2018. április 29., vasárnap

Hajókirándulás

A mai napon egy elmaradt kapcsolattartást is pótoltunk, amellyel együtt összesen hat óra állt a rendelkezésünkre, s így egy fantasztikus és hatalmas kirándulást tehettünk Budapesten.

Már napokkal ezelőtt törtem rajta a fejem, hogy milyen újdonsággal rukkoljak elő Dórinak, így e napra több érdekes program is az eszembe jutott: a Gellért-hegyi csúszdapark, a budai Királyi-palota, vagy esetleg egy hosszadalmasabb hajókirándulás jöhetett szóba. 

Amikor Anya megkérdezte, hogy hová viszem a gyereket, én ebben a sorrendben fel is soroltam neki mindent. Ő erre megkérdezte, hogy nem lesz ez így túl sok? Elmondtam, hogy szerintem nem, de az biztos, hogy igyekeznünk kell, ha minden egyes helyszínt végig szeretnénk járni.

Dóri persze nagyon örült, hogy ismét eljöhet velem csatangolni, és láthatóan odáig volt az ötletért, hogy hajókázni is fogunk. 

Így tehát ragyogó időjárásban és telve jókedvvel keltünk útra.

Dóri a meleg idő ellenére túlöltözött volt: póló, egyrészes szoknyás cucc,
egy pulcsi, egy mellény és egy sapka

A buszon kedélyesen elcsevegtünk az élet hétköznapi és rejtélyes dolgairól. Jóleső érzés töltött el azzal kapcsolatban, hogy a kislányom teljes mértékben megbízik bennem és érdeklődve hallgatja a kérdéseire tett válaszom. Ezek leginkább olyan témát öleltek fel, amelyeket út közben láttunk és érdeklődést mutatott irántuk. Egy folyamatos és részletgazdag párbeszéd bontakozott ki közöttünk, és meglepődve konstatáltam, hogy ezidáig még egyetlen hasonló korú gyermekkel sem beszélgettem olyan komoly dolgokról, mint most Dórival. 

A Volánbusz a Bécsi út elejéig vitt minket, ahol átszálltunk a 17-es villamosra. Dóri imádja a villamosokat, és rögtön meg is találta a helyét:


Elmondtam neki, hogy amikor olyan idős voltam, mint most ő, én is ezen a helyen ültem a villamoson (ezt a helyet mintha a gyerekeknek találták volna ki)

A villamossal a Gellért térig mentünk, ahol Dóri kérni kezdte, hogy vegyek neki egy fagyit. Mivel a sarkon volt egy élelmiszerbolt, ezért betérve oda, vettünk két jégkrémet. Azért jégkrémet, mert fagyi nem volt, viszont Dóri választhatott, hogy tejszínes vagy vizes jégrémet akar-e enni. Ő a vizeset választotta.




Innentől kezdve lassú lépésben haladtunk előre, mert Dórinak nehéz volt jégkrémezés közben az útra is figyelnie. Természetesen mindvégig beszélgettünk valamiről, amikor egyszer csak előállt az ötletével, hogy menjünk be egy olyan templomba, ahol láthatja Jézust. Megígértem neki, hogy bemegyünk majd valamelyik templomba, mert biztos lesz jó pár, amelyek az utunkba esik. 

A Gellért-hegyre érve azonban kénytelenek voltunk még jobban lelassítani, mert Dóri nem bírta az emelkedőt, én pedig addig nem akartam őt felvenni az ölembe, amíg el nem nyalogatta a jégkrémet. Így tehát a Sziklatemplomnál leültünk egy padra, míg befejezi az evést. 

Amikor azonban indultunk volna, rémülten vettem észre, hogy a gyerek mindkét tenyere merő ragacs volt a cukros, olvadt jégkrémtől, és mivel egyetlen csap sem volt a környéken, muszáj voltam zsebkendővel megtörölgetni Dóri kezét. Ezzel még nem hárítottam el a bajt, így tehát bármihez is ért Dóri, az odaragadt a tenyeréhez (mint például a zsebkendő).

- Apaaa, vegyél fel! - hangzott Dóri felkiáltása, én pedig mint szerető és gondoskodó apa, felvettem őt az ölembe. 

Ettől persze a fehér pólómon lett egy hatalmas ragacsos paca, ami valószínűleg Dóri szájáról csünghetett alá. 

Út közben meglestük a csúszdapark alatti játszóteret, hátha találunk ott egy működő csapot, de szerencsétlenségünkre azt még nem nyitották ki az Önkormányzat emberei. Miért is nyitották volna, ugye... Ők a naptárat nézik és nem azt, hogy tele a hegy gyerekekkel, valamint hogy 26 fok volt a hőmérséklet.

Kezet mosni így nem tudtunk, viszont Dóri előszeretettel vetette bele magát a homokozóba, amitől csiszolóvászon szerű formát öltött a tenyere, midőn a ragacsos bőrére ragadt a homok. 

Na szép... Irány a csúszdapark, hátha találunk ott egy mosdásra alkalmas helyet.

Szép lassan elsétáltunk két szinttel feljebb, de csapot, vizet azt nem találtunk. Ellenben rengeteg gyermek és szülő szaladgált fel s alá, ami Dórit arra ösztönözte, hogy belevesse magát az élménypark kínálta szórakozásba. Alább a képek:

Sorban állás a csúszda előtt

Az első csúszás


Dóri ezidáig még nem látott ekkora csúszdát, ezért elsőre ijedten tekintett a hosszú és meredek játékra, viszont egy rövidke unszolás után hajlandó volt nekiveselkedni a leereszkedésnek. Ami természetesen bejött neki, úgyhogy ejtenie kellett még néhány kötelező kört.

Szaladás a lépcső felé

A következő csúszás után már a nehezebb utat választotta

Aztán kipróbálta a hálót is

Az első margitszigeti kalandozásunk óta (lásd: Séta a Margitszigeten) már keni-vágja a hálós mászókát, és élénken élt benne az emlék, hogy az akkori sikeres átkelése után agyondicsértem őt az ügyessége és a bátorsága miatt. Épp ezért most direkt tartott nekem egy bemutatót, amelyben megmutatta, hogy milyen ügyes is ő valójában:




És tényleg az volt. Megfontoltan és határozottan lépkedett végig a hálón, s szinte izzott a kis feje, hogy megmutathatja Apának hogyan kell ezt csinálni. Amikor pedig végig ért rajta, a fellegekben úszva húzta ki magát, hogy fogadja a gratulációmat. Az pedig nem maradt el, hanem a bőséges dicséretáradat után elmondtam, hogy nagyon büszke vagyok rá. Dóri mindezt azért tette, mert bizonyítani akart ismét, és büszke volt magára, hogy nem okozott nekem csalódást.

Ezután átmentünk a cső-csúszdához.

Dóri itt kissé elbizonytalanodott, mert a csőbe nézve nem látta annak végét, ez pedig picit megijesztette. Hiába csúsztak le előtte a gyerekek egymás után sorban, ő nem merte követni őket. Végül úgy volt hajlandó lemenni rajta, hogy beülve az ölembe, együtt ereszkedtünk alá. 


Kár, hogy nem láttam az arcát lefelé menet, mert egy pillanatban elsikoltotta magát. Feltehetően megrémült a suhanástól, viszont amikor leértünk a csúszda aljára, már mosolyogva mondogatta, hogy jó volt.

- Nem is volt olyan félelmetes, ugye? - kérdeztem tőle.
. Ugye - felelte.

(Dóri az "ugye" végződésű mondatokra ugyanezzel a szóval felel, ami az "igen"-t helyettesíti. Nem szabályos, de borzasztóan cuki, így egyelőre nem javítom őt ki)

Ezután sorban állás következett a következő csúszdánál:

Türelmesen várja a sorát
(mint egy kis angyalka, de komolyan :) )

Az aljára érve

Miután beleuntunk a csúszkálásba, Dóri mondta, hogy menjünk le az alsó játszótérre hintázni. Pontosabban mondva: szerette volna megmutatni nekem, hogy hogyan hintázik a "nagyok hintáján".

Sajnos a hintát elfoglalták a nagyobb gyerekek, ezért szomorkásan ült be az egyik mászóka fedezékébe:


- Apa, csinálj rólam képet - hangzott a kérés, így elkészült Dóriról a fenti fotó.

Mivel szorított minket az idő, ezért muszáj volt indulnunk. És bár Dóri maradni akart még, végül belátta, hogy ragacsos kézzel, ráadásul ebben az izzasztó melegben nincs értelme süttetnünk magunkat a Napon, hiszen annyi kaland vár még ránk a későbbiekben. Amikor elindultunk, ismét mondta, hogy szeretne bemenni egy templomba, hogy megnézze Jézust.

Amíg a Gellért téren vártuk a villamost, egy hajléktalan csöves banda telepedett le egy fa árnyéka alá a fűbe. Koszosak, sőt, retkesek, szakadtak voltak, és rekedt hangon, piálás közben szidták egymást. Dóri felkapta rájuk a fejét, majd figyelni kezdte, hogy mit csinálnak. A csoport merőben eltért az átlagemberektől, úgyhogy nem volt nehéz észrevennie, hogy ők mások, mint mi.

Anno kérdezgette tőlem, hogy hogyan lehet felismerni a gonosz embereket a jóktól, így elmondtam neki a csöves bandát látva, hogy az ilyen embereket messze kerülje el.

- Látod milyen koszosak?
- Igen.
- Nézd meg, koszos a ruhájuk, meg az ott bepisilt, csupa folt a nadrágja. Koszos a bőrük, a cipőjük, ápolatlanok... - soroltam hosszasan a hangoskodó szörnyszülöttek külsejét, Dóri pedig alaposan megfigyelte őket.
- Nézd meg, piálnak egyfolytában - folytattam. - Mindenhol szemetelnek, oda pisilnek és kakilnak a bokrok mellé. Ők veszélyesek. Nem szabad bennük megbízni, mert bánthatnak téged, ha egyedül vagy.

Dóri nagyon alapos volt a megfigyelésüket illetően. Végre láthatott "gonosz embereket". Tudom, hogy ez a jellemzés a csövesekről kissé túlzás volt a részemről, de az alapokat muszáj voltam megmutatni neki. Nem minden csöves rossz ember, de ezek itt a szemeink előtt azok voltak, azok az igazi, elvetemült semmirekellők, akiknek a létezésükre nem lenne ok (ha azt nézzük, hogy sok ártatlan ember ideje korán meghal rákban, ezek meg senkinek nincsenek hasznára, és vígan élnek).

Mindezt mondom úgy, hogy nagyon régen magam is csöveztem évekig, viszont mégsem züllöttem le erre az ösztönlény szintre. Nálam megvolt az intelligencia, és persze a családom segítsége, de ha nincs meg az előbbi, akkor az utóbbi meg hiába lett volna. Emellett olyan helyen dolgoztam évekig, ahol hajléktalanokkal vívtam nap mint nap, tehát tudom miről beszélek. Vannak közöttük kivételek, de a tapasztalatom szerint bajkeverő mindegyik, akikben egy fikarcnyit sem lehet megbízni.

Dórit erre szeretném megtanítani már korán, hogy megértse a jó és a rossz emberek közötti különbséget, bár belátom, hogy a "gonosz" az öltönyös és kedves emberek között is megtelepszik, csakúgy, mint a koszos és ápolatlan emberek között a jó.

Sokszor magam is csalódom emberekben és rettentő nehéz kiismerni valakit, de ha az ember folyamatosan képzi magát, akkor lehet esélye elkerülni a bajt. Ehhez pedig az alapot a csöves banda jelentette, amelyre az évek folyamán majd építhetünk.

Miután megjött a villamos, már robogtunk is tovább...



...majd a Dózsa György téren leszálltunk.

Itt megmutattam a szobrokat:




Dóri megkérdezte, hogy ki volt az a Dózsa György, én pedig nagy vonalakban elmondtam, hogy egy vezér, aki a rosszak ellen küzdött. Ez persze így nem teljesen igaz, de számára elegendő volt ez az információ is. 

Ezután a magasba mutatva mondtam, hogy felmegyünk abba a nagy-nagy házba, amelynek a neve Királyi-palota. Dóri elámult, mert ekkora házat még nem látott, ezután elárultam neki, hogy réges-régen itt éltek a királyok, akik ezt a gyönyörű országot vezették évszázadokon át.

Dóri ezután folyamatosan kérdezősködött, hogy ki a király és mitől lesz király, és hogy most hol lakik a király, én pedig sorjában elmeséltem neki - mondjuk úgy - majdnem mindent. A palotába liften át vezetett az út, ahol épp az egykori Királyi Lovarda rekonstrukciója zajlik.

Az átépítésre váró folyosó, amely a lifttől a palotaudvarra vezet

Dóri megbámulja az épülő lovardát

Szívesen mutogattam volna neki pár dolgot a vitrinekben is, de sajnos nem volt rá időnk. Muszáj voltam tartani a tempót, ha még hajókázni is szerettünk volna. Utunk során persze láthattunk pár csuda szép dolgot:

Dóri és az oroszlán

Meglestük az őrségváltást is

Dórinak nagyon tetszettek a katonák. Mondta is, hogy puskájuk van, de láthatóan nem értette, hogy mi a különbség a rendőrök és a katonák között. Így tehát mesélni kezdtem, hogy ebben a házban a miniszterelnök lakik (valójában a Köztársasági elnök - Köztársasági Elnöki Hivatal), és ezek a rendőrök meg katonák ő rá vigyáznak. Elmondtam, hogy a rendőrök az emberekre vigyáznak, a katonák pedig megvédik az országot az ellenség elől, és itt most mindenki a miniszterelnökre vigyáz.

Valószínűleg Dóri még nem érti, hogy mi a király és mi a miniszterelnök, de úgy vélem, ha sokszor hallja ezeket a szavakat, akkor egyszer majd megvilágosul, főleg ha a tévében vagy más csatornákon is hallani fog róluk valahol. Azt ugyan most elmondtam, hogy Magyarországon nincs király, hanem a miniszterelnök irányítja az országot, de szerintem még nem érti, hogy ezeknek mi lehet a lényege. De nem is baj, mert végül is a magot elültettem az elméjében, amely hamarosan ki is fog csírázni. Így lesz Dóri iskolás korára egy felvilágosult elme, amelyre - a számításom szerint - előbb fog építeni, mint a korosztályában bárki. 

Dóri fogékony volt minderre. Át is akart menni az elkerített részbe, hogy közelebbről is megnézze a katonákat, de ekkor figyelmeztettem, hogy nem lehet, mert ez a terület szigorúan őrzött. Megkérdezte, hogy az mit jelent, mire elmagyaráztam neki, hogy a katonák (és a rendőrök) a gonosz emberektől óvják a miniszterelnököt. Ő erre azt felelte, hogy mi nem vagyunk gonoszak, mire én, hogy azt a katonák nem tudják. Megkérdezte, hogy ha bemegyünk oda, akkor mi történik velünk, én pedig elmondtam, hogy elénk állnak és ránk szólnak, hogy menjünk ki onnan. Dóri erre azt találta mondani, hogy "majd a puskájával jól a fenekünkbe durrant a katona". "Így van, Kicsim. Így van!" - helyeseltem.

Ahogy elhagytuk a helyszínt, Dóri szeme jobbra-balra forgott, mert minden szín, minden illat és minden hang újszerű volt a számára. Ekkor ismét elhangzott a mondat:

- Apa, menjünk templomba és nézzük meg Jézust!

Én ekkor a távolba mutattam, ahol látható volt a házak felett a Mátyás-templom tornya:

- Ott egy templom, bemegyünk oda.

Így tehát leültünk a padra és megvártuk a buszt:



Mivel még mindig ragacsosak és izzadtak voltunk, a buszról leszállva visszasétáltunk a kúthoz, amely a templommal szemben, egy ház kiszögellésében állt. Dóri végre megmosakodhatott:

A szél folyton ráfújta a vizet, Dóri pedig sikítozva hátrált


A vízpermet annyira átáztatta a felső ruháját, hogy kénytelen voltam levenni róla. És bár a szél fújt egy kicsit, azért mégsem volt hűvös. Szakadt rólunk az izzadság. 

Az atlétában szárítkozva


Viszont hiába volt melegünk, végül levettem Dóriról az atlétát is, majd ráadtam a pulcsit. Dóri persze szeretett volna megszabadulni tőle, és egyfolytában kicipzározta magát.

Aztán gyakorolta a cipzár működését

A templomba fizetség útján lehetett belépni, úgyhogy sorba álltunk a jegyért. 1500 Ft-ot fizettem magamnak, Dóri ingyenesen beléphetett.

Az első dolga volt megnézni, hogy a kő kézmosóban mi van



A templomban tulajdonképpen nem is nagyon váltottunk szót. Dóri nézte a magasba nyúló falakat, freskókat, rajzokat, szobrokat. Aztán az emeletre is felmentünk, ahol végigcsodáltuk a kiállítási tárgyakat.

A fal mellett állva


A lépcsőn

Azt hiszem nagyon bejött neki a templom. Szinte percenként kérdezte tőlem, hogy mikor láthatja már Jézust, mígnem az egyik sarokban meg is láttuk őt:

Dóri megilletődötten áll

Nagyjából negyven percet töltöttünk el odabent. Megnéztük III. Béla király sírját is, ahol elmondtam, hogy az egyik nagy magyar király nyugszik a kőkoporsóban. Aztán néztünk festményeket Jézusról, majd egyszer csak kifelé vettük az irányt. 

A Batthyány tér felé haladva betértünk egy játszótérre, ahol Dóri végre megmutathatta hogyan tud hintázni a "nagyok hintáján".

- Apa nézd! Már tudom hajtani magam a lábammal! - kiáltott fel, és mintegy negyed órán keresztül mutatta, hogy ő milyen magasra tudja hajtani magát.


Egy alapos dicséret után ismét folytattuk utunkat a hajóállomás irányába. Megnéztük mikor indul a hajó, és mivel húsz percünk volt még addig, ezért átmentünk a boltba, hogy vegyünk valamilyen élelmet.

A hajóállomáson

A Batthyány téri vásárcsarnokban vettünk innivalót (többfélét is), vettünk diós kiflit, nyalókát és zsebkendőt. 

Dóri nagyon szemezget a mozgólépcsővel


Mivel Dórinak nagyon jó szórakozás a mozgólépcső, ezért mentünk vele egy kört, viszont sietnünk kellett, nehogy lekéssük a hajót.

A kikötőben várakozva

A hajó bezzeg késett, úgyhogy Dóri leült a kompra, s belekezdett a nyalókájába. 

Amikor a hajó megérkezett, kisebb tülekedés alakult ki a várakozók között. A jegyellenőr közölte, hogy mivel a hajó dugig van, ezért csak annyi ember szállhat fel, amennyi leszáll. És mivel két ember szállt le, csupán ketten szállhattak fel. Ez utóbbi pedig egy idős házaspár volt, akik legelöl álltak a sorban. Kicsit igazságtalannak éreztem, mert mi voltunk itt előbb, csak hát mivel leültünk a földre, ezért nem mi álltunk a sor elején. 

- Kicsim, sajnos nem mehetünk fel, mert tele van a hajó - motyogtam Dórinak, aki ijedten meredt a bejárati ajtóra. Nem értette, hogy miért nem lehet felszállni, hiszen láthatóan rengeteg hely volt még a hajón. És valóban: lent is és fönt is csak lézengtek az emberek.

Már épp rá akartam kérdezni erre az anomáliára, amikor a hátunk mögött egy srác odaszólt nekünk:

- Menjetek, ti előbb itt voltatok, láttam odaföntről.

Nem egészen értettem, mert hát két ember már felszállt, és elvileg nem lehetett felszállni többnek, de mivel a jegyellenőr várta a reakciónkat, hogy akkor most mi lesz, mit akarunk, így sűrű köszöngetések közepette megragadtam Dórit, s beléptünk a hajóba. 

Dóri nagyon boldog volt, hogy mégsem marad el a hajókázás :)

Csak utólag merült fel bennem a gondolat: a két idős ember talán a leszállók között volt, de meggondolva magukat, visszamentek a hajóra?

Nem tudom, mert másik két emberre emlékeztem a leszállók közül, de végül is mindegy, mert az a fő, hogy sikerült felszállnunk.

Az indulás után

Ami még szebbé tette az utazást, hogy a jegyellenőr nem jött oda hozzánk elkérni a jegyünket, így egyszer 550 forinttal, másszor pedig 750 forinttal maradtunk gazdagabbak. Bevallom őszintén, azt hittem, hogy a helyszínen kell megvennem a jegyet. Hogy akkor az ellenőr miért nem kérte a jegyünket, azt nem tudom, de nem forszíroztam sokáig a kérdést.

Dóri bámulja a várost

A Kossuth téri kikötő felé haladva


Ami viszont kellemetlenül ért minket, hogy a hajó piszok lassan haladt. Ráadásul a kikötők előtt mindvégig várnunk kellett az előttünk haladó hajóra is, ami szintúgy lassú volt, mint a csiga... úgyhogy szép lassan ki is futottunk az időnkből.

Délután 4-re kellett hazavinnem Dórit, és már fél 4-et mutatott az óra, Rómaipart pedig még sehol sem volt. 



Olyan lassan vánszorogtunk a folyón fölfelé, hogy 4-et ütött az óra, mire kikötöttünk a végállomáson. Természetesen Anya hívott minket telefonon, hogy merre tartunk, amire kénytelen voltam beismerni, hogy elszámoltam magam, és még a Rómaipart gátján fagyizunk. 

Anya természetesen kiakadt (valahol jogosan), és azzal kezdett el fenyegetőzni, hogy a késedelmet majd levonja a következő kapcsolattartásból. Ezen persze én is kiakadtam, s felemlegettem neki, hogy volt olyan öt hónap, amikor elzárta előlem a gyermekünket, így tulajdonképpen ő is tartozik nekem öt hónapnyi idővel. Ő erre azt felelte, hogy az más téma, én pedig azt, hogy nem. Végül is hibáztam, mert nem szabadott volna késnünk, de nem történt semekkora baj sem, egyedül Anyát zavarta az egész, és ő fújta fel nagyra, hogy hát a gyermeke kicsivel többet van az apjával, mint ahogy a Bíróság előírta számunkra.


Dór fagyizás közben összevizezte magát egy pocsolyában, ezért levettem róla a csizmát és a zokniját, majd ölembe véve őt, elindultunk a HÉV-állomás felé. 

Kicsit elpilledt a melegben, ezért a vállamra hajtotta a fejét. Már nem tudom miről beszélgettünk, de közben elmondta, hogy Anya neki mindig butának és rossznak állít be engem. Valahogy így:

- Anya azt mondja buta vagy.
- Anya ilyet mond rólam?
- Igen. Azt mondja mindig, hogy buta vagy és rossz apa.
- Ezt gyakran mondja?
- Gyakran mondja.
- És szerinted is buta vagyok?
- Nem vagy buta. Te okos vagy, Apa!


Tehát Anya áztat engem a gyerek előtt, viszont Dóri tudja, hogy ez nem igaz.

- Anya nem mond neked igazat - folytattam a beszélgetést.
- Miért nem? - kérdezte Dóri.
- Azért, mert nem szeret engem.
- Én szeretlek, Apa... - mondta Dóri, majd szorosabbra fűzte az ölelését a nyakam körül.

Nem tudtam hogyan tudatosítsam benne a valóságot, de abban biztos voltam, hogy semmiképp sem akarom az anyját lealacsonyítani előtte. Annyit viszont elmondtam neki (amit már régebben is), hogy az anyja nem szeret engem, és hát ez a kevéske találkozásunk oka is egyben. 

Mint korábban már írtam, nem szeretném a gyerek érzelmeit befolyásolni az anyjával kapcsolatosan, viszont védekezés gyanánt muszáj vagyok elmondani neki az igazat. És ebben nem azt mondom Dórinak, hogy anyád a hülye, hanem azt, hogy anya nem szeret engem és ezért nem mond rólam igazat. Dóri mindezt úgyis érzi, úgyis tudni fogja, hiszen a két szülő viselkedése szolgáltatja a példát a jóra és a rosszra. Dóri pedig a két szülő viselkedése alapján mérlegelni fogja a történteket, és számomra nem kétséges egy csöppet sem, hogy ezt miképp fogja megtenni. 

Mindenesetre lesújtott, hogy Anya ennyire ellenem van, s képes még a gyermekünk gondolkodását is befolyásolni csakis azért, hogy bosszút álljon rajtam. Épp ezért is lényeges a számomra, hogy Dórival minél több időt tölthessek, hogy erre ne legyen egy fikarcnyi esélye sem. Ne legyen esélye mindenféle hazugság által ellenem fordítania a lányomat.

Szerencsére Dóri okos lány, így kezd átlátni a szitán.

A HÉV-vel végül egyetlen megállót mentünk, majd Aquincumnál felszálltunk a vonatra. Utazás közben Dóri játszott egy kiskutyával is, majd amikor Pilisvörösváron leszálltunk, a nyakamba véve sétáltunk hazafelé.

Anya természetesen ismét hívott minket telefonon, én pedig elmondtam, hogy pár perc múlva megérkezünk.

Pontosan 17:15-re értünk haza.

Anya ideges volt, de nem cseszett le minket. Dóri a Mátyás-templom belépőjegyét mindvégig a zsebében óvta, így amikor elővette, lelkesen kezdte el mesélni, hogy miféléket látott a templomban. Anya miközben hallgatta, megkérdezte tőle:

- És nem féltél Jézustól?

Dóri határozottan válaszolt:

- Nem féltem. Szeretem Jézust.

Ezennel pedig megdőlt Anya aggodalma, miszerint halálfélelme van a gyereknek és rettegés fogja el Jézus neve hallatán. 

Emlékszünk ugye, hogy mit írt a legutóbbi beadványában...

Összedőlt az elmélete, és talán ideje volna beismernie a Bíróság előtt, hogy tévedett. Amit persze nem fog, arra nyakamat tenném.

Miután Anya az ölébe véve a gyereket elindultak befelé, Dóri hátrapillantva elmosolyogta magát. A tekintetében láttam, hogy boldogan néz rám és örül, hogy egy ilyen csodálatos napot tölthetett velem.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése