit keresel itt?", mire hasonló hangnemben válaszolva visszakérdeztem én is, hogy "szerinted mégis mit?". Erre ő - természetesen - kiakadt, majd fenyegető hangnemben közölte, hogy ne merjek vele ilyen hangon beszélni. Hogy ő miért beszél így velem, azt már észre sem veszi, és valószínűleg azért váltott stílust ekkor, mert anyósom is jelen volt. Ez is megerősített abban a hitemben, hogy anyósnak egyáltalán nem mesél rólam semmit, vagy pedig tök ellenkezőjét annak, ami történik velünk. Anyósom szerintem azt se tudja, hogy pár alkalommal vittem nekik tűzifát, sem azt, hogy bejárok én is az oviba. Az túl szép lenne, amit anyósomnak nem szabad megtudnia rólam, hiszen fel kell tartani benne azt a tudatot, hogy én maga vagyok a megtestesült gonosz.

Kicsit elgondolkodtam rajta, hogy miért lett az anyja jelenlétében ilyen ingerült. Arra a feltételezésre jutottam, hogy mindig is ilyen volt, ha rólam volt szó, már a kapcsolatunk kezdete óta: ő mást mondott mindig, mint ami történt (mert nem fogott fel soha semmit), amitől az anyja nemcsak félretájékozott lett velem kapcsolatban, hanem még ő maga is mást értett azon, amit hallott. A csúcs az egészben az, hogy ezután a testvérei is kitárgyaltak engem, amiből mindenki levont valami tanulságot, aminek persze vajmi kevés köze volt a valósághoz. 

Mindezt nehéz lenne részleteznem, mert nagyjából 8-9 év hülyeségeiről van szó, de az tény, hogy az exem azóta sem mond el rólam semmit a valóságnak megfelelően; egyrészt, mert mindig mindent félreértelmez, másrészt pedig - mint ahogy már fentebb írtam - nem mondhat rólam jót. Mert ugye, ha véletlenül kiderülne, hogy "jó" vagyok, azzal a rólam alkotott hamis képük dőlne meg mindenestül együtt. 

Na mindegy...

Aznap Dóri nagyon örült nekem, de sajnos nem tarthatott sokáig, mert a kapun kívül búcsút kellett intenünk egymásnak.

Pár hét múltán következett a már elmesélt fürdetős história (lásd: Punci), amely miatt napokig őrlődtem magamban. Végül úgy döntöttem, hogy bemegyek az oviba és elbeszélgetek az óvónénivel.

Amikor beléptem a kapun, a gyerekek épp az udvaron játszottak, Dóri pedig felkapva a fejét, kíváncsian nézett rám, hogy mégis kicsoda ez az idegen. Két másodperc múlva persze leesett neki, hogy engem lát, így örömében kiabálva, csakhamar odarohant hozzám.

- Apaaaaa! - harsogta végig az udvaron, majd belerohant a kitárt karjaimba. - Miért jöttél az oviba? - kérdezte.
- Hát azért, Kicsim, mert beszélnem kell az óvónénivel.

Dóri ahhoz szokott hozzá, hogy olyankor állítok be hozzá, amikor az anyja jön érte, most pedig csupán fél 12 volt csak, amikor egyáltalán nem szoktam felbukkanni. Akárhogy is volt, rettentően örült, hogy ott voltam! Örömében körberohangálta az udvart, hangosan kurjantgatott, föl-le ugrált a játékokon, s mindeközben mindvégig szemmel tartott, hogy a közelemben maradjon. Bizony: míg én az óvónénivel beszélgettem, ő mindvégig engem figyelt. Megkerült egy mászókát, majd amikor jó volt a szög, már fordította is rám a tekintetét. Felugrott egy kis dombocskára, majd megfordulva ismét rám nézett, mielőtt visszahuppant volna a földre. Ebben nem csak az öröm volt benne, hogy láthat engem, hanem az is, hogy tudni akarta mikor lépek le, és nem akart úgy megválni tőlem, hogy nem búcsúztunk el. 

Az óvónénivel (aki az óvoda vezetője is egyben) egyébként egész kellemesen elbeszélgettem. Megmutattam neki az exem által írt SMS-t, amitől teljesen kiakadt. Számára alaptalan és roppant súlyos volt azon feltételezés, hogy én a lányomat fürdetés közben fogdosom, majd elmondta, hogy a gyereken semmilyen lelki traumát nem észlelt eddig, ami egy ilyen abúzusra utalna, és szerinte ezeket a szavakat (ha valóban mondott ilyet a gyerek) más adta Dóri szájába. Emlékszünk rá, hogy én is mondtam valami hasonlót, amikor anyósomra gyanakodtam az ezt taglaló bejegyzésemben? Most nem térnék rá ki ismét, de különös, hogy úgy mondta mindezt az óvoda vezetője is, hogy magam nem mondtam semmit az exemékről. Magyarán, szerinte is valaki a gyerek szájába adta ezeket a mondatokat, és kétlem, hogy az anyja lett volna, hiszen vele már fél évvel ezelőtt átrágtuk magunkat a témán. 

Az óvónénivel nagyjából 15 percet beszélgettünk erről. Elmondta, hogy felmehetnék a Családsegítőbe (ahová Dórival jártunk mintegy másfél évig) és elmesélhetném az egészet, hátha kitalálnak valami megoldást, esetleg behívják Anyát elbeszélgetni (amire tuti nem menne el, hiszen nem hatósági idézésről volna szó, hanem csak "baráti" elbeszélgetésről). Az óvónénivel való diskurzus nem vitt előrébb a megoldásban, viszont arra jó volt, hogy felhívtam a figyelmüket a problémára. Az jól esett viszont, hogy az óvónéni megtisztelt a bizalmával, sőt, még azt is elmondta, hogy anno mennyire kiakadt rajta, hogy az exem és családja engem gyanúsított meg a társasházuk kéményének felgyújtásával, holott mindenki tudta, hogy a kémény egy szerkezeti hiba miatt gyulladt ki (lásd: Összeesküvés-elmélet). 

(Anyósom azóta sem kért bocsánatot az aljas gyanúsítgatás miatt!)

Mint írtam, előrébb nem jutottam az ügyben, viszont jó volt egy közelálló személlyel megosztanom a gondjaimat, máskülönben pedig Dórival is találkozhattam, aki szintúgy nagyon boldog volt, hogy látott.

A beszélgetést az ebéd zárta rövidre: Dórinak mennie kellett, én pedig bekísérve őt a szekrényéhez, levettem róla a kinti ruhát. Szegénykém kérlelni kezdett, hogy menjek be vele ebédelni, de mivel nem lehetett (és elmondtam neki, hogy most mennem kell haza), ezért sírásra konyult a szája. Már-már majdnem elbőgte magát, mire sikerült megnyugtatnom azzal, hogy itt leszek a közelében, mert intéznem kell a dolgaimat a környéken - és... hát amúgy is állandóan rá gondolok, mert nagyon de nagyon szeretem. Dóri is elmondta, hogy nagyon szeret és ő is sokat gondol rám, majd az óvónéni megfogva a kezét, s besétált a terembe ebédelni. 

Szóval, zajlanak az óvodás események is. 

Egy héttel később úgy alakult a dolog, hogy a hétvégi kapcsolattartást átraktuk Anyával péntekre, mert a hétvégén nem értem rá, így végre én mehettem az oviba Dóriért. Anya felhívta az óvónénik figyelmét, hogy ma Apa megy a gyerekért, így végre teljesülhetett mindkettőnk vágya, hogy apa és lánya együtt bandáznak ovi után.

Ez viszont a százegyedik kapcsolattartásunkról szóló bejegyzésben lesz majd olvasható...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése