2018. április 17., kedd

Margitszigeti uszoda

Mivel a húsvéti ünnepek alatt nem tudtam elhozni a lányomat, ezért összegyűlt nekünk hat órányi elmaradás, amely egyrészt egy háromórás kapcsolattartásból, másrészt pedig a piros napos ünnep második napjából állt, ami szintúgy három órát jelent. Ezeket április 14-én pótoltuk, méghozzá egyben, amely elegendő időt adott nekünk egy tartalmas kiruccanáshoz...


Mivel oly hirtelen tört ránk a nyár, ezért a vízimádó lányomnak nem kínálhattam mást, mint vizet. Viszont a kocsim épp szerelőnél várta a megújulást, így Dórival a tömegközlekedésre lettünk utalva.

Elvileg délelőtt 10-re kellett Dóriért mennem, de mivel előbb értem oda, valamiért Anya is előbb hozta le őt az udvarra. Eddig sosem csinált ilyet, de mivel valamilyen tanfolyamra jár, ezért - gondolom - minden perce számít, és valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a mai nap egyben pótolhattuk a kétszer három óra elmaradást. Megjegyzem, hogy eddig sosem engedte meg nekünk, hogy egyben legyünk hat órát, míg most igen. Furcsa. 

Az elmúlt időkben már kifejtettem neki, hogy ebből neki is előnye származhat, mert több szabadideje maradhat magára vagy az egyéb teendőire, ami akkor egyáltalán nem hatotta meg, viszont lám-lám, az élet engem igazolt, amikor kiderült, hogy mégiscsak jó, ha Apa hosszabb időre viszi magával a gyereket.

(Itt azért megemlíteném azt is, hogy amikor hétköznap dolga akad, akkor nem nekem szól, hogy "hé Apa, vigyázz egy kicsit a lányunkra", hanem a Nagyinak, aki csettintésre azonnal ugrik)

A mai napon már eleve a hatórás kapcsolattartásra készültünk, ezért így is számolgattam az ilyen-olyan lehetőségeinket. A sors furcsa fintora, hogy bár hat óránk volt Dórival, de a tényleges együttlét (vagyis a tartalmas időtöltés) semmivel sem lett több. Hogy miért? Mint ahogy azt fentebb már említettem, a kocsim a szervizben várt az újjáélesztésre, ami miatt Dórival a tömegközlekedésre lettünk utalva, így pedig az amúgy húsz perces utunk most két órára növekedett. Igen: két órán át utaztunk és gyalogoltunk az uszoda felé, majd ugyanannyit haza, amelyekből csupán a séta vitt el egy-egy órát, a buszra való várakozás pedig nagyjából húsz-húsz percet. Hiába ér be a busz a fővárosba húsz perc alatt, ha a megállókban kell rostokolnunk hosszú percekig, valamint Dórival sem tudok rohanni a célállomás felé az apró kis lábai miatt.

Amikor Dórival elindultunk Anyától, csupán a helyi buszmegállóban várakoznunk húsz percnyit, majd amikor Budapesten leszálltunk a buszról, egy óra kellett ahhoz, hogy elsétáljunk az uszodáig.



Dóri a buszon ülve lesi a forgalmat

Bár az is igaz, hogy Dórinak ez a hosszúra nyúlt utazás is nagy élményt jelentett, hiszen az Árpád hídról tökéletes rálátás nyílt a forgalomra:

A kereszteződést lesve

Aztán odébb a hajóforgalmat csodálta meg:


Mivel hat óra állt a rendelkezésünkre, ezért nem kellett siettettem őt annyira, viszont nem ácsoroghattunk egy helyen olyan sokat, mert aktív kikapcsolódással szerettem volna tölteni az időnket.

Arra számítottam, hogy egy szellős, tömegtől mentes pár órát lehetek együtt Dórival, de ahogy a Margitsziget felé közeledtünk, rájöttem, hogy pont ezen a napon tartják meg a futóversenyt is. Na szép...

Már a híd járdáján kisebb csúcsforgalom fogadott minket, de amikor lesétáltunk a lehajtón, szinte el se fértünk a szigeten, mert annyian nyüzsögtek mindenhol. Komoly kihívást jelentett számomra, hogy az ölemben ücsörgő lányommal ne essünk pofára valakiben.

Dóri persze nagyon élvezte a nyüzsit, s körbe-körbe forgatta a fejét, hátha megpillant valami érdekeset. Mindenre maximális figyelmet fordított, és mindenre rákérdezett, amit nem értett vagy nem ismert.

A szigeti főút elejét szalagokkal zárták le, ahol két motorosrendőr strázsált. Pár nappal ezelőtt megígértem Dórinak, hogy mutatok neki egy igazi rendőrt, hogy szükség esetén meg tudja őt különböztetni az álrendőröktől, ezért kézenfekvőnek tűnt, hogy odasétálva a rendőrbácsikhoz, magyarázgatásba kezdjek. Szerencsére a rendőrök is nyitottak voltak a kérdésre, így örömmel segítettek nekem a felvilágosításban.

Először azt mutattam meg Dórinak, hogy a rendőrök rikító sárga mellényt viselnek, amelyre az van ráírva, hogy "Rendőrség". Persze olvasni még nem tud, ezért azt is hozzátettem, hogy egyelőre a feliratot ne vegye figyelembe. Ezután elmagyaráztam neki, hogy mások is hordhatnak ilyen mellényt, például a közterületfelügyelők, az útépítők vagy az út szélén álló, lerobbant autók tulajdonosai, de a kerékpárosok is előszeretettel vesznek fel ilyet, hiszen a mellény célja csupán annyi, hogy felhívják magukra a figyelmet. Tehát a mellény nem mérvadó egy rendőr kilétének megállapításakor, és ezen kívül más dolgok alapján is azonosítani lehet egy rendőrt. Dóri érdeklődve figyelt, és láttam rajta, hogy tejesen fel van villanyozva.

Alig két lépésnyire álltunk a rendőrök mellett, így mindent alaposan szemügyre vehettünk rajtuk. Másodjára a pisztolyát mutattam meg, ami a nadrágján lógott, valamint a bilincset és a rádiót. Elmondtam neki, hogy egyedül a rendőröknek és a katonáknak lehet pisztolyuk, tehát, ha valakinek az oldalán pisztolyt lát, az nagy valószínűséggel rendőr.

Ezután odaléptünk az egyikhez, akit megkértem, hogy ha nem baj, akkor mutassa meg a gyereknek a jelvényét, hagy lásson a kislányom egy olyat is. Szerencsére az emberünk készséggel állt a rendelkezésünkre, így Dóri megleshette, hogy hogyan is néz ki egy jelvény.

Közben persze folyamatosan magyaráztam neki, hogy mi van a jelvényen, milyen színekből áll, s mit jelent rajta a szám, majd folytatásként megnéztük, hogy milyen eszközök állnak még a rendőrök rendelkezésére, amelyekkel megfékezhetik a gonosz embereket.

Dóri teljesen ledöbbent, és olyannyira bejött neki a rendőrbácsi, hogy hangosan felkiáltott:

- Én is rendőr akarok lenni!

Ezen mindenki mosolygott a környezetünkben, s épp ezért a másik rendőr felajánlotta Dórinak, hogy ha akar, akkor felülhet a motorjára:

Dóri felülhetett az egyik motorra, aminek még a villogóját is bekapcsolhatta

Dórinak leginkább az tetszett az egészben, hogy tudatosulhatott benne, hogy a "gonoszokkal" szemben a rendőr az, aki megvédi az embereket, vagyis nyugodtan támaszkodhat a rendőrre és bízhat benne, hogy az majd segíteni fog neki, ha bajba kerül (a klasszikus forgatókönyv és a romantikus felfogás szerint, de persze ilyen mélységekbe már nem vittem bele).

Miután hátrahagytuk a rend őreit, folytattuk az utunkat az uszoda felé.

Már igencsak előrehaladtunk a járdán, amikor egyszer csak elkezdődött a futóverseny a hátunk mögött, s a távolban feltűntek azok a motoros rendőrök, akikkel nemrég szóba elegyedtünk.


A látványukra Dóri hangosan felkiáltott:

- Ott vannak a motoros rendőrök!

Amit hamarosan követtek a versenyzők is:


Dóri megkérdezte miért futnak az emberek, amire elmondtam, hogy azért, mert szeretnék megtudni, hogy melyikük a legjobb futó, vagyis ki a leggyorsabb közülük. Azt hiszem ennek nem látta sok értelmét, ezért részletekbe menően nem is tárgyaltuk ki őket.

Az uszodához érve aztán szeretett volna felmászni az egyik hatalmas fára, amit annak ellenére megengedtem neki, hogy az időnk egy jelentős része már eltelt.


Miután feltettem őt a fára, pár percig élvezte a helyzetet. Persze hamarosan rájött, hogy tovább már nem tud mászni, ezért kérte, hogy vegyem le és menjünk inkább fürdeni.


A Hajós Alfréd Uszodában szerencsére nem voltak sokan, viszont negyed órát várakoznunk kellett, mire a pénztáros előkerült. Kicsit ideges is lettem, mert nem csak a közlekedés, de még ez is elvett jócskán az időnkből, amelyet annak idején a kedves bírónő valahogy nem vett számításba, amikor a heti három órát kiszabta ránk.

(Ha eszembe jut ez a heti három óra, szinte kinyílik a bicska a zsebemben. Még mindig nem tudom ép ésszel felfogni, hogy a Bíróság miért tette ezt velünk)

Míg a pénztár előtt vártam, Dóri alaposan körbenézett a csarnokban. Amikor pedig végre valahára felbukkant a pénztáros és megvehettem a belépőjegyet, mehettünk fürdeni.

Azért megemlítenék két dolgot ezzel kapcsolatban: az egyik, hogy hatéves kor alatt a belépés ingyenes (hurrá), a másik pedig az, hogy a pénztárosnak fogalma sem volt róla, hogy az intézményben van gyerekmedence is. Mivel jómagam másfél évet dolgoztam itt, ezért tisztában voltam vele, míg a jelenlegi pénztáros láthatóan nem, hiszen folyamatosan arról próbált meg győzködni engem, hogy hát a gyerek nem mehet bele a mély vízbe, és higgyem el, hogy nincs számára kisméretű medence.

Persze, hogyne...

Egy sportuszodában, ahol több úszásoktató cég is működik, nincs gyerekeknek való úszómedence. Ráadásul szemlátomást több, négy-öt év körüli gyermek is rohangált mellettünk, akik biztos csak lángosozni járnak oda, és véletlenül sem úszni.

(A Hajósban amúgy nem árulnak lángost)

Amikor mondtam, hogy márpedig van egy oktatásra szánt gyerekmedence odafönt, a pénztáros hitetlenkedve, tágra meredt szemekkel nézett rám, kábé úgy, mint aki egy okoskodó, kötekedő balfácánra néz.


A bejutás körüli tortúra még odébb is folytatódott: anno, amikor az uszodában dolgoztam, volt egy értékmegőrző a beengedő kapu melletti portán, ami mára - úgy néz ki - megszűnt. Ugyan a szekrények ott voltak még (amiket a portás nyitott és zárt annak idején), de állítólag azokba már nem lehet értéktárgyakat elhelyezni, hanem vissza kell menni a pénztárhoz, ahol a megőrzőben biztonságba helyezhetem a dolgaim.

Hát jó, visszamentem, de addigra a felgyülemlett sor miatt a pénztáros nem ért rá, és sem kopogásra, sem a chipes karórára nem nyílt ki az értékmegőrző ajtaja. Egy lépéssel odébb megkérdeztem a büfést, hogy tudja-e hol van az értékmegőrző, aki csupán ennyit válaszolt:

- Nem tudom, büfés vagyok...

Ennyit.
Vicces nem?

- És nem tudod, hogy van értékmegőrző az ajtó mögött?! - mutattam a büfé melletti ajtóra, ugyanis semmi nem utalt arra, hogy lenne.

A büfés csaj nem felelt semmit, csak mosolygott.

- Hogy kapnád be - gondoltam magamban, majd Dórival ismét a beengedő kapuhoz mentünk. Elhatároztam, hogy beviszem magammal a cuccaimat a medencéhez (az irataimat és a fényképezőgépet), és szarok az értékmegőrzőjükre. A portás öreg persze rögtön ránk förmedt, hogy miért nem tettük be a hátizsákot, merthogy ők nem vállalnak felelősséget a lopásokért, mire elmondtam neki, hogy a pénztáros süket és amúgy sem ér rá, a büfés meg sík hülye, mellesleg kiírhatták volna valahová a falra, hogy merre található és hogyan működik az értékmegőrző.

- Ott van a pénztár mellett! - kiabált bele a képembe a portás.
- Hol? - kérdeztem. - Ott voltam, nem láttam semmit. Sehová sincs kiírva, az ajtó meg nem nyílt ki a chipes karórára.
- Jöjjön, megmutatom - válaszolta nagy kegyesen az emberünk, mire elmondtam, hogy nem érek rá szarakodni, mert már huszonkét percem eltelt azóta, hogy beléptem az ajtón, és a gyereket délután négyre haza kell vinnem.

Persze a portás továbbra is óbégatott, hogy nem vállalnak felelősséget az értéktárgyainkért, én pedig közöltem, hogy nem kell, szarok a felelősségükre, majd beviszem a dolgaimat magammal a medencéhez.

Nos, ezután végre bejutottunk: miután átkeltem a beléptetőkapun a karóra segítségével, Dórit átemelve a kapu fölött, bementünk az öltözőbe.

Az átöltözés már gyorsabban ment. Mihamarabb levetkőztünk, felvettük a fürdőruhát, majd indultunk is a medencék felé.

Mivel az egész komplexum tervezését valami hihetetlen módon elcseszték, a régi tapasztalataim ellenére is eltévedtünk az illogikus vezetésű folyosók útvesztőjében. Ahhoz, hogy eljussunk az egy szinttel feljebb lévő medencékhez, előbb ki kellett mennünk az udvarra, majd onnan fel a lépcsőn a teraszokhoz, be az épületbe az ajtón, végül egy kanyar után le a medencékhez. Még leírni se lehet, annyira nem volt egyértelmű, hogy mi merre található, de végül a női mosdón át bejutottunk végre a fedett részbe. Mint kiderült, valamiért zárva volt a férfi öltöző felőli ajtó, amit pont akkor kulcsoztak ki, amikor mi is megérkeztünk a célhoz.

Erre az egész utazós-bejutós hercehurcára ment el közel két és fél óránk, míg végre pancsolhattunk egy jót!

Dóri egész extázisba került a medence láttán, és sürgetni kezdett, hogy menjünk már bele a vízbe. Erre nem is kellett sokat várnunk, mert amint a fogasra akasztottam a táskám, már lépkedtünk is be a medencébe.

Kicsikém eleinte nagyon félt a víztől, és gyakorlatilag a lépcsőfokokra korlátozódott a mozgástere, így szép lassan hozzá kellett őt szoktatnom az úszás mikéntjéhez, amelyből tanulhat is valami hasznosat.

Dóri félt is meg nem is. Egyedül nem mert elindulni a mélyebb víz felé (illetve az alsó lépcsőfokig belépkedett), s amikor a nyakáig ért a víz, már fordult is vissza. Én ilyenkor magammal húztam őt, hogy ússzunk egyet közösen, ő pedig a nyakamba csimpaszkodva kérlelt, hogy menjünk vissza a lépcsőhöz.

Csak fokozatosan szoktattam hozzá a vízhez, kicsit mindig hosszabb időt töltve el a számára már mélyebb rész fölött. Aztán szereztem egy úszószivacsot, amibe belekapaszkodhatott, és amíg én alulról tartottam őt, hogy el ne süllyedjen, addig ő folyamatosan próbálta elsajátítani az úszás mikéntjét a magyarázataim alapján.

- Csapkodj a lábaddal, közben kotord be magad alá a vizet a kezeddel - mondtam, Dóri pedig megpróbált mindent úgy csinálni, ahogy hallotta tőlem.

A lépcsőn biztonságban érezte magát

Az egyik mérföldkőhöz akkor értünk el, amikor végre bele mert merülni a vízbe. Mondtam neki, hogy vegyen egy nagy levegőt és tartsa csukva a száját, majd csukja be a szemét is, majd amikor így tett, egy másodperce belemerítettem őt a vízbe.

Dórikám félve egy kicsit, de megcsinálta a merülést, így örömittasan jött fel a felszínre. Boldog volt, hogy Apa ilyen dolgokat mutogat neki. De komolyan: határozottan élvezte, hogy olyat csinálhat, amit Anyával eddig még nem. Ez egy konkrét kaland volt a számára, és ezt mindenféle módon kimutatta.


Ahogy teltek a percek, egyre bátrabbá vált. Magától jött az ötlet is, hogy felmásszon a medence szélére, ahonnan beugorhat a vízbe. Mondta, hogy álljak meg előtte, mert ő beleugrik az ölembe, én pedig elmondtam neki, hogy ugrás előtt vegyen egy nagy levegőt, amit tartson magában, majd amikor elrugaszkodik, csukja be a szemét. Ő mindent pontosan ugyanúgy csinált, ahogy azt tőlem hallotta, így a mutatványa tökéletesre sikerült.

Amikor belecsobbant a vízbe, pont azelőtt kaptam el, amikor a feje épp elmerült volna, és ez annyira tetszett Dórinak, hogy az ugrást még többször megismételte. Dóri biztonságban érezte magát velem, és tudta, hogy vigyázok rá. Jó érzés volt látni benne a bizalmat, valamint azt is, hogy számít neki mit mondok, amit a lehető legalaposabban le is követ. Ez azért is volt fontos, mert a víz egy veszélyes közeg, ahol nincs helye bohóckodásnak: aki felelőtlen, az könnyen belefulladhat.

A lépcsőn kúszva nevetgélt

A medencében rajtunk kívül volt még két másik gyerek is, két kislány, akiket épp oktattak, s akiket a szüleik a padon ülve figyeltek. De nem csak őket, hanem minket is, és látszott rajtuk, hogy elnyerte a tetszésüket a lányommal való gondos és szeretetteljes játék. Mindvégig mosolyogtak ránk, és láthatóan rólunk beszéltek valamit.

Miután a két kislány oktatása befejeződött, a gyerekek odajöttek hozzánk, hogy megismerkedjenek Dórival. Dóri viszont nem volt rájuk nyitott, mert egyedül velem akart játszani, ezért többször is mondogatta nekik, hogy menjenek el. Végül persze megfeledkezett róluk és minden figyelmét a vízbemerülés kötötte le, míg a kislányok mindenhová követtek minket, amerre Dórival úszkáltunk. Mint az egyik kislánytól megtudtam, az egyikük hat, a másikuk öt éves, és minden szombaton úszni járnak. A hatéves kislányt Laurának hívták, aki közölte velem, hogy hozzam el Dórit jövőhéten is, mert nagyon szeretnének vele barátkozni. Nem is tudtam mit feleljek neki. Annyit azért elárultam, hogy ha most még nem is, de máskor egész biztos eljövünk még fürdeni.

Mivel az időnk vészesen fogyott, lassan el kellett kezdenünk készülődni haza. Dóri nem akart még menni, viszont már mutatkoztak rajta a fáradtság jelei. Volt egy liter narancslevünk, amit apránként egymaga majdnem mind megivott, és arra a felvetésemre, hogy mi lenne, ha elmennénk ebédelni, azt felelte, hogy rendben. Így tehát kikászálódva a medencéből, elindultunk az öltözők irányába.

A folyosókon elég nagy huzat volt, Dóri pedig mondogatni kezdte, hogy fázik. Gyorsan belecsavartam őt a törülközőbe, majd a szekrényekhez érve feltettem őt a padra.

Dideregve szemlél

A muszájfotó elkészítése után elővettem a másik törülközőt is, amelyre ráültettem, majd belecsavartam a lábait is.

- Fázol még? - kérdeztem tőle.
- Nem - felelte.

Míg Dórikám melegedett, addig megpróbáltam megfejteni, hogy melyik szekrény lehetett a miénk. Igazság szerint elfelejtettem a számát, így sorra nyitogatnom kellett mindegyiket. Ami üres volt, az kinyílt, ami pedig nem, az feltételezhetően tele volt. Viszont egyik kinyíló szekrényben sem találtuk meg a ruháinkat.

- A fenébe, hol vannak a ruháink?! - mormogtam magam elé.

Dóri egyre aggódóbb arckifejezéssel figyelte, hogy mi történik épp, majd pár másodperc múlva megkérdezte tőlem:

- Apa, hol vannak a ruháink?
- Nem tudom melyik szekrénybe tettem, de biztosan meglesz valahol - feleltem.
- Ellopták a ruháinkat? - kérdezte, én pedig kezdtem azt hinni, hogy igen.

Ugyanis a chippel idő közben már mindegyik szekrényt kinyitottam, és hát mindegyik üres volt, kivéve egyet, amely viszont nem akart kinyílni. Gondoltam az az a szekrény, amelyik foglalt, de emlékeim szerint abban voltak a mi ruháink, és nem értettem, hogy akkor viszont miért nem nyílik ki. Végül addig-addig próbálkoztam a chipes nyitóval, mígnem végre kinyílt az ajtó, s megleltem mögötte a cuccainkat.

Nagy kő esett le a szívemről, Dóri pedig mosolyogva konstatálta, hogy meglettek a ruháink.

Az öltözés kellemesen telt. Dórit gyorsan felöltöztettem, megszárítottam a kis kobakját, s közben jókat beszélgettünk mindenféléről. Igazi kis pajtásommá vált, akivel kötetlenül tudtam beszélgetni az élet nagy kérdéseiről. Indulás előtt kipróbálhatta a chipes ajtónyitót maga is, s míg én a hajamat szárítottam, ő végignyitogatta a másik szekrénysor ajtajait.

Odakint már melegebb idő fogadott minket. Szikrázó napsütés volt, és egyáltalán nem volt kedvem hazamenni. Legszívesebben vettem volna kettőnknek valami ebédet, amit egy kiterített pokrócon költöttünk volna el. Jó lett volna kiterülni a fűre és pihenni, és Dóri valószínűleg el is aludt volna.

De sajnos nem lehetett, mert csupán két óránk maradt a hazaútra.

Mivel Enikő aznap részt vett a futóversenyen, ezért felhívtam őt telefonon, hogy találkozhassunk pár perc erejéig. A Palatinus mellett volt a családjával, ami pont útba esett, úgyhogy negyed óra séta múlva ott is teremtünk nála.

Dóri nagyon örült neki, mert nagyon szereti Enikőt, akitől kapott is egy csokis nápolyit ajándékba. Ezt nagy étvággyal elkezdte befalni.

Sajnos igyekeznünk kellett hazafelé, ezért tíz percnyi párbeszédet követően ismét útra kellett kelnünk. Dóri nagyon nem akart hazamenni, és folyamatosan kérlelt, hogy hagy nézzen még meg pár dolgot, amik útba estek nekünk.

Annyira rossz volt nemet mondanom neki. Jó lett volna még sétálgatni, inni, enni valamit, kiterülni valahová, nézegetni az embereket, beszélgetni. De nem lehetett, mert a Bíróság szerint az a legjobb a gyereknek, ha az apjával csak három órát lehet együtt. Roppant igazságtalannak tartom mindezt. És persze erről Dóri is tud. Gyakran kérdezi szomorúan, hogy miért nem lehet velem többet, miért nem jöhet el velem az óvodából, meg hasonlók. Érzi ő is, hogy mindennek gátja az anyja, és esetenként - amikor az anyja megtilt neki valamit vagy veszekszik vele - látszik is a szemeiben, hogy neheztel rá emiatt.

Amilyen boldogan vetette bele magát ebbe a kapcsolattartásba, olyannyira elszomorodott, amikor haza kellett indulnunk. Kérlelni kezdett, hogy menjünk ide meg oda, de minduntalan azt a választ kapta, hogy nem lehet, mert haza kell érnünk időben. Minderről tudta, hogy azért, mert különben Anya dühös lesz (és hogy ő nem engedi, hogy együtt legyünk többet).

Mit is mondjak, szar volt látni, hogy a lányom elkedvetlenedik.

A fához sem mehetett oda, s félúton megállt az apai intelemre

Az egyik padnál megálltunk, hogy befejezhesse a nápolyi evést:


Dóri szomorúan nézi a távolban játszó gyerekeket

Amikor a híd feljárójához értünk, épp indult a busz. Szerencsénkre fel tudtunk rá szállni, úgyhogy pár perc múltán már a Volánbusz pályaudvaron voltunk. Mivel a vörösvári járat indulásáig volt még negyed óránk, ezért a sarkon lévő cukrászdába betértünk egy fagyira. Tök véletlenül vettem észre, hogy van ott egy ilyen hely, és mivel Dóri hazafelé egyfolytában kérlelt, hogy vegyek neki egy fagyit, ezért nagy örömmel tértünk be egy csokifagyira.

Míg vártunk a buszra, ő boldogan nyalta a fagyit:


Persze annyira kifutottunk az időből, hogy mire leültünk a padra, a busz már el is indult a megálló felé.

- Igyekezz Kicsim, itt a busz, és fagyival nem szállhatunk föl - mondtam Dórinak, ő pedig igyekezett mielőbb befalni a fagyit. Szegénykém olyannyira sietett, hogy az egész arca csupa csoki lett :)

Persze - szerencsénkre - olyan nagy volt a sor, hogy mire a busz ajtajához értünk, a fagyi már el is tűnt Dóri bendőjében. Széles mosollyal a száján, fagyis pofival léptünk fel a lépcsőn, hogy aztán az egyetlen maradék üres helyre leülhessünk. Az alábbi kép az első pofitörlés után készült:

Dóri határtalan öröme

Amikor a busz elindult, Dóri nemsokára belefészkelte magát az ölembe, majd álomba is szenderült. A karjaimmal közrefogtam az apró kis testét, ő pedig halkan szuszogott az állam alatt.

Fél óra múltán megérkeztünk Pilisvörösvárra, és Dóri olyannyira mélyen aludt, hogy észre sem vette ahogy leszálltunk. Óvatosan a karomra ültettem, majd amikor a vállamra hajtottam a fejét, elindultunk hazafelé a nyugodt és csendes hétvégi utcákon át.

Most, hogy nyugodtan aludt az ölemben, jó érzés volt átölelni őt. Még sosem volt rá alkalom, hogy ilyen sokáig ölelhessem magamhoz a kislányomat. Nem érezhette, hogy az apukája milyen féltéssel és szeretettel öleli magához, de reméltem, hogy álmában megjelenik a kép, amint a fülébe súgva elmondom neki, hogy mennyire szeretem és milyen nagyon hiányzik nekem nap mint nap.

Közben Anya is hívott telefonon, de nem tudtam felvenni. Mivel háromnegyed tízkor adta át a gyereket, elvárta, hogy háromnegyed négyre érjünk is haza. Hát nem értünk. Kicsit elképedtem ezen, hogy negyed óra miatt ennyire szarozik velem. Percre pontosan elszámol velem, és egy tapodtat sem enged a Bíróság által megállapított időből. Téboly!

Szóval négyre értünk haza, Dórikám pedig épp akkor ébredt fel, amikor megnyomtam a csengőt. Anya egyből átvette őt a karjaimból, és amikor kértem, hogy egy búcsú erejéig adja még vissza nekem, ő nem adta, hanem ingerülten letorkolt, hogy menniük kell felfelé.

Persze. Kell.

Mindig kell, nekik mindig van valami fontosabb, mint a gyerek vagy annak apja.

Botrányos az egész, gyomorforgató.

19-én lesz a másodfokú tárgyalás. Talán ott értelmesebb emberek döntenek a lányom sorsa felől, mint akik a jelenlegi helyzetet megszülték...






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése