2018. március 15., csütörtök

A hegy mélyén

Március 9-én ismét randiztam Dórival. Ezen alkalomból olyan kalandot terveztem neki, amely - remélhetőleg - sokáig megmarad majd az emlékei között.


Azonban mielőtt belevágnék a túránk ismertetésébe, még elmesélek egy jelenetet a legutóbbi találkozónkból, amelyet az akkori leírásból sajnos kifelejtettem. Mint azt már meséltem, Dórival egy héttel ezelőtt családi fényképeket nézegettünk (lásd: Érzelmek viharában), minek során olyan képek is a szemünk elé kerültek, amelyeken Anya volt látható még áldott állapotában. Dóri megkérdezte, hogy miért olyan nagy Anya hasa, mire elmondtam, hogy épp várandós volt vele, és ő benne volt a pocakjában. Dóri szemei kikerekedtek, mert nem értette a szituációt. Kérdezte is, hogy hogyan került bele, amire azt feleltem, hogy kérdezze meg Anyát, mert ő jobban el tudja magyarázni (hiszen az ő hasában volt benne). Nem tudom hogyan élte át a felismerést, de láthatóan nem hagyta nyugodni a dolog:

- Apa, mondd el, hogyan kerültem Anya pocakjába... - kérlelt Dóri.
- Hááát, Kicsim... Ezt még úgysem értenéd. Hiába mesélném el, ehhez még kicsi vagy. 

Dóri nézte a képeket, s közben járt a kis elméje. Azon gondolkodott, hogy hogyan kerülhetett bele Anya pici pocakjába, amikor ő már olyan nagy.

- Hogyan fértem el Anya pocakjában? - kérdezte.
- Óóó... Te még akkor nagyon pici voltál - feleltem. - Sokkal kisebb, mint most.

És lám, a következő képen már a születése után fél órával hozza őt Anyához a dajka, méghozzá az alkarján fektetve.

- Látod? Ilyen pici voltál. Simán elfértél a néni karján.

Ezután Dóri megkért, hogy mutassak neki megint egy képet Anya hatalmas pocakjáról.

Nézte-nézte, gondolkodott rajta, majd feltette a kérdést:

- Apa, hogyan jöttem ki Anya pocakjából?

Még éppen csak elindult bennem a válasz megfogalmazása, mire Dóri már tovább is haladt gondolatban:

- Addig nőttem, amíg szétdurrant Anya pocakja?

Ezen felnevettem:

- Dehogy is! Nem durrant szét Anya pocakja! - válaszoltam nevetve, ami egyáltalán nem nyugtatta meg Dórit, hiszen nem kapott magyarázatot a kérdéseire.

A témát végül azzal zártuk le, hogy majd Anyától megkérdezi, mert ő jobban emlékszik ezekre.

Utólag úgy látom, hogy jobban tettem, hogy nem világosítottam fel a gyereket. Ki tudja milyen rémisztőnek találta volna a hallottakat, amely a kis sajátos világától még merőben eltér.

Na mindegy. Ezt a múltkor kihagytam, most pótoltam.

Tehát Dórival kalandtúrát terveztem mára, amelyre volt négy óránk. Azért négy, mert egy elmaradt kapcsolattartást szándékoztunk pótolni.

Mivel a turisztikai honlapomra még rengeteg fényképet kell készítenem, ezért úgy döntöttem, hogy ma a Pálvölgyi-barlangba látogatunk el, ahol nemcsak pótolhatom a hiányosságokat, hanem Dórinak is mutathatok valami újat, mellesleg közel is van hozzánk, így betarthatjuk a rendelkezésünkre álló időkeretet.

Dóri nagyon örült a túrának. Kérdezte, hogy merre megyünk, én pedig elmondtam, hogy egy hatalmas hegy mélyére - magyarán bele a hegybe. Erre nem is mondott semmit, de láttam rajta, hogy próbálja elképzelni a hallottakat: be a hegy belsejébe?!

Amikor megpillantotta a "hegyet", rögtön leesett neki a tantusz:

- Apaaa, menjünk be mi is a hegybe!

Azonban mielőtt bemehettünk volna, még be kellett jelentkeznünk a recepción, ahol már várt minket az idegenvezető. Amíg megbeszéltem pár dolgot, Dóri simogatta egy kicsit a fotelben fetrengő cicust:

A cica ásított egyet, mire Dóri azt hitte, hogy az meg akarja harapni :)

Amikor beléptünk a barlangba, Dórit elsőre még nem nyűgözték le a látottak. Valahogy szóba került a medve, ami  barlangban él, így ezután folyton azt hajtogatta, hogy keressük meg a medvét. Persze átlátott a szitán, és szerintem pár kanyar után nem hitte el, hogy ebben a barlankban medvék élnek.


A sétánk közben viszont egyáltalán nem tudtam képeket készíteni a barlangról, mert oda kellett figyelnem Dórira, aki folyton előre akart szaladni. Mivel egy-egy lépcső meglehetősen meredek volt, ezért nem téveszthettem őt szem elől. Elég nagyon esett volna, ha megbotlik.


A másik probléma az volt, hogy mindent össze-vissza fogdosott, amit egy barlangban nem szabad, hiszen azzal tönkretenné a kialakulóban lévő cseppköveket, meg úgy általában a vízkő lerakódást. Erre a vezetőnk is figyelmeztetett minket, amit Dóri egyszerűen csak eleresztett a füle mellett.

A lámpa nagyon lekötötte a figyelmét

Olyan lassan haladtunk előre, hogy idő közben úgy lemaradtunk az előttünk haladó csoporttól, hogy az automata lámpák is lekapcsolódtak. Az idegenvezetőnknek ezért folyton el kellett szaladnia, hogy keressen egy kapcsolót.


Van egy szakasz a barlangban, ahol egy kellemetlenül meredek lépcsőn kell felmászni - ferdén. Ez a lépcső viszont nem csak meredek meg ferde, de egy iszonyú szűk helyen vezet felfelé, amely számomra eléggé klausztrofóbiás szakasznak számít, s amivel Dóri egyáltalán nem foglalkozott. Mintha észre sem venné az emberek számára nem épp természetes környezetet. Csak ment és ment, gyűrte maga alá a fokokat, én pedig utána kapaszkodván tartottam a popója alatt a kezemet, hátha el kell őt kapni.


Amikor feljutottunk a lépcső tetejére, egy szűk pihenőhely után kezdődött egy ugyanolyan szűk és meredek szakasz, de most már betonból:


A fenti képen nem látni, de a lépcső olyan meredek volt és nagy, hogy egy lépcsőfok majdhogynem fele olyan magas volt, mint Dóri. Kicsikém csupán négykézláb tudott felkapaszkodni rá, majd úgy kellett alátámasztanom, nehogy visszazuhanjon rám. Amikor megkérdeztem tőle, hogy felvigyem-e a karjaimban, ő határozottan elutasította az ajánlatomat. Egymaga gyűrte le fokról-fokra a lépcsősort, míg fel nem értünk az egésznek a tetejére. Odafönt aztán folytatódott a barlangászat:


Csak a csizmája villogott a sötétben

Grimaszok Apának


Az ez utáni szakaszon sokféle érdekességet láttunk. Például a Hófehérkét meg a hét törpét:

Dóri nem értette, hogy ebben mi a Hófehérke és a hét törpe
(talán nem látta a mesét?)

Egy hatalmas tátongó lyuk fölött, amelynek még az alját sem láttuk
(Dóriban egy cseppnyi félelemérzet sem volt)

A lyuk fölött állva Dóri szinte kibújt a korlát rácsai között, és már-már majdhogynem át is fért rajta, így készülnöm kellett, hogy mikor kapjam el, ha netán mégis átfér. A lábát úgy lóbálta az erkélyen kívül, hogy attól tartottam lecsúszik róla a csizma, ami már előfordult vele korábban. Az idegenvezetőnk el is mondta, hogy rendszeresen le kell mászni ilyen-olyan tárgyakért a kollégáinak, ahol találtak már cipőt, órát, nyakláncot, plüssjátékokat, meg hasonló dolgok tömkelegét.

Ami megdöbbentett, hogy helyenként szinte minden cseppkövet letördeltek a turisták. Pár évvel ezelőtt (amikor a barlangban jártam) még viszonylag hiánytalan volt cseppkövekből a járat, míg most nem láttam egy ép darabot sem. A kísérőnk el is mondta, hogy épp ezért nem mutatják meg a nyilvánosságnak a barlang többi részét, mert akkor minden úgy nézne ki, mint ez a szakasz. Szomorú volt látni, hogy ennyire nemtörődömök az emberek. Szerintem mindenki tudja, hogy nem szabad letörni a köveket, de mégis megteszik.

Dórinak elmondtam hogyan alakulnak ki a cseppkövek, de szerintem semmit nem értett belőle. Próbáltam neki úgy magyarázni, hogy megértse ("a vízből lerakódik a kő"), majd megmagyarázni a magyarázatomat, de azt hiszem sikertelenül. Elmondtam neki, hogy a vízben is van kő, amit nem látni, mert olyannyira apró, és minden vízcsepp lerak egy picit arra a helyre, ahová lecsöppen (és ahonnan lecsöppen), és elmondtam neki azt is, hogy nem szabad őket megfogni, különben lecsordul róla a víz és nem tapad meg rajta a "kő", de nem foglalkozott vele, mert mindent össze-vissza tapogatott. A sorozatos "nem" miatt végül bepipult, majd elkezdett kiabálni torkaszakadtából, csakhogy kipróbálhassa a hangját. Az idegenvezetőnk mindezt végtelen türelemmel kezelte, bár azt hiszem már kiosztotta volna Dórit a legszívesebben.


Az utunk végén láttunk pár denevért is a fejünk fölött csüngeni. Mutattam Dórinak, hogy a denevér a piciny lábaival belekapaszkodik a kőbe és úgy lóg fejjel lefelé, de mivel a denevér a szárnyait (karjait) magára terítve aludt, Dórinak nem jött át, hogy igazából mit is kellene látnia. És valóban: a denevér úgy nézett ki, mint egy barnára festett apró zsákocska. A lábait láttuk, de hogy a feje, a karjai, a teste hol volt, azt nem tudtuk (illetve én igen, de Dórinak nem volt egyértelmű, hogy a denevér a saját szárnyaival takarózik).

Aztán kiértünk a szabadba:



Hogy Dórinak tetszett-e a barlang? Nem tudom. Azt hiszem maga a hely igen, de az, hogy nem lehetett bent semmit sem csinálni, az már nem (még medvét sem találtunk). A végére már láthatóan unta a dolgot, és folyamatosan azért a Túró Rudiért könyörgött, ami a zsebemben lapult. Mivel odabent nem engedélyezett az evés, ezért elkezdett sürgetni, hogy minél előbb menjünk kifelé.

A kocsiban ülve aztán megkérdeztem tőle, hogy mihez volna kedve (mert még két és fél óránk maradt a négyből), amire elmondta, hogy el akar menni a Dunához. Gondolom az anyjával már jártak ott, mert egész határozottan mondta, hogy oda akar menni, de az is lehet, hogy arra mondta ilyen határozottan, mert én folyton ezzel riogatom (ugyanis nyáron a horányi strandra fogunk járni, már mondtam neki többször - a kilenc óránkba majd belefér).

Szóval elindultunk a Duna-partra...

...de mire odaértünk, Dóri úgy elaludt, hogy fel sem lehetett kelteni:


Aquincumnál parkoltam le az Északi vasúti híd alatt, s amikor Dórit megpróbáltam felébreszteni, ő csak rongybábuként nyeklett-nyaklott a karjaimban. Szólítgattam őt, hogy Kicsikém, ébredj fel, megérkeztünk a Dunára, de nem reagált semmire. Még puszikat is adtam a nózijára, meg hangosbemondót utánozva előadtam, hogy "végállomás, kérjük utasainkat szálljanak ki", de semmi... Dóri csak húzta a lóbőrt, mintha egy évszázados ébrenlét után aludna egy jókorát.

Végül persze kiszálltam vele a kocsiból, s leültünk a partra a kövek közé. Ő mindvégig a karjaimban feküdve aludt, én pedig közben elmeséltem neki, hogy a szemközti parton laktam Újpesten, és ezen a hídon jártam át a suliba. Meséltem neki a Sziget Fesztiválról, meg a népszigeti kecskékről, amelyek gazdája névről ismeri mindegyiküket.

Dóri csak aludt és aludt, egy ipse meg azt figyelte a fejünk felett, hogy mit csinálok ezzel a kislánnyal a parton, aki olyannak tűnt, mintha el lenne kábítva. Olyan feltűnően figyelt minket, hogy kénytelen voltam magyarázkodni: elmondtam, hogy mire leértünk a partra, elaludt. Megnyugodtam, hogy vannak emberek, akik fura helyzetekben azért odafigyelnek másokra, amin akár emberek élete is múlhat.

De tényleg, magam mit tettem volna, ha látok egy embert, aki egy "ájult" gyerekkel a karjában lépked lefelé a parton? Nekem is gyanús lenne...

Erről eszembe jut egy eset, amikor egy téli, késő délutáni időben, egy elhagyatott helyen haladtam a kocsimmal, amikor egy 8-9 év körüli kislányt láttam bandukolni az út szélén. A környéken sehol nem volt semmi, még házak sem, se megálló, csak egy kislány a sötét úton.

Annyira furdalt a kérdés, hogy mit keres egy ekkora gyermek ilyen időben a környéken, hogy száz méter múltán félreálltam az út szélén, hogy szemmel tarthassam őt. Leállítva a motort, a visszapillantó tükörben néztem, vajon hová tart ilyen igyekezettel. Megszökött otthonról? Vagy csak a suliból sétál hazafelé? Ki engedi el az ilyen korú gyermekét egyedül a sötétben, ott, ahol még a madár sem jár (csak én)?

De nem kellett sokat várnom a megoldásra, mert a bokrok mögött a kislány rátért egy füves ösvényre, ami egy alig látható házhoz vezetett. Azt nem tudtam meg, hogy honnan jött és miért egyedül, de az anyja már ott várta őt a kapuban. Megkönnyebbültem.

Elhatároztam, hogy a lányomat soha nem engedem majd el egyedül, és ha lehet, akkor úgy szervezem a dolgaimat, hogy mindig érte tudjak menni. Hány meg hány kisgyerek tűnik el nyomtalanul, akikről soha nem hallanak többé a szüleik. Ezzel bezzeg nem foglalkozik a Sajtó, holott igencsak hétköznapi (és veszélyes) jelenségről van szó. Számomra semmi sem fontosabb annál, hogy a kislányomra vigyázzak, és épp ezért is aggasztó, hogy az anyja ennyire elzár tőle. Még azt se tudhatom, hogy hol járnak a hétköznapokban, és ha rá merek kérdezni, az anyja azt hiszi, hogy azért érdekel, mert kémkedek utána. Még azt sem érti meg, hogy Dóri az én kislányom is, akiért én is aggódhatok egy kicsit... Vagy nem?

Mivel Dóri nem reagált semmire, és még az eredeti három óránkon belül jártunk, úgy döntöttem, hogy inkább hazaviszem őt, hogy a pótlásból hátralévő időnk egy másik alkalomra maradjon.

Szépen visszacsomagolva Dórit, Pilisvörösvár felé vettem az irányt.

Bezzeg amikor hazaértünk, Dóri egyszer csak felébredt. Elmondtam neki, hogy voltunk lent a Dunánál, de már haza is jöttünk, mert úgy aludt, mint a bunda. Azt hiszem sajnálta a dolgot, de annyira kómás volt még, hogy nem reagált rá semmivel.

Az anyja persze mondogatta: "hát ezért mondtam, hogy aludnia kell délután egy kicsit".

Arra utalt ezzel, hogy a Bíróság előtt ezért nem akarta, hogy magammal vigyem hosszabb időre, mert hát egy kisgyereknek aludnia kell délután, de az már nem jut el a tudatáig, hogy ha hosszabb időre vihetném el a gyereket, akkor Dóri akár nálam is álomra hajthatná a fejét. Aludni bárhol tud - mint ahogy ezt a mai eset is mutatja -, tehát hülyeség erre fogni a gyerek elvitelének tiltását. Abszurd, és épp ezért nem is reagáltam semmit Anya hülyeségére.

Dóri egyébként azért volt ennyire kimerülve, mert péntek lévén az oviból vittem el a kapcsolattartásra. Szombaton ugyanis vidékre kellett utaznom, vasárnap meg dolgoztam.

Nem tudom Dórikám mennyire élvezte a mai napot, de mindenképp egy különleges elfoglaltságban lehetett része. 




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése