2018. április 18., szerda

Fellebbezés az elsőfokú ítélet ellen

Előzmény: Elsőfokú ítélet



TISZTELT BUDAPEST KÖRNYÉKI TÖRVÉNYSZÉK!


Alulírott Varga Máté Géza alperes, ........ alatti lakos, a Budakörnyéki Járásbíróság ...... sz. ítéletének az apai kapcsolattartást szabályozó részével szemben – képviselőm útján - 


FELLEBBEZÉST


terjesztek elő: kérem az első fokú ítélet ezen részének megváltoztatását az alábbiak szerint:

Kérem, hogy a tisztelt Törvényszék jogosítson fel arra, hogy a kislányommal minden páros héten kapcsolatot tarthassak pénteken 16:00-tól vasárnap 18:00-ig az elvitel jogával élve azzal, hogy az átvétel helye az óvoda (később az iskola), a visszaadás helye pedig a felperes mindenkori lakóhelye. 
Kérem, hogy a tisztelt Törvényszék jogosítson fel arra, hogy minden páratlan héten a kislányommal kapcsolatot tarthassak péntekenként 12:00-től 18:00-ig az elvitel jogával élve azzal, hogy az átvétel helye az óvoda (később az iskola), a visszaadás helye pedig a felperes mindenkori lakóhelye. 

Kérem, hogy a tisztelt Törvényszék időszakos kapcsolattartás címén jogosítson fel arra, hogy a páros ünnepek második napján a kislányommal kapcsolatot tarthassak 10:00-tól 18:00-ig az elvitel jogával élve azzal, hogy az átvétel és a visszaadás helye egyaránt a felperes mindenkori lakóhelye, illetve a Szentestét (december 24. napja) szabályozza úgy, hogy aznap illessen meg a kapcsolattartás joga 12:00-tól 16:00-ig az elvitel jogával élve azzal, hogy az átvétel helye és a visszaadás helye egyaránt a felperes mindenkori lakóhelye. 

Kérem, hogy a tisztelt Törvényszék időszakos kapcsolattartás címén jogosítson fel arra, hogy az intézményi szünetek második felében legyek jogosult a kislányommal kapcsolatot tartani az elvitel jogával élve a kezdő napon 10:00-tól az utolsó napon 18:00-ig azzal, hogy az átvétel és a visszaadás helye egyaránt a felperes mindenkori lakóhelye. (Amennyiben a szünet páratlan számú napból áll, úgy a nagyobbik fele illessen meg engem.)

Kérem, hogy a tisztelt Törvényszék a nyári kapcsolattartást szabályozza akként, hogy jogosult legyek a kislányommal kapcsolatot tartani az elvitel jogával élve nyaranta 2x2 hét időtartamban, amelyről a szülők legyenek kötelesek legkésőbb minden évben május 31-ig megállapodni. Megállapodás hiányában engem illessen meg a július és az augusztus első két teljes naptári hete az első napon 10:00-tól az utolsó napon 18:00-ig azzal, hogy az átvétel és a visszaadás helye egyaránt a felperes mindenkori lakóhelye. 

A szülők legyenek kötelesek a kapcsolattartás akadályáról egymást 48 órával korábban – vagy ha az már nem lehetséges, akkor az akadály felmerülését követően haladéktalanul – hitelt érdemlő módon értesíteni. Az így elmaradt kapcsolattartást a rá következő héten azonos napon, azonos időtartamban, azonos körülmények között kelljen pótolni.


INDOKLÁS:


Az első fokú ítélet tényleges, valós és alapos ok nélkül jelentős mértékben eltér a bírói gyakorlattól a kapcsolattartás szabályozása tekintetében.

Hosszas, nyakatekert, nehezen követhető logika mentén lényegében egy már régen meghaladott korábbi állapotra hivatkozva gyakorlatilag agyon-bonyolítja, – túlszabályozza! – a kapcsolattartás kérdését azzal, hogy fokozatosan kell eljutni arra bizalmi szintre, ami azután lehetővé teszi majd valamikor az egyébként normális, bírói gyakorlat szerinti kapcsolattartást. Hozzá kell azonban tenni, hogy még így sem jut el a végtelen hosszúra nyújtott „fokozatosság” végére sem a bírói gyakorlat szerinti kapcsolattartásig: mintegy 2 év után is csak alig több, mint 1 napos zavartalan együttlétet és csupán egy nálam töltött éjszakát engedélyez a kislányomnak! (A kislány 5 éves korában!)

Ez az ítélet nem a gyermek érdekét szolgálja: nem elősegíti, hanem visszafogja, lassítja, hátráltatja a bizalmi kapcsolat megerősödését a kislányom és köztem.

Nem az én kislányom valós, jelenlegi, mára kialakult érzelmi-bizalmi állapotából, hanem egy fiktív, elképzelt gyermek fiktív, elképzelt érzelmi-bizalmi állapotából indul ki, a kislányomnak személyiségének, érzelmi állapotának pedig semmi köze ehhez a fikcióhoz:

A kislányomban – szerencsére! – a kezdeti anyai elszigetelés nem hagyott mély nyomot, nem eredményezett komoly törést, amit csak lassan, fokozatosan lehetne pozitív irányba terelni. A kislányom egészséges felfogású gyermek, aki a kapcsolat beindulását követően szinte azonnal – egycsapásra! – bizalmat szavazott nekem, azonnal megszeretett engem, és azonnal elkezdett engem folyamatosan követelni, kívánt velem egyre több és még több időt együtt lenni. 

Mára gyakorlatilag a kislányom teljes bizalmat szavaz nekem, boldog velem, követel engem. Az égvilágon semmi nyoma nincs már benne annak, amit az első fokú ítélet több éves „fokozatossággal” szeretne feloldani. (Az első fokú bíróság tehát egy már megszűnt, megoldódott, okafogyott, nem létező problémát kíván 2 éves huzavonával megoldani.) 

A kislányom bizalma, szeretete felém jelenleg semmivel sem gyengébb, mint bármelyik 3 éves gyermeknek, akik ma a bírói gyakorlatnak megfelelően tarthatnak kapcsolatot a különélő szülőjükkel. 

Ugyanakkor külön kiemelem azt is, hogy ráadásul a felperes és köztem teljesen normális a viszonyulás, nincsenek azok a konfliktusok, amelyek mindennaposak sajnos még az olyan szülők között is, akik esetében ennek ellenére is működik a bírói gyakorlat szerinti kapcsolattartás. Köztünk nincs harag, nincs gyűlölködés. A kapcsolatunk megszakadása, majd a kislánytól való korábbi elszigetelésem hátterében a felperesnek a családja általi befolyásolhatósága állt, nem pedig valamiféle személyes ütközés. A felperes elképzelése a kapcsolattartásról irreális és életidegen, valójában jellegzetesen paranoid túlféltés, márpedig a túlféltés legalább olyan káros tud lenni egy gyermek egészséges mentális fejlődésére, mint a kellő törődés hiánya. 

(Abban nem kételkedem, hogy a felperest jószándék vezérli, mint azonban tudjuk az ismert mondásból: a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve: a túlféltés – ha elfajuk – akár végletesen károssá is tud válni.)

A továbbiakban az alperes kifejezetten személyes – önálló – előadása következik az ítéletben foglalt konkrétumokra vonatkozóan:

Az elsőfokú ítélet a megítélésem szerint tartalmaz néhány tárgyszerű pontatlanságot, amelyet az alábbiakban szeretnék korrigálni.

„Az alperes elvált családi állapotú, házasságából egy gyermeke van, aki 18. életévét 2017. február 28. napján töltötte be. A gyermekkel az alperes a kapcsolatot nem tartotta, gyermektartásdíjat utána nem fizetett, és jelenleg sem fizet. Kb. 2 évvel ezelőtt vette fel a kapcsolatot fiával. A feleségével a kapcsolata a közös gyermek születését követő évben szakadt meg

A fentiek úgy állítanak be engem, mintha renitens apa volnék, aki nem akart tartásdíjat fizetni, holott a kép ennél árnyaltabb: a volt feleségemmel történt válásom után hajléktalanná váltam és egy sátorban laktam évekig, és mivel munkanélkülivé lettem, a tartásdíj fizetése is nehézkessé vált számomra. Az első másfél évben ennek ellenére rendszeresen fizettem a tartásdíjat, ami csak ezután vált bizonytalanná, majd el-elmaradottá. A volt feleségem az új élettársával együtt jól keresett, így nem látták szükségét annak a csekély összegnek, amit fizettem. Ennek ellenére, ha a fiammal találkoztam, mindig adtam neki némi pénzt. Tehát nem a nem akarásom miatt nem fizettem tartásdíjat, hanem mert a lehetőségeim ezt nyújtották számomra. 

Az elsőfokú végzés ezt írja a kislányom édesanyjával való kapcsolatomról:

„A felek közötti életközösség megszakadása után 2015. augusztus közepéig az alperes a gyermeket a felperes lakóhelyén látogatta, illetőleg a felperessel közösen gyakran kirándultak, nyaraltak is együtt a gyermekkel, találkozásaikra akár heti több alkalommal is sor került. Ezen időszakban, és a felek együttélésének időszakában is az alperes a gyermek gondozásából a részét nem vette ki, a gyermek gondozását, ellátását, (fürdetését, etetését, altatását) kizárólag a felperes látta el”

Az ítélet azt sugallja, mintha szándékosan nem foglalkoztam volna a gyermekemmel, holott ez nem igaz. Mivel a kislányom az édesanyjával élt, ezért egyértelmű, hogy nem vehettem ki a részem a gyermekem gondozásából. Talán jobb megfogalmazás lett volna, ha azt írják, hogy „az apa – mivel különélt a gyermekétől – nem vehette ki részét a gyermek neveléséből”. Ez mégiscsak jobban tükrözné a valóságot, mint amit az ítéletből értelmezhet az olvasó. 

Ezen idő alatt folyamatosan kerestem a kapcsolatot a gyermekemmel, és a lehetőségeim szerint mindig segítettem őt ahogy tudtam. Mivel egy vásárlási hitelt kellett fizetnem, ezért a felperessel közöltem, hogy annak lejárta után tudom fizetni a tartásdíjat, amely hat hónap múltán kezdetét is vette. Mivel a gyermekem élete nem forgott kockán (hiszen a nagymama házában laktak több kereső személlyel együtt), ezért úgy döntöttem, hogy előbb a hiteltartozástól szabadulok meg, mert annak bedőlése nagyobb bajt okozott volna, mint a gyermektartásdíj elmaradása. 

Az elsőfokú ítélet az alábbiakban (is) elhallgatja a valóságot:

„2015. augusztus közepétől kezdődően a felek emberi kapcsolata nagymértékben megromlott, amelyet követően a kapcsolattartás egy ideig szünetelt az alperes és a gyermek között, majd a bíróság intézkedését követően heti 2 órás időtartamban bonyolódott a Pilisvörösvár Városi Napos Oldal Szociális Központ kapcsolattartási szobájában 2016. januárjától kezdődően 2017. május végéig”

A fentiekben úgy tűnik, mintha pusztán dacból nem foglalkoztam volna a gyermekemmel, mert az édesanyával holmi vitám támadt valamiről. A valóság ezzel szemben az, hogy azért nem tarthattam a kislányommal a kapcsolatot, mert azt az édesanyja ellehetetlenített a számomra. Az ok, amely miatt öt hónapon át nem engedtek a gyermekem közelébe az volt, hogy koromlerakódás miatt kigyulladt a kéményük, amelyet rám fogtak, vagyis megvádoltak vele, hogy rájuk gyújtottam a kéményt. A felperes egy korábbi bírósági beadványában meg is jegyzi, hogy ezzel akartam ellehetetleníteni a lakhatásukat arra számítva, hogy visszaköltöznek hozzám, majd nem rest megjegyezni azt sem, hogy ez a részemről „nem más, mint egy gyilkossági kísérlet”. A feljelentésük nyomán megindult rendőrségi nyomozás kiderítette, hogy a tüzet baleset okozta, viszont ezek után sem engedték meg számomra a gyermekemmel való találkozásokat, hanem megvárták a bíróság első ideiglenes végzését, amely megadta a kapcsolattartások lehetőségét. 

Megjegyzem, hogy a tartásdíjat a kapcsolattartás korlátozása ellenére is fizettem a felperes számára, azaz eleget tettem a törvényi és erkölcsi kötelességemnek! 

Az elsőfokú ítélet a továbbiakban kitér a gyermekemmel való kapcsolatomra:

„Az alperes a kapcsolattartásokra minden egyes alkalommal felkészült, a gyermek számára érdekes programokat, játékokat talált ki. Sor került arra, hogy a kapcsolattartások alkalmával a gyermeket átpelenkázta szükség esetén, illetve egyéb ekkor adódó gondozási feladatokat is ellátott (etetés, itatás). A gyermek és az édesapa között a kapcsolattartások során szoros érzelmi kapcsolat alakult ki, a gyermek az apafogalommal az alperes személyét azonosítja, öt a kapcsolattartásokon kívül is emlegeti, hozzá való ragaszkodását kifejezi, amely szavakban és cselekedetekben is megnyilvánul”

A Bíróság elismeri, hogy a kapcsolattartások élményekkel gazdagon teltek el, és a kislányom szeretettel tekint és gondol rám. Az utolsó tárgyaláson a Bíróság elismerte, hogy hihetetlen ez a fejlődés, amely az apa-gyermek kapcsolatot jellemzi, majd szóban meg is dicsért minket – viszont ennek ellenére sem adta meg azt a kapcsolattartási időt, amit kértem. Hiába a jó példa, s hiába bizonyítottam a rátermettségemet, mert a kérésem viszonzatlan maradt. 

A gyermekem szeretete azóta is töretlen, sőt, ez számomra is hihetetlen méreteket öltött: a kislányom rendszeresen elmondja, hogy szeret, és ha meglát, boldogan és nevetve szalad a karjaimba. Úgy vélem, hogy ennek tükrében érdemes volna megfontolni a kapcsolattartások oly fokú bővítését, amely elegendő lehet számunkra a tartalmasabb időtöltésre. A jelenlegi háromórás kapcsolattartások sajnos nem elegendőek arra, hogy a lányommal különféle foglalkozásokra járjunk, hiszen a különböző helyszínek megközelítése a kapcsolattartási időnk rovására megy. E három óra csupán arra elég, hogy a lakóhelyünk környékén sétálgassunk, holott egy hároméves gyermeknek már intenzívebb élményekre van szüksége (úgy, mint játszóházak, állatkertek, kiállítások, élményparkok, stb.). 

Korábban heti egyszeri hat órát kértem a célra, amelyet a Bíróság viszont elutasított, mondván, hogy egy hároméves kislánynak a három órán túli idő túl sok és figyelembe kell venni az alvási szokásait, holott ez a szemlélet – véleményem szerint – alaptalan. Könnyen belátható, hogy ez a három óra sem a gyermeknek, sem pedig egy szülőnek nem elég, ráadásul a kislányom nálam is elaludhat, ha álmos lesz, hiszen nincs kőbe vésve, hogy egy gyermek csak az otthon melegében, az édesanyja közelében tud aludni. 

Az elsőfokú ítélet szerint „A felperes kifelé forduló személyiség, átlagos szinten alkalmas a gyermek nevelésére, az alperes személyisége kissé diszharmonikusan fejlett, gyermeknevelési képessége az átlagosnál kissé gyengébb, de az alperes a kapcsolattartásra alkalmas, azt kizáró pszichés tünet nincs esetében”

Korábban a felperessel összhangban, egyazon véleménnyel utasítottuk el a pszichológiai vizsgálat eredményét, mert meglátásunk szerint az felszínes volt és nem azt írták le benne, amit a feltett kérdésekre feleltünk. Úgy véltük, hogy a vizsgálat nem volt alapos és körültekintő, így kértük, hogy a jegyzőkönyvbe az elutasításunk kerüljön. Emellett megjegyzem, hogy a gyermeknevelési képességem talán azért lehet az „átlagosnál kissé gyengébb”, mert a gyermekemet nem én nevelem és nincs megfelelő gyakorlatom benne, és ha ebben továbbra is korlátoznak, akkor ez a képességem később fejlődhet ki. Ráadásul nincs rá ellenpélda, hogy a képességem csak egy kicsit is gyengébb lenne, mint a felperesé, hiszen a gyermekemmel eltöltött idő nem lehetett rá elegendő. 

Azt már bebizonyítottam, hogy a kislányom figyelmét maradéktalanul le tudom kötni, meg tudom őt etetni és itatni, valamint tisztába tudom őt tenni, így feltételezhető, hogy ha a jelenlegi három órámat hat órára bővítenék, akkor is megállnám a helyem. Ez a hat óra nem olyan nagy időintervallum, amely a képességeimet próbára tehetné. 

Az elmaradt gyermektartásdíjról így ír az elsőfokú ítélet: 

„Az alperes a felek életközösségének megszakadásától 2016. januárjáig mindösszesen 50.000,-Ft-ot teljesített gyermektartásdíjként a felperesnek, majd pedig 2016. februárjától kezdődően gyermektartásdíj fizetési kötelezettségének havi 15.000,-Ft-os összegben tesz eleget. Alkalomszerűen előfordul, hogy különböző, a gyermek ellátását szolgáló termékeket (pelenka, bébiétel, cipő) vásárol. (…) A bíróság álláspontja szerint az általa hivatkozott felperes által fizetendő telefonszámla mértéke, illetőleg a felperes által vitatott mértékű és jellegű ruhaneműkre való költés a gyermektartásdíj hátralékban nem számolható el azzal együtt, hogy az alperes utóbb maga is elállt ezen beszámítási kérelmétől”

Korábban ugyan lemondtam az ötvenezer forintos összeg beszámításába, mert úgy gondoltam, hogy a Bíróság majd mérlegelni fogja a gyermekem öt hónapig tartó, tőlem való elzárását, de mivel ez nem így történt, sőt, a Bíróság meg is feledkezett róla, ezért szeretném, ha azt beszámítanák a visszamenőlegesen megfizetendő gyermektartásdíj összegébe. Már csak azért is volna ildomos, mert a felperes telefonszámláját is én fizettem ki, holott a telefont akkor ő használta. A felperes azzal hárította át a számla megfizetését, hogy „az a te neveden van, fizesd ki te”.

Az elsőfokú ítélet az indoklásában kitér rá, hogy miért csak háromórás kapcsolattartásokat engedélyez a számomra:

„A felperes pontosított kereseti kérelmének indokaként lényegében arra hivatkozott, hogy bár a kapcsolattartás megfelelően zajlik a gyermek és alperes között, de a gyermek nagyon elfárad az apával töltött 3 óra alatt”

Úgy vélem, hogy ez nem elfogadható indok, hiszen a gyermek egy idő után elfárad, ami természetes jelenség. Miért ne fáradna el? Ráadásul ez is azt bizonyítja, hogy megmozgatom a gyermekem és tartalmas elfoglaltságot biztosítok a számára, amely egyáltalán nem lehet káros az egészségére! Mellesleg, nincs olyan tudományos okfejtés, amely azt ecsetelné, hogy a kapcsolattartó szülőnél csupán három órás időintervallumot lehet a gyermek, mert e gyermek „elfárad” ez idő alatt, mint ahogy arról sem tesznek említést a pszichológusok, hogy a fáradtság káros a gyermek fejlődésére nézve, vagy hogy a gondviselő szülőnél hajthatja álomra a fejét. 

A bírósági okfejtés folytatódik ezzel kapcsolatban:

„Ezen kívül többször kiemelte, hogy alperes nem kellőképpen felelősségteljes szülő, illetve nem képes a gyermek valamennyi szükségletét felismerni. Nem vitatta, hogy érzelmi kapcsolat alakult ki az édesapa és gyermeke között, de a fokozatosság biztosítása, és az 5. életév betöltése álláspontja szerint az ott alvás lehetőségének biztosításához feltétlenül szükséges”

A felperes a többszöri kérés ellenére sem tudta bizonyítékokkal alátámasztani, hogy nem volnék felelősségteljes szülő, aki nem tudja a gyermek valamennyi szükségletét felismerni. Méghozzá azért nem, mert ilyen nincs!

Bármikor találkoztam a gyermekemmel, őt mindig épségben és egészségesen vittem haza, így bármiféle felelőtlenségről szóló okfejtés erről, csupán kitaláció, amely a felperes alaptalan félelmeit tükrözi. A felperes túlzottan félti a gyermekét, és képtelen elfogadni a tényt, hogy e gyermeknek van egy édesapja is, aki hasonló mértékben szeretne jogot formálni a saját, vér szerinti gyermekére. 
Nem elleneztem, hogy a gyermeket az anyánál helyezzék el, de ez nem mehet az apa gyermekével való normális időtöltés rovására. Mivel semmiféle negatív információ nem merült fel ellenem a bizonyítási eljárás során, ezért alaptalannak tartom az elsőfokú ítéletben meghatározott kapcsolattartás mértékét. 

Az ítélet ekképp indokolja döntését:

„A felek között a szülői felügyeleti jogok gyakorlása tekintetében az eljárás során vita nem volt, a felperes kereseti kérelmének teljesítését az alperes nem ellenezte. A felperes kereseti kérelme arra irányult, hogy a szülői felügyeleti jogok teljes körű gyakorlására a bíróság őt jogosítsa fel.

A lefolytatott bizonyítási eljárás eredményeként rendelkezésre álló peradatok alapján a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az alperes által nem ellenzett felperesi kereseti kérelem szerinti döntés a gyermek érdeke, azaz amennyiben a felperes teljes körűen gyakorolja a szülői felügyeleti jogot, az biztosítja a gyermek testi, szellemi és erkölcsi fejlődését legkedvezőbben. Figyelembe véve azt a körülményt, hogy az alperes nem is ellenezte ezen kérelem teljesítését, a bíróság a részletesebb bizonyítási eljárás lefolytatását e körben mellőzte, és a rendelkező részben foglaltak szerint határozott.”

Valóban úgy ítéltem meg, hogy a kislányom felperesnél való elhelyezése a kislányom érdeke, de ez nem azt jelenti, hogy ezután az édesapa ne tölthetne el érdemben több időt a gyermekével. Jelenleg hetente egyszer, akkor is csupán három órára láthatom őt, míg a későbbiekben kéthetente kerülhet sor arra, hogy a lányomat láthassam. Nincs ok arra, hogy ne láthatnám őt gyakrabban és több időre, hiszen – negatív példa híján – mindenben megfeleltem az elvárásoknak. Belátható bárki számára, hogy én is olyan szülő vagyok, mint a gyermek édesanyja, és semmivel sem érnek kevesebbet az érzelmeim, mint neki.

A társadalom jogosan ítéli el azon szülőket, akik nem foglalkoznak a gyermekükkel, viszont azt már nem értem, hogy miért korlátozzák azon szülőt, aki valamilyen formában tenni akar a gyermekéért. Miért lehetetlenítik el azon szülőt, aki több időt szeretne eltölteni a gyermekével? Miért kell alaptalan kitalációkra fogva korlátokat gördíteni egy olyan apa elé, aki foglalkozni szeretne a kislányával?

Az elsőfokú ítélet ekképp rendelkezik a fokozatosság elvéről:

„…a bíróság a fokozatosság elvének figyelembevételével szabályozta az eljárás során ideiglenes intézkedésként az apa és a gyermek közötti kapcsolattartást, amelynek következtében a 2015. augusztusában megromlott viszony után 2016. januárjától kezdődően a gyermek és az édesapa kapcsolata egyre erősödött. Előbb a Városi Napos Oldal Szociális Központ Kapcsolati Szobájában felügyelt módon zajlott a kapcsolattartás, majd a kapcsolati szoba volt a kapcsolattartás helyszíne. Ezen alkalmak során - bő egy év alatt - szoros érzelmi kapcsolat alakult ki a gyermek és az édesapa között, amely megalapozta a kapcsolattartás módjának tovább fejlesztését. A szoros érzelmi kapcsolat tényét a felperes e körben tett nyilatkozatai (67. sorszám alatti tárgyalási jegyzőkönyv, 76. sorszám alatti előkészítő irat) kétséget kizáróan igazolták”

Másfél évig jártunk a Családsegítőbe, amely idő egyáltalán nem tükrözte a fokozatosság elvét. Számomra olybá tűnik, hogy az elsőfokú bíróság az anya félelmeire alapozva nyújtotta el ilyen hosszú időre az első „fokozatot”, amely a gyermekemmel való megismerkedés időszaka volt, most pedig teret enged az anyánk azon a téren is, hogy a kislányom csak az ötödik születésnapja után aludhat nálam. Nem látok okot rá, hogy egy három vagy egy négyéves gyermek miért ne aludhatna az édesapjánál, s miért csak az ötödik életév betöltése után keríthetnénk rá sort.

A kislányom minden egyes találkozásunknál elmondja, hogy szeretne nálam aludni, és ilyenkor sosem tudok neki kimerítő magyarázatot adni arra, hogy miért nem lehet, hiszen az, hogy még „kicsi”, nem lehet rá magyarázat. 

Kiemelném ismét, hogy nincs rá tudományos érv, csupán a „bírósági szokásjog”, amely viszont nincs kőbe vésve és nem támaszkodik biztos alapokra, hiszen azt – például az esetemben – semmiféle alapos (!) vizsgálat nem előzte meg és a pozitív példák is ennek mondanak ellent. Úgy vélem, hogy minden eset más, és épp ezért sem lehet egy „bevett szokást” ráerőltetni minden egyes esetre. A kislányom szeretetének és fejlődésének kérdése nem lehet holmi szokások függvénye, és úgy vélem meg kell adni annak az esélyét, hogy egy gyermek a lehetőségek szerint mindkét szülőjéből a megfelelő mértékben kaphasson.

Az egyik héten hat óra, a másik héten egy hétvége nem lehet egy földtől elrugaszkodott és különleges kérés. 

Kértem a Tisztelt Bíróságtól, hogy a hétvégénk péntek délutántól vasárnap délutánig tarthasson, de azt a Bíróság elutasította, s csupán szombat reggeltől adott rá lehetőséget, holott a szüleim válása után én péntektől vasárnapig jártam édesapámhoz – amely ugyancsak kéthetente volt esedékes, a bírósági szokások szerint. 

Az elsőfokú bíróság ezt írja a háromórás kapcsolattartásokról:

A kapcsolattartás szubjektív feltételei körében a felperes többször hivatkozott az alperes személyiségében rejlő problémákra a felelőtlenség témakörében.

„Nem tárt fel a szakértői vélemény az alperes személyiségében rejlő olyan problémát, amely a kapcsolattartásra való alkalmasságát kizárná, vagy korlátozná, így a bíróság úgy foglalt állást, hogy a szakértői véleményben kiemelt, az elvitellel gyakorolható kapcsolattartás feltételeként nevesített érzelmi kapcsolat nem vitás kialakulása lehetőséget biztosított a kapcsolattartás módjának továbbfejlesztésére. Ezért került sor a 80. sorszám alatti végzéssel az elvitel jogának biztosítására, amelynek megfelelően 2017. júniusától az édesapa minden héten szombaton 3 órában elvitellel gyakorolja a kapcsolattartást. A felek egyező előadása szerint állapítható az meg, hogy ez a mód messzemenően megfelelően zajló kapcsolattartást jelent a gyermek és az édesapa között következő fokozatként”

A Tisztelt Bíróság számára előadtam, hogy a gyermek hároméves koráig elfogadom a háromórás elvitelt, de ezután szeretném, ha ezt az időt kibővítenék hat órára, majd minden második hétvégét nálam alvással tölthetné el a kislányom. Ebből semmit sem kaptam.

„A bíróság úgy foglalt állást, hogy a 80. számú végzésben megkezdett kapcsolattartási mód, amely minden héten szombaton délelőtti 3 órás időtartamban teszi lehetővé az apa és a gyermek közötti találkozást, fél éves időtartam után biztosítja lényegében a bírói gyakorlathoz igazodó kéthetente hétvégén zajló kapcsolattartási rendre való „átállást” ugyanezen időtartam mellett”

Továbbra sem tudom elfogadni azon „bírói gyakorlatot”, amely a kapcsolattartó szülő mellőzésére irányul, és könnyen belátható, hogy a kéthetenkénti kapcsolattartás nem jelent mást, mint a személyem mellőzését a gyermekem életéből. 

Nyugat-Európában számos helyen a váltott, egyenlő arányú elhelyezést támogatják (hiszen mindkét szülő egyenlő kell legyen a gyermek szemében), amelyet pozitív példák erősítenek. Magam nem kértem váltott elhelyezést, csupán annyit, hogy megfelelő időben, minden héten láthassam a saját lányomat. Számomra elképzelhetetlen, hogy a saját gyermekemet ne láthassam legalább egy héten, főleg úgy, hogy magam példás életet élek és semmiféle negatív megfogalmazás nincs ellenem. 

„A bíróság álláspontja szerint 2018. június 01. napjától 1 évig tartó időtartam alatt a 2 x 1 teljes napig zajló még ott alvás nélkül működő kapcsolattartási rend szabályozása a gyermek érdekében álló” 

Úgy vélem, hogy ezen érdeket egyáltalán nem támasztották alá, hiszen – mint fentebb már írtam – semmiféle tudományos mű nem létezik erről, és nem is készült semmiféle szakértői vélemény. Egyedül a felperes aggodalmait vették alapul, amely viszont téves információt hordoz magában. 

Az alábbiak is bármiféle támpont és alátámasztás nélküli:

„A gyermek életkora a bíróság álláspontja szerint szükségessé teszi, hogy ez a következő fokozat 1 évig tartson, majd pedig 2019. június 01. napjától kezdődően a gyermekkel való kapcsolattartás kéthetente hétvégén ott alvással történhet meg. Ezen időszakra az apa és a gyermek közötti kapcsolat - a gondozási feladatok ellátását is beleértve - olyan fázisba kerül a bíróság álláspontja szerint, - az eddig zajlott fejlődés tükrében - amelynek következtében az alperes is képes a gyermek megfelelő ellátását, minden szülői beavatkozást igénylő téren megvalósítani”

Egyrészt, a kislányom háromévesen már alkalmas arra, hogy az édesapjánál aludjon, másrészt pedig nem kell ahhoz egy év, hogy a különböző fejlődési szakaszok lezáruljanak.

A Bíróság ezzel a véleménnyel (amelyről elismeri, hogy az ő álláspontja) úgy tűnik, hogy ledegradálja a képességeimet, és teszi ezt úgy, hogy a gyermekemet érdemben nem is vizsgálta meg! Léteznek már néhány éves gyermekeket vizsgáló pszichológiai módszerek, amelynek egyikével sem éltek, de kijelentik, hogy a pozitív (!) fejlődés tükrében is csak ekkor meg akkor aludhat nálam a gyermekem!

Számomra mindez elfogadhatatlan, hiszen bármiféle alapot nélkülöz, s csupán azt érik el vele, hogy a kislányom a kevés számú találkozás miatt végül fokozatosan távolodik majd el tőlem.

Annak alapján, amit a Bíróság mond, miszerint „a továbblépés lehetősége biztosított az alperesnek a kapcsolattartáson való részvétele, a hozzáállása alapján, a gyermeki ragaszkodás tükrében” számomra annak tűnik, mintha olyan szereplő lennék a kislányom életében, aki valamiféle káros tényezőt hordoz magában, s mint ilyen, szükséges a fékek beiktatása a kettőnk kapcsolatában.

„A bíróság nem látta indokát annak (…), hogy a felek jelenlegi lakóhelyéül szolgáló városnak egy közterületét jelölje meg a gyermek átadásának helyeként. Nem merült fel peradat arra vonatkozóan ugyanis, hogy az együtt élő szülő a gyermekkel el kívánna költözni” 

Bármikor fennáll a veszélye annak, hogy a felperes a gyermekünkkel messzebbre költözik, és elegendő peradat volt az is, hogy az édesapja külföldön dolgozik, akihez akár ki is mehetnek, ha úgy adódik. Ha netán a felperes megismerkedik valakivel a hazánk túlsó végében, akihez el is költözik, akkor vajon mekkora terhet ró rám a gyermekem látogatása, ha több száz kilométert kell utaznom érte? Épp ezért kértem a Bíróságtól, hogy az átadás-átvétel módját akképpen szabályozza, hogy én megyek a gyermekemért, viszont az édesanyja jön érte. Így – bárhogy is döntsön a későbbiekben a felperes – a döntéseinek vonzatát kölcsönösen állja. Ennél igazságosabb és méltányosabb döntés – úgy vélem – nem is születhetett volna. 

Meglátásom szerint az anya lakásánál történő átadás-átvétel ismét csak a szokásjog szerinti döntés, holott semmiféle törvény nem rendelkezik róla, tehát a Bíróság akár dönthetne úgy is, hogy a kapcsolattartás ezen költségeit a két szülő közösen állja.

Azért is tartom fontosnak eme döntést, mert ha a kislányomat az édesanyja elviszi tőlem messze, akkor a kapcsolattartások az anyagi szűke miatt ellehetetlenülnek, ez pedig nem lehet a gyermek érdeke, ráadásul az anya szeszélye miatt. 

Ha valóban a gyermek érdekét nézzük, akkor ezt is figyelembe kell venni, nem pedig a sztereotípiák mentén haladni. Ha a felperes nem szándékozik elköltözni, akkor számára lényegtelen, hogy ebbe beleegyezik-e vagy sem, ahogy az is, hogy a Bíróság milyen döntést hoz.



Tisztelt Bíróság!

Számomra létkérdés, hogy a kislányommal minél több időt tölthessek el, és ezen idők alatt édesapja lehessek, ne csak „vasárnapi apuka”, akit kéthetente lát. Úgy vélem, hogy amit kérek (páratlan héten pénteken déltől délután hat óráig, páros héten pénteken délután hat órától vasárnap délután hat óráig), az egyáltalán nem valamiféle eretnek kérés, főleg úgy, hogy az alkalmatlanságomat semmivel sem támasztották alá.

A Varga Dóra Felícia nevezetű kislány édesapja vagyok, aki egyáltalán nem tehet arról, hogy a szülei szétváltak, s ő az anyjához került, és úgy vélem, hogy az akaratának megfelelően biztosítani kell számára is a jogot, hogy a tulajdon édesapjával lehessen annyi időt, amely a megfelelő apakép és az apa iránti érzéseinek a fejlődéséhez elegendő. 

Minezen lényegi indokok alapján kérem tehát az első fokú ítélet kapcsolattartásra vonatkozó részének megváltoztatását és lényegében az ilyen korú gyermek esetére kialakult következetes bírói gyakorlatnak, és természetesen egyben a kislányom érdekének is megfelelő – fentebb részletezett – kapcsolattartás előírását.

Budapest, 2017. 07. 19.                    

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése