Érzelmek viharában
Március 4-én ismét nálam töltöttük a kapcsolattartást. Azért nálam, mert nem volt pénzem kiruccanni, másrészt pedig szerettem volna kettesben tölteni az időnket Dórival.
A mai nap ismét bebizonyosodott, hogy a kislányom több időt szeretne velem lenni, mint ami a rendelkezésünkre áll. Amikor megérkeztünk, Dóri nagyon fel volt dobva. Láthatóan jól érezte magát, és semmi nyoma nem volt benne annak a gondolatnak, hogy néhány óra múlva már mehetünk is haza. Ez azért lényeges, mert ezután egy hetet kell egymásra várnunk, míg újból találkozhatunk. Engem rohadtul idegesít a helyzet, hogy a kislányomból csupán ennyit kaptam, na meg az a helyzet is, hogy az elhalasztott január 28-i másodfokú tárgyalás helyett még nem tűzött ki újabb időpontot a Bíróság. A napokban fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy esetleg kártérítési pert indítsak a Bíróság ellen, vagy legalább is az, hogy pofán verjek néhány illetékest hazafelé menet. Azt hiszem érezhető a dühöm, amely ebből fakadóan jelenleg bennem él. Persze ebből semmit sem mutathatok ki Dóri felé, különben el lenne rontva az egész, így akkor is mosolyognom kell, ha amúgy pedig sírnék.
A mai napon valahogy kedvetlenül vágtam bele a kapcsolattartásba. Dórihoz volt kedvem, félreértés ne essék, csak ez a kényszerhelyzet volt az, ami már-már a feladást hozza felszínre bennem. És én még a szerencsésebbek közé tartozom, hiszen láthatom a lányomat, más apákkal ellentétben.
Tehát Dóri jól érezte magát, jókedvű volt. Nem tudom milyen indítéktól vezérelve tette, de felmosta a nappalit:
Kérdeztem tőle, hogy otthon szokott-e felmosni, amelyre azt felelte, hogy nem. Persze ez nem biztos, hogy igaz, hiszen ha így lenne, akkor nem fogná olyan magabiztosan a felmosófát.
Ezután kapott tőlem egy óriás Kinder-tojást...
...mivel egy hatalmas baromság volt benne, így kedvetlenül dobta félre:
Megfogadtam, hogy többé nem veszek Kinder-tojást, mert nincs értelme, és már ő is belátta, hogy oltári nagy hülyeségek vannak benne. Korábban már eszembe jutott, hogy a gyártó sokkal nagyobb sikerre tehetne szert vele, ha megvéve a licenc-t, inkább ismertebb figurákat tennének a csokitojásba. Mondjuk Star Wars-osat, Gyűrűk urásat, meg hasonlókat, mert azokért tényleg odavannak a gyerekek, de akár csak sima állatos figurákat, amelyeket összegyűjtve lehetne egy állatkertjük. Végtelen ötletem van ehhez, de még egyel sem találkoztam a Kinder-tojás vételek során.
Szóval Dóri csalódott volt, ezért megkért rá, hogy adjam oda neki a tabletet, mert szeretne vele játszani. Nem adtam. Kérlelt engem, de nem engedtem. Inkább felkaptam őt az ölembe és mondtam, hogy mutatok neki valamit.
Leülve a számítógép elé bepötyögtem a Google-térképet, hogy megmutassam neki Budapestet, meg úgy általában az utcákat, hogy mit hogyan kell értelmezni. Dórit lekötötte az egész, és hamarosan ő maga kérdezett rá, hogy mi micsoda. A térkép 3D-s változata pedig egyszeriben kitárta előtte a világot, amelynek látványától és nagyszerűségétől még nekem is leesik az állam (lásd az Országházat például ITT). Nem tudom mindez telefonon hogyan jelenik meg, de asztali gépen tökéletes!
Szóval Dórival egész jól elvoltunk vele. Egy idő után megkért, hogy hagy használja ő az egeret, ezért gondosan megmutattam neki, hogy mit kell megnyomnia és hogyan huzigálja, hogy az egérmutató a megfelelő helyre menjen.
Amikor a térképet meguntuk, Dóri kifejezte az óhaját, hogy nézegessünk képeket Jézusról. Gyorsan megnyitottam egy új ablakot, majd beírtam a keresőbe Jézus nevét. A számtalan felbukkanó képet egyesével nézegettük végig, Dóri pedig folyton kérdezősködött róla, hogy mikor mit csinált és, hogy a körülötte látható alakok gonoszak-e vagy jók. Azt hiszem Jézus kereszthalála annyira beleivódott a kis elméjébe, hogy folyton meg akar róla bizonyosodni, hogy nem is halt meg igazán (amivel korábban megpróbáltam enyhíteni benne a fájdalmát). Mintha a kérdezősködésével arról próbálna meggyőződni, hogy a Jézus körül lévő emberek nem is bántották őt. Azt hiszem sajnálja őt, valamint fél a gonoszságtól.
Ezután megkért, hogy mutassak Jézusról babakori képeket. Szerencsére ezekből is rengeteg van a Neten, úgyhogy egy ideig a jászolban fekvő csecsemőt nézegettük, amelynek világába teljesen belemerült.
Nem is tudom mennyi idő telt el ezzel, amikor Dóri mondta, hogy most mutassak olyan képeket, amelyeken ő maga van csecsemőként. Ezzel hirtelen áttértünk a közös családi fotóinkra, ahol az anyjával együtt látható, meg velem, amit Anya készített rólunk. Nagyjából egy órát nézegettük a képeket, és amikor megkérdeztem Dórit, hogy akar-e mással játszani, ő határozottan mondta, hogy nem, hanem inkább nézzünk róla videókat is.
Először azt hittem, hogy örülni fog a múlt felidézésének - mert olyan behatóan tanulmányozta a régen történt dolgokat (néha még mosolyra is fakadt) -, aztán egyszer csak megkérdezte:
- Apa, miért nem élsz Anyával és velem? (ezt amolyan baba-nyelvezettel, meglehetősen nyakatekerten fogalmazta meg)
- Azért Kislányom, mert Anya elköltözött tőlem és elvitt téged magával - feleltem.
Ekkorra már elmeséltem neki, hogy régen máshol éltünk, más városban és más házban. Ő a régi házról is kifaggatott, hogy miért adtam el, miért jöttem Pilisvörösvárra, miért nem alszom már abban az ágyban, ahol ő és Anya alszik. Ez utóbbi úgy jött felszínre, hogy látott egy képet az anyjáról, aki mellett ott feküdtem én is.
Mondta is:
- Egy ágyban vagy Anyával...
- Igen Kicsim, régen Anya velem élt, együtt laktunk a régi házban.
- Megnézzük majd a régi házat?
- Majd nyáron megnézzük, ha sok időnk lesz és jó idő lesz.
A kérdezz-felelek nagyjából ilyen téma körül forgott, mígnem a videóknál Dóri egyszer csak elsírta magát.
- Mi baj van, kicsim? - kérdeztem tőle, mire ő:
- Miért nem szeret téged Anya?? - sírta hangosan.
(emlékezzünk vissza, egyszer már volt ilyen - lásd: Érzelmi kitörés)
Annyira kétségbe volt esve, hogy alig jutottam szóhoz. Azzal vigasztaltam őt, hogy az emberek néha megharagszanak egymásra és szétválnak ilyen-olyan okokból, de higgye el, hogy ugyanúgy szeretjük őt most is, és azért élünk, hogy boldoggá tegyük. Dórit persze nem nyugtatta meg, és ugyanúgy sírt tovább. Közben megfordult az ölemben és a nyakamat átkarolva belebújt a vállamba.
- Kicsikém, lassan készülődnünk kell haza - mondtam neki, amikor az órámra pillantva megállapítottam, hogy öt perc múlva már otthon kellene lennünk. Annyira belefeledkeztünk a képnézegetésbe, hogy el is feledkeztem az időről.
Dóri ekkor még jobban rákezdett, majd elmondta, hogy nem akar hazamenni.
- Jaj, te... haza kell vigyelek, mert Anya dühös lesz, ha nem érünk vissza időben.
- Nem akarok elmenni. Itt akarok maradni! - kérlelt hangosan Dóri, majd még szorosabbra fűzte az ölelését.
Közben már kimentünk a nappaliba, hogy elkezdjem őt felöltöztetni, de amikor le akartam tenni a földre, Dóri továbbra sem engedett el.
- Haza kell mennünk, tudod jól...
- Apa... nem akarok hazamenni!
Dóri kérlelése ekkorra már átfordult könyörgésbe, és annyira sírt, hogy az én szememben is összegyűltek a könnyek.
- Ne vigyél haza, Apa! Ne vigyél haza... Nem akarok hazamenni, nálad akarok maradni!
Nem tudtam mitévő legyek...
- Felhívjuk Anyát és megkérdezzük tőle, hogy maradhatsz-e még egy kicsit? - kérdeztem tőle, Dóri pedig azt felelte, hogy hívjam fel.
Amikor három órával ezelőtt Dóriért mentem, akkor rákérdeztem az anyjától, hogy a három héttel korábban elmaradt kapcsolattartást pótolhatjuk-e a mai napon egy óra plusszal, amire azt felelte, hogy nem, mert nem szóltam előre. Hiába kértem, nem engedte, úgyhogy voltak fenntartásaim az újabb kéréssel kapcsolatban.
Amikor Dórinak elmondtam, hogy felhívom Anyát és megkérdezem tőle maradhat-e még egy kicsit, ő egyszeriben abbahagyva a sírást, szipogva ereszkedett le a földre. Aggódva nézte, ahogy a kezembe veszem a telefont és tárcsázom Anya számát. A telefon kicsöngött, Dóri pedig feszülten várta, hogy az anyja végre beleszóljon.
Amikor Anya felvette, kihangosítottam a telefont, Dóri pedig egyből rátért a lényegre:
- Maradhatok Apánál még egy kicsit?
Anya nem értette elsőre:
- Mit mondasz, Kicsim?
- Maradhatok Apánál egy kicsit? - nyögdécselte Dóri a telefonba, sírástól elcsukló hangon.
- Miért akarsz Apánál maradni?
Már nem emlékszem mit felelt rá pontosan Dóri, de a képnézegetésről diskurált, s amikor átvettem a szót magam is elmondtam, hogy fényképeket szeretne nézni a gyerekkoráról.
- Képeket szeretnék nézni amikor kicsi voltam - vágta rá Dóri rögtön, szinte ugyanazokat a szavakat használva, amelyeket én.
Dórin látszott, hogy minden bizalma bennem van és abban reménykedik, hogy megfűzöm az anyját. Hihetetlen érzés volt, hogy ennyire átjött az aggodalma és a bizalma.
Végül Anyával megállapodtunk benne, hogy Dóri még fél órát maradhat nálam...
Az öröm megvolt, sikerült elérnünk, hogy maradhassunk még egy röpke kis időt. Dóri abbahagyta a sírást, majd kérte, hogy nézzünk még videókat róla.
Végül a megbeszélt időben hazaértünk, de Dórin nagyon látszott, hogy szomorú. Amikor bekísértem őt a lépcsőházba, láttam a szemeiben a bánatot, hogy haza kellett jönnie. Viszont nem sírt, hiszen megkapta azt, amit akart - még egy kis időt velem. Láttam rajta, hogy ő sem akarja feszíteni a húrt, így amikor el kellett búcsúznunk, ő odaslattyogott hozzám és adott egy puszit. A tekintetében benne volt a fájdalmas eleresztés érzése, és tisztában voltam vele, hogy a szemeivel üzenve fejezi ki, hogy mennyire szeret.
Amikor én is adtam neki egy puszit, még a fülébe súgtam, hogy "szeretlek".
A nap hátralévő részében nagyon magam alá kerültem. Hiányzott a kislányom, és elszomorított, hogy ilyen érzelmi viharokat kell átélnie időnként. Csak ő lehet a megmondója, hogy mire gondol nap mint nap, mire vágyakozik velem kapcsolatban.
Este írtam egy SMS-t az anyjának, amelyben afelől érdeklődtem, hogy jól érezte-e magát a lányunk. Anya nem válaszolt, ezért másnap reggel felhívtam telefonon. Ő ingerülten elmondta, hogy nem látta jelét másnak, majd rákérdezett, hogy miket nézetek a gyerekkel, merthogy Dóri folyamatosan fél Jézustól. Tehát mégiscsak látta jelét valaminek, amit nem akart velem megosztani először, viszont most, hogy felhívtam, kikívánkozott belőle. Elmondtam, hogy nem néztünk Jézusos filmet, hanem csak pár képet, mert megkért rá, azután pedig családi képeket, mert azt szeretett volna nézni. Anya nem hitte el, de ekkor emlékeztettem rá, hogy amikor engedélyt kértünk tőle, akkor a gyerek saját maga mondta neki, hogy képeket akarunk nézni a gyerekkoráról (a végén majd kitalálja, hogy én tömöm tele a gyerek fejét azzal, hogy mit kell mondania). Anya még mindig fenntartotta a kétségeit, majd elmondta, hogy ne nézessek vele ilyeneket (nem tudom miket), mert a gyerek fél. Azt válaszoltam, hogy nem Jézustól fél, hanem a gonosz emberektől, és azért volt kiakadva, mert nem lehet velem többet.
Végül is nem beszéltünk meg semmit, de kiderült, hogy Dóri igencsak szomorú volt aznap, amikor hazavittem.
Miután bontottuk a vonalat, muszáj voltam írni Anyának pár sort. Ebben kifejtettem, hogy Dóri többet akar velem lenni, és tegnap sírva könyörgött (!), hogy ne vigyem haza. Azt is megírtam, hogy nem Jézussal van baja, hanem azzal, hogy nincs vele az apukája (magyarán külön él tőlem), és fel kéne fognia (mármint Anyának), hogy a tiltása hatalmas károkat fog okozni a gyerekben, és meg kéne végre értenie, hogy a három óra nagyon kevés kettőnknek. Hozzátettem, hogy az a gáz, hogy akkor is a nagymamának szól, hogy vigyázzon a gyerekre, amikor egyébként én is ráérnék.
Azt már csak most teszem hozzá, hogy ez is azt bizonyítja, hogy Anya kizárólag annyi időt ad nekünk, amit a Bíróság a hitvány ítéletében ránk szabott, se kevesebbet, se többet. Ha az exem egy normális gondolkodással felvértezett anya lenne, akkor több időt adna számunkra, és engem bízna meg a kislányunk felügyeletével, ha ő maga nem ér rá, mert más dolga akadt. A szomszédomnál ez működik, így kétlem, hogy nálunk ne lehetne kivitelezhető.
És ahogy lenni szokott, erre az üzenetemre sem válaszolt - mert számára kényelmetlen az igazság firtatása. Aljas és mocskos dolognak tartom a viselkedését, főleg annak tükrében, hogy már számtalanszor fény derült Dóri ragaszkodására. Ezt Anya is látja és nagyon is jól tudja, de mivel nem tesz a megoldásért semmit, ezért a viselkedése erőteljes szándékosságot mutat. Anno a rokonai azt mondták, hogy meg kell benne érjen a gondolat, meg a bizalom, meg hasonló hülyeségek, de mivel már három év telt el a szakításunk óta, ezért szó sincs itt "érésről", hanem csupán egy primitív szemétkedésről. Tudatos szemétkedésről ellenem, és tudatlanról a gyermekünk ellen.
Az világossá vált előttem, hogy Dóri már ráeszmélt az anyja és a köztem lévő valóságra, azaz az elmúlt évek történéseit összerakva a fejecskéjében már tudja, hogy mi fán terem a kapcsolatunk és mik az akadályai annak, hogy a boldogsága kiteljesedjék. A megérzésem szerint úgy vélem, hogy ilyenkor jön majd a taktikázások kora, amikor mást mond majd nekem, mint az anyjának, vagy nem mond el valamit az anyjának, amit nekem pedig igen.
Sajnálom őt azért, amiért ilyen anyja van. De komolyan. Alapvetően nem rossz ember az exem, és bizonyos értelemben jó anya, hiszen óvja, vigyázza a gyermekünket, és becsülettel neveli, megadva neki mindent, viszont az egész imázst azzal rontja el, hogy egy valamit mégiscsak elvesz tőle: az édesapját.
Normális helyzetben ennek nem így kellene működnie. Évek kérdése csupán, hogy a gyermekünk kifakadjon ellene, hogy aztán akár faképnél is hagyja majd, ha úgy hozza a helyzet. Nem csak az a baj, hogy Dóri apa-kép nélkül nő fel, amolyan férfi minta nélkül, hanem szó szerint elveszik tőle azt a másik személyt, aki vigyázni tudhat rá, aki átadhat neki egy egyfajta (vagy másfajta?) tudást. Ennek a törvényi megtámogatásáról pedig már ne is beszéljünk, mert kifordulok önmagamból dühömben. Azt a csalárd és erkölcstelen, - számomra - inkompetens rendszert, ami az apák (és gyermekeik) tönkretételében asszisztál (sőt, kimondhatjuk: parancsolja) már szóra se méltatom, mert csak magam roppanok bele.
Fogalmam sincs mitévő legyek.
Folyamatosan nyugtatgatom magam, és megpróbálok belemerülni a munkáimba, de még így is egész nap a kislányom jár a fejemben. Egész nap, reggeltől estig. És hiába érek el sikereket különféle területeken, ha a lányom miatt egy mély melankóliában vagyok benne. Csupán az ad erőt, hogy folytatni tudjam a mindennapokat, hogy tudom, ha pár évembe bele is kerül, a kislányom előbb-utóbb velem fog majd tudni lenni. És ne értsük félre: nem akarom őt elvenni az anyjától, tehát nem az a célom, hogy otthagyja idővel az anyját, de tudom, hogy egyszer a kislányom fogja majd saját maga kiharcolni a több és több együttlétet. Ha végül így lesz, akkor nem tudom mivel fogja gátolni a törekvéseit az anyja. Vagy feladja és elereszti, vagy mindenhol közénk fog majd állni, viszont ahogy az életet ismerem, ez vajmi kevés sikerrel jár majd. Az Élet utat tör magának, és ha a lányom töretlenül szeretni fog engem, akkor megtalálja majd hozzám az utat.
A mai napon valahogy kedvetlenül vágtam bele a kapcsolattartásba. Dórihoz volt kedvem, félreértés ne essék, csak ez a kényszerhelyzet volt az, ami már-már a feladást hozza felszínre bennem. És én még a szerencsésebbek közé tartozom, hiszen láthatom a lányomat, más apákkal ellentétben.
Tehát Dóri jól érezte magát, jókedvű volt. Nem tudom milyen indítéktól vezérelve tette, de felmosta a nappalit:
Mivel tetszett neki a dolog, ezért ráhagytam
Kérdeztem tőle, hogy otthon szokott-e felmosni, amelyre azt felelte, hogy nem. Persze ez nem biztos, hogy igaz, hiszen ha így lenne, akkor nem fogná olyan magabiztosan a felmosófát.
Ezután kapott tőlem egy óriás Kinder-tojást...
...aminek nagyon örült, de...
...mivel egy hatalmas baromság volt benne, így kedvetlenül dobta félre:
Azt hiszem tökéletesen látszik a csalódottsága
Megfogadtam, hogy többé nem veszek Kinder-tojást, mert nincs értelme, és már ő is belátta, hogy oltári nagy hülyeségek vannak benne. Korábban már eszembe jutott, hogy a gyártó sokkal nagyobb sikerre tehetne szert vele, ha megvéve a licenc-t, inkább ismertebb figurákat tennének a csokitojásba. Mondjuk Star Wars-osat, Gyűrűk urásat, meg hasonlókat, mert azokért tényleg odavannak a gyerekek, de akár csak sima állatos figurákat, amelyeket összegyűjtve lehetne egy állatkertjük. Végtelen ötletem van ehhez, de még egyel sem találkoztam a Kinder-tojás vételek során.
Szóval Dóri csalódott volt, ezért megkért rá, hogy adjam oda neki a tabletet, mert szeretne vele játszani. Nem adtam. Kérlelt engem, de nem engedtem. Inkább felkaptam őt az ölembe és mondtam, hogy mutatok neki valamit.
Leülve a számítógép elé bepötyögtem a Google-térképet, hogy megmutassam neki Budapestet, meg úgy általában az utcákat, hogy mit hogyan kell értelmezni. Dórit lekötötte az egész, és hamarosan ő maga kérdezett rá, hogy mi micsoda. A térkép 3D-s változata pedig egyszeriben kitárta előtte a világot, amelynek látványától és nagyszerűségétől még nekem is leesik az állam (lásd az Országházat például ITT). Nem tudom mindez telefonon hogyan jelenik meg, de asztali gépen tökéletes!
Szóval Dórival egész jól elvoltunk vele. Egy idő után megkért, hogy hagy használja ő az egeret, ezért gondosan megmutattam neki, hogy mit kell megnyomnia és hogyan huzigálja, hogy az egérmutató a megfelelő helyre menjen.
Amikor a térképet meguntuk, Dóri kifejezte az óhaját, hogy nézegessünk képeket Jézusról. Gyorsan megnyitottam egy új ablakot, majd beírtam a keresőbe Jézus nevét. A számtalan felbukkanó képet egyesével nézegettük végig, Dóri pedig folyton kérdezősködött róla, hogy mikor mit csinált és, hogy a körülötte látható alakok gonoszak-e vagy jók. Azt hiszem Jézus kereszthalála annyira beleivódott a kis elméjébe, hogy folyton meg akar róla bizonyosodni, hogy nem is halt meg igazán (amivel korábban megpróbáltam enyhíteni benne a fájdalmát). Mintha a kérdezősködésével arról próbálna meggyőződni, hogy a Jézus körül lévő emberek nem is bántották őt. Azt hiszem sajnálja őt, valamint fél a gonoszságtól.
Ezután megkért, hogy mutassak Jézusról babakori képeket. Szerencsére ezekből is rengeteg van a Neten, úgyhogy egy ideig a jászolban fekvő csecsemőt nézegettük, amelynek világába teljesen belemerült.
Nem is tudom mennyi idő telt el ezzel, amikor Dóri mondta, hogy most mutassak olyan képeket, amelyeken ő maga van csecsemőként. Ezzel hirtelen áttértünk a közös családi fotóinkra, ahol az anyjával együtt látható, meg velem, amit Anya készített rólunk. Nagyjából egy órát nézegettük a képeket, és amikor megkérdeztem Dórit, hogy akar-e mással játszani, ő határozottan mondta, hogy nem, hanem inkább nézzünk róla videókat is.
Először azt hittem, hogy örülni fog a múlt felidézésének - mert olyan behatóan tanulmányozta a régen történt dolgokat (néha még mosolyra is fakadt) -, aztán egyszer csak megkérdezte:
- Apa, miért nem élsz Anyával és velem? (ezt amolyan baba-nyelvezettel, meglehetősen nyakatekerten fogalmazta meg)
- Azért Kislányom, mert Anya elköltözött tőlem és elvitt téged magával - feleltem.
Ekkorra már elmeséltem neki, hogy régen máshol éltünk, más városban és más házban. Ő a régi házról is kifaggatott, hogy miért adtam el, miért jöttem Pilisvörösvárra, miért nem alszom már abban az ágyban, ahol ő és Anya alszik. Ez utóbbi úgy jött felszínre, hogy látott egy képet az anyjáról, aki mellett ott feküdtem én is.
Mondta is:
- Egy ágyban vagy Anyával...
- Igen Kicsim, régen Anya velem élt, együtt laktunk a régi házban.
- Megnézzük majd a régi házat?
- Majd nyáron megnézzük, ha sok időnk lesz és jó idő lesz.
A kérdezz-felelek nagyjából ilyen téma körül forgott, mígnem a videóknál Dóri egyszer csak elsírta magát.
- Mi baj van, kicsim? - kérdeztem tőle, mire ő:
- Miért nem szeret téged Anya?? - sírta hangosan.
(emlékezzünk vissza, egyszer már volt ilyen - lásd: Érzelmi kitörés)
Annyira kétségbe volt esve, hogy alig jutottam szóhoz. Azzal vigasztaltam őt, hogy az emberek néha megharagszanak egymásra és szétválnak ilyen-olyan okokból, de higgye el, hogy ugyanúgy szeretjük őt most is, és azért élünk, hogy boldoggá tegyük. Dórit persze nem nyugtatta meg, és ugyanúgy sírt tovább. Közben megfordult az ölemben és a nyakamat átkarolva belebújt a vállamba.
- Kicsikém, lassan készülődnünk kell haza - mondtam neki, amikor az órámra pillantva megállapítottam, hogy öt perc múlva már otthon kellene lennünk. Annyira belefeledkeztünk a képnézegetésbe, hogy el is feledkeztem az időről.
Dóri ekkor még jobban rákezdett, majd elmondta, hogy nem akar hazamenni.
- Jaj, te... haza kell vigyelek, mert Anya dühös lesz, ha nem érünk vissza időben.
- Nem akarok elmenni. Itt akarok maradni! - kérlelt hangosan Dóri, majd még szorosabbra fűzte az ölelését.
Közben már kimentünk a nappaliba, hogy elkezdjem őt felöltöztetni, de amikor le akartam tenni a földre, Dóri továbbra sem engedett el.
- Haza kell mennünk, tudod jól...
- Apa... nem akarok hazamenni!
Dóri kérlelése ekkorra már átfordult könyörgésbe, és annyira sírt, hogy az én szememben is összegyűltek a könnyek.
- Ne vigyél haza, Apa! Ne vigyél haza... Nem akarok hazamenni, nálad akarok maradni!
Nem tudtam mitévő legyek...
- Felhívjuk Anyát és megkérdezzük tőle, hogy maradhatsz-e még egy kicsit? - kérdeztem tőle, Dóri pedig azt felelte, hogy hívjam fel.
Amikor három órával ezelőtt Dóriért mentem, akkor rákérdeztem az anyjától, hogy a három héttel korábban elmaradt kapcsolattartást pótolhatjuk-e a mai napon egy óra plusszal, amire azt felelte, hogy nem, mert nem szóltam előre. Hiába kértem, nem engedte, úgyhogy voltak fenntartásaim az újabb kéréssel kapcsolatban.
Amikor Dórinak elmondtam, hogy felhívom Anyát és megkérdezem tőle maradhat-e még egy kicsit, ő egyszeriben abbahagyva a sírást, szipogva ereszkedett le a földre. Aggódva nézte, ahogy a kezembe veszem a telefont és tárcsázom Anya számát. A telefon kicsöngött, Dóri pedig feszülten várta, hogy az anyja végre beleszóljon.
Amikor Anya felvette, kihangosítottam a telefont, Dóri pedig egyből rátért a lényegre:
- Maradhatok Apánál még egy kicsit?
Anya nem értette elsőre:
- Mit mondasz, Kicsim?
- Maradhatok Apánál egy kicsit? - nyögdécselte Dóri a telefonba, sírástól elcsukló hangon.
- Miért akarsz Apánál maradni?
Már nem emlékszem mit felelt rá pontosan Dóri, de a képnézegetésről diskurált, s amikor átvettem a szót magam is elmondtam, hogy fényképeket szeretne nézni a gyerekkoráról.
- Képeket szeretnék nézni amikor kicsi voltam - vágta rá Dóri rögtön, szinte ugyanazokat a szavakat használva, amelyeket én.
Dórin látszott, hogy minden bizalma bennem van és abban reménykedik, hogy megfűzöm az anyját. Hihetetlen érzés volt, hogy ennyire átjött az aggodalma és a bizalma.
Végül Anyával megállapodtunk benne, hogy Dóri még fél órát maradhat nálam...
Az öröm megvolt, sikerült elérnünk, hogy maradhassunk még egy röpke kis időt. Dóri abbahagyta a sírást, majd kérte, hogy nézzünk még videókat róla.
Végül a megbeszélt időben hazaértünk, de Dórin nagyon látszott, hogy szomorú. Amikor bekísértem őt a lépcsőházba, láttam a szemeiben a bánatot, hogy haza kellett jönnie. Viszont nem sírt, hiszen megkapta azt, amit akart - még egy kis időt velem. Láttam rajta, hogy ő sem akarja feszíteni a húrt, így amikor el kellett búcsúznunk, ő odaslattyogott hozzám és adott egy puszit. A tekintetében benne volt a fájdalmas eleresztés érzése, és tisztában voltam vele, hogy a szemeivel üzenve fejezi ki, hogy mennyire szeret.
Amikor én is adtam neki egy puszit, még a fülébe súgtam, hogy "szeretlek".
A nap hátralévő részében nagyon magam alá kerültem. Hiányzott a kislányom, és elszomorított, hogy ilyen érzelmi viharokat kell átélnie időnként. Csak ő lehet a megmondója, hogy mire gondol nap mint nap, mire vágyakozik velem kapcsolatban.
Este írtam egy SMS-t az anyjának, amelyben afelől érdeklődtem, hogy jól érezte-e magát a lányunk. Anya nem válaszolt, ezért másnap reggel felhívtam telefonon. Ő ingerülten elmondta, hogy nem látta jelét másnak, majd rákérdezett, hogy miket nézetek a gyerekkel, merthogy Dóri folyamatosan fél Jézustól. Tehát mégiscsak látta jelét valaminek, amit nem akart velem megosztani először, viszont most, hogy felhívtam, kikívánkozott belőle. Elmondtam, hogy nem néztünk Jézusos filmet, hanem csak pár képet, mert megkért rá, azután pedig családi képeket, mert azt szeretett volna nézni. Anya nem hitte el, de ekkor emlékeztettem rá, hogy amikor engedélyt kértünk tőle, akkor a gyerek saját maga mondta neki, hogy képeket akarunk nézni a gyerekkoráról (a végén majd kitalálja, hogy én tömöm tele a gyerek fejét azzal, hogy mit kell mondania). Anya még mindig fenntartotta a kétségeit, majd elmondta, hogy ne nézessek vele ilyeneket (nem tudom miket), mert a gyerek fél. Azt válaszoltam, hogy nem Jézustól fél, hanem a gonosz emberektől, és azért volt kiakadva, mert nem lehet velem többet.
Végül is nem beszéltünk meg semmit, de kiderült, hogy Dóri igencsak szomorú volt aznap, amikor hazavittem.
Miután bontottuk a vonalat, muszáj voltam írni Anyának pár sort. Ebben kifejtettem, hogy Dóri többet akar velem lenni, és tegnap sírva könyörgött (!), hogy ne vigyem haza. Azt is megírtam, hogy nem Jézussal van baja, hanem azzal, hogy nincs vele az apukája (magyarán külön él tőlem), és fel kéne fognia (mármint Anyának), hogy a tiltása hatalmas károkat fog okozni a gyerekben, és meg kéne végre értenie, hogy a három óra nagyon kevés kettőnknek. Hozzátettem, hogy az a gáz, hogy akkor is a nagymamának szól, hogy vigyázzon a gyerekre, amikor egyébként én is ráérnék.
Azt már csak most teszem hozzá, hogy ez is azt bizonyítja, hogy Anya kizárólag annyi időt ad nekünk, amit a Bíróság a hitvány ítéletében ránk szabott, se kevesebbet, se többet. Ha az exem egy normális gondolkodással felvértezett anya lenne, akkor több időt adna számunkra, és engem bízna meg a kislányunk felügyeletével, ha ő maga nem ér rá, mert más dolga akadt. A szomszédomnál ez működik, így kétlem, hogy nálunk ne lehetne kivitelezhető.
És ahogy lenni szokott, erre az üzenetemre sem válaszolt - mert számára kényelmetlen az igazság firtatása. Aljas és mocskos dolognak tartom a viselkedését, főleg annak tükrében, hogy már számtalanszor fény derült Dóri ragaszkodására. Ezt Anya is látja és nagyon is jól tudja, de mivel nem tesz a megoldásért semmit, ezért a viselkedése erőteljes szándékosságot mutat. Anno a rokonai azt mondták, hogy meg kell benne érjen a gondolat, meg a bizalom, meg hasonló hülyeségek, de mivel már három év telt el a szakításunk óta, ezért szó sincs itt "érésről", hanem csupán egy primitív szemétkedésről. Tudatos szemétkedésről ellenem, és tudatlanról a gyermekünk ellen.
Az világossá vált előttem, hogy Dóri már ráeszmélt az anyja és a köztem lévő valóságra, azaz az elmúlt évek történéseit összerakva a fejecskéjében már tudja, hogy mi fán terem a kapcsolatunk és mik az akadályai annak, hogy a boldogsága kiteljesedjék. A megérzésem szerint úgy vélem, hogy ilyenkor jön majd a taktikázások kora, amikor mást mond majd nekem, mint az anyjának, vagy nem mond el valamit az anyjának, amit nekem pedig igen.
Sajnálom őt azért, amiért ilyen anyja van. De komolyan. Alapvetően nem rossz ember az exem, és bizonyos értelemben jó anya, hiszen óvja, vigyázza a gyermekünket, és becsülettel neveli, megadva neki mindent, viszont az egész imázst azzal rontja el, hogy egy valamit mégiscsak elvesz tőle: az édesapját.
Normális helyzetben ennek nem így kellene működnie. Évek kérdése csupán, hogy a gyermekünk kifakadjon ellene, hogy aztán akár faképnél is hagyja majd, ha úgy hozza a helyzet. Nem csak az a baj, hogy Dóri apa-kép nélkül nő fel, amolyan férfi minta nélkül, hanem szó szerint elveszik tőle azt a másik személyt, aki vigyázni tudhat rá, aki átadhat neki egy egyfajta (vagy másfajta?) tudást. Ennek a törvényi megtámogatásáról pedig már ne is beszéljünk, mert kifordulok önmagamból dühömben. Azt a csalárd és erkölcstelen, - számomra - inkompetens rendszert, ami az apák (és gyermekeik) tönkretételében asszisztál (sőt, kimondhatjuk: parancsolja) már szóra se méltatom, mert csak magam roppanok bele.
Fogalmam sincs mitévő legyek.
Folyamatosan nyugtatgatom magam, és megpróbálok belemerülni a munkáimba, de még így is egész nap a kislányom jár a fejemben. Egész nap, reggeltől estig. És hiába érek el sikereket különféle területeken, ha a lányom miatt egy mély melankóliában vagyok benne. Csupán az ad erőt, hogy folytatni tudjam a mindennapokat, hogy tudom, ha pár évembe bele is kerül, a kislányom előbb-utóbb velem fog majd tudni lenni. És ne értsük félre: nem akarom őt elvenni az anyjától, tehát nem az a célom, hogy otthagyja idővel az anyját, de tudom, hogy egyszer a kislányom fogja majd saját maga kiharcolni a több és több együttlétet. Ha végül így lesz, akkor nem tudom mivel fogja gátolni a törekvéseit az anyja. Vagy feladja és elereszti, vagy mindenhol közénk fog majd állni, viszont ahogy az életet ismerem, ez vajmi kevés sikerrel jár majd. Az Élet utat tör magának, és ha a lányom töretlenül szeretni fog engem, akkor megtalálja majd hozzám az utat.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése