2018. február 3., szombat

Séta a környéken

Mindig nehéz kitalálnom olyan programot a három órás kapcsolattartás idejére, amivel nemcsak lekötöm Dóri figyelmét, de valami újat is nyújthatok a számára. Ezen a hétvégén nem csináltunk mást, minthogy tettünk egy nagy kört a háztömb körül...

Sokan ajánlanak ezt-azt, mint például, hogy festhetnék, rajzolhatnék Dórival, vagy főzőcskézzünk, olvassunk könyveket, építsünk várat, legózzunk és hasonlók, de az az igazság, hogy bármennyire is jó ötletnek tartom ezeket az elfoglaltságokat, amikor Dóri nálam van, egyszerűen nem akar hétköznapi dolgokkal foglalkozni. Gondolom azért nem, mert otthon az anyjával minden nap jut ezekből bőven. Dóri tudja, hogy nálam olyat is lehet csinálni, amit otthon nem, így mindig kitalálja az újabb feladatokat. Mára a sétát kérte, semmi mást.

E napon én mehettem Dóriért az oviba: mivel Anyával a kapcsolattartást áttettük egy nappal korábbra (szombat helyett péntekre), ezért ebéd után én toppantam be hozzá.

Kicsivel dél előtt érkeztem, pont amikor a gyerekek az udvaron játszottak. A sokadalomban hamar kiszúrtam Dórikám alakját, aki - kissé ügyetlenül - épp a csúszdára mászott fel. 

Rózsaszínben a kislányom

Kicsit olyan volt, mint aki majdnem leesik onnan, de valahogy mégiscsak felküzdötte magát a magasba. Nem szóltam neki, hogy ott vagyok, hanem örömmel telve figyeltem, ahogy játszik. Amikor a sokadik körét mászta meg, egyszer csak a kerítés felé pillantva észrevett engem. Hangosan elkiáltotta magát, hogy "Apa", majd lecsusszanva odarohant hozzám. 

Dóri tudta, hogy ma én megyek érte, mert gondolom az óvónénik már elmondták neki. Kérdezte is, hogy én jöttem-e érte ma, mire elmondtam, hogy igen.

Ekkor megszólaltak az óvónénik, hogy ebéd van, mindenki igyekezzen befelé, mire Dóri is serényen a bejárat felé vette az irányt. Közben persze biztattam, hogy igyekezzen megenni az ennivalót, hogy aztán mielőbb mehessünk hozzám.

Dóri már odabent volt, amikor az egyik óvónéni odajött hozzám beszélgetni. Elmondta, hogy a testület megvitatta a múltkori panaszomat, és mindenki ledöbbent a hallottakon. Hozzátette, hogy nyugodtan menjek be néha a gyerekhez, hiszen a Bíróság nem tiltotta meg, amúgy meg talán tud segíteni pár kérdésben, mert nemrég részt vett egy előadáson, amely épp az enyémhez hasonló esetekről szólt. Mondtam neki, hogy jó, szívesen beszélgetek erről. Az óvónéni elkérte a telefonszámomat, hogy ha ilyen előadás lesz megint, akkor értesíteni tudjon. 

Ezután bementem Dóriért, aki hamarosan végzett az ebédjével. Egy szélsebes felöltözés után átrobogtunk a Trabival hozzám.

Amikor betoppantunk a házba, Dórinak valamiért kedve támadt felmosni:


Az ikeás konyhája már nem igazán érdekli, ezért ma már rá sem pillantott. Jó, mi? Harmincezer forintba került, plusz a kiegészítők, ami majdnem tízezer volt. Na mindegy...

A felmosás után legózott egy kicsit...


...majd kifejezte óhaját, hogy ő most azonnal sétálni akar a környéken. Hát jó - gondoltam -, nosza rajta, induljunk!

A szántóföld szélén

A szántóföld látványa nagyon leköti a figyelmét. Az elmúlt nyáron itt hatalmas búzamező állt, amelynek kapcsán elmeséltem neki, hogy mi lesz a búzából, és ami lesz, azt hogyan készítik el. Még ki is szedtem neki a kalász magvait a tenyerembe, majd meg is kóstoltuk a magvakat, ami olyannyira beleivódott a kis memóriájába, hogy azóta is felemlegeti. Most is kérte, hogy meséljek neki a búzáról, úgyhogy nem tehettem másként, mint újból előadtam a búza feldolgozásának mikéntjét.

A település utolsó utcájában

Ezután átkeltünk a patak hídján, majd rákanyarodtunk a lakóházak felé vezető útra, ahol tulajdonképpen felparcellázott, de még üres telkek sora látható, tele mindenütt vakondtúrásokkal. Dóri már tudja, hogy a fekete földkupacokat a vakond csinálja, ezért megkért, hogy kapjunk el egy vakondot. Elmondtam neki, hogy ülhetnénk a túrás szélén napestig, akkor sem jönne elő a vakond, mert annyi meg annyi helyen fel tud jönni a számtalan túrás egyikén, és szerencse kell ahhoz, hogy pont ott bújjon elő, ahol mi várunk. 

Odébb egy traktort kísért figyelemmel

Amikor egy közelünkben elhaladó traktort mustrált oly bőszen, felfedezett a kanyarban egy hatalmas pocsolyát, amelyhez odaszaladt, majd beleugrott. A víz felfröccsent, én pedig hálát adtam az égnek, hogy vízhatlan guminadrág van rajta. Elmondtam neki, hogy ne ugráljon bele ekkora vízbe, mert nem tudhatja az milyen mély, és nem látja, hogy mi van benne. Megkérdezte, hogy miért, mire elmondtam, hogy ha egy törött üveg van benne, ami elvágja a lábát, abból nagy baj lehet, de akár egy mély gödör is lehet a vízfelszín alatt, amiben eltörheti a lábát. Dóri értette, hogy miről van szó, úgyhogy nem próbálkozott az ugrással megint, hanem inkább feltette a kérdést:

- Apa, ha beleugrok és meghalok, akkor te kijárnál ide és mindig sírnál?

E kérdésen igencsak meghökkentem. Mit is felelhetnék neki?

- Igen, Kicsim, minden nap utánad sírnék, és rettentően fájna a szívem, ha elveszítenélek - feleltem. - Épp ezért ne legyél felelőtlen és ne ugrabugrálj olyan helyen, ahol nem tudod mi van alattad. 

Erre ő:

- Ha meghalok, akkor az angyaloknál fogok élni?
- Igen, Kicsim. De ne akarj még meghalni. Nem jó dolog meghalni, mert az élet szép, és minden pillanatát ki kell használni.
- De az angyalok aranyosak - felelte.
- Igen, ők nagyon aranyosak, de ők sem akarják, hogy meghalj. Vigyázz az életedre, és élj boldogan. Ráérsz majd meghalni akkor, ha már nagyon-nagyon öreg leszel.
- Apa, és mikor leszek öreg?
- Még soká, Kicsikém. Nagyon soká. Még iskolába fogsz járni, sokat fogsz tanulni, aztán sokat fogsz dolgozni is, majd lesznek gyerekeid, akiket felnevelsz. De mindez nagyon soká lesz, és nem kell gondolnod arra, hogy valamikor meghalsz.

A fenti párbeszéd nagy vonalakban így zajlott. Dórit rettentően érdekli a halál, az elmúlás, a másvilág témája, meg az angyalok. Ez utóbbit az anyjától hallotta, aki valószínűleg a haláltól való félelmét próbálta meg enyhíteni az angyalos sztorikkal, az én egyszervolt temetős-halálos elfoglaltságommal szemben.

A mai napig nem tudom eldönteni, hogy jó ötlet volt-e mesélni Dórinak a felvetett kérdésekre, amiket a temetővel kapcsolatban kérdezett. Egyrészről korai volt, nem kellett volna, belátom, mert azóta - mondjuk úgy - "fél" a haláltól, ami talán nem is félelem, hanem inkább egy nem értett, de elkerülendő dolog a szemében. Tart tőle, mert tudja, hogy azt a valamit ő sem kerülheti el, és ez vár azokra is, akiket szeret: rám, anyára, és mindenkire, aki a közelében él. Azt hiszem emiatt korai volt felvilágosítanom őt, viszont másrészről nézve a dolgot még előnyére is válhat, hiszen a korához képest rendkívül óvatosan viselkedik. Óvatos és szófogadó, megérti és megfogadja, amit mondunk neki. 

Nem tudom a továbbiakban miképp alakítja őt az elmúlás tudata, de azt hiszem fejlődik majd tőle, mert az erre utaló nyomok már felfedezhetőek a gondolkodásában.

Az eheti kapcsolattartásunk tulajdonképpen ennyiből állt. Bosszantó, mert nem sok értelme volt. Annyi értelmet fedeztem fel benne, hogy a kislányom engem is látott egy keveset, miáltal nehezebben felejthet el. Tudnék neki sok-sok programot, de június 1-ig még várnunk kell vele.

Dóri sokszor megkérdezi tőlem, hogy mikor leszünk együtt többet, amire minden egyes alkalommal ezt a feleletet adom:

- Amikor melegebb lesz az idő, s eljő a tavasz, amikor zöldbe borul a táj, s virágba borulnak a fák, csiripelnek majd a madarak, és illatozik az orgona...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése