2018. május 11., péntek

Az első kilenc óra

A másodfokú bíróság ítélete után végre fellélegezhettem, hiszen megkaptam mindazt, amit kértem: egy emberi léptékű kapcsolattartást a lányommal. 

Eredetileg - az elsőfokú bíróság ítélete alapján - csak június 1-től lehettem volna együtt 9 órányi időt Dórival, amit viszont másodfokon előrébb hoztak májusra. A másodfok döntése meglepett, méghozzá olyannyira, hogy gyakorlatilag nem is tudtam felkészülni rá: a kocsim ekkor már egy hónapja karosszérialakatosnál parkolt, így nem terveztem hosszabb kiruccanást Dórival, na meg a derekam is olyannyira be volt állva, hogy örültem, ha a cipőfűzőmért le tudok hajolni.

Szóval mi tagadás, meglepetésként ért a 9 órás elvitel, amelyre most annak ellenére sem tudtam megfelelően reagálni, hogy már számtalan tervvel rendelkeztem erre az eshetőségre. Végül is nem baj, mert Dórival bármibe belefogtunk, ő örömmel tartott velem. 

...és tök ráérősen csináltunk mindent. 

Végre!!!

Amikor az anyja lehozta őt a bejárati ajtó elé, meglepetésemre egy szatyrot is hozott magával, amely Dóri kincsesládáját rejtette magában. Azt a kincsesládát, amit Dóri 2016 karácsonyára kapott tőlem, tele színes és érdekes dologgal (Lásd: Karácsonyi ebéd). Az évek során Dóri kapott még tőlem néhány fényképet és levelet is, amivel kapcsolatban a lelkére kötöttem, hogy gyűjtse össze azokat a ládikóban, hogy később megnézhesse, ha hiányoznék neki. 

Dóri bár ezeknek általában örült, de azon nyomban meg is feledkezett róluk. Gyermek lévén számára egy fénykép még nem képvisel akkora értéket, így nem is fordított rájuk különösebb figyelmet. Épp ezért sokszor felhoztam neki a Kincsesláda fontosságát, mint a közös emlékeink gyűjtőhelyét, amiről persze végül kiderült, hogy az az erkélyen porosodik, mert Anya kibaszta az egészet a kacatokkal és a közös emlékeinkkel együtt. Persze ezzel a Kincsesláda emléke törlődött Dóri memóriájából, ami csupán akkor sejlett fel előtte, amikor szóvá tettem a kapcsolattartások alatt.

Amikor megkérdeztem Anyát, hogy mi van a ládikóval, ő közönyösen csak a vállát vonogatta, hogy az erkélyen van egy kartondobozban (hozzátéve, hogy Dórit egyáltalán nem érdekli). Na igen: ha eldugják előle, akkor emlékezni se fog rá, nemhogy még ápolja is a benne lévő dolgokat. 

Számomra világossá vált, hogy Anyát olyannyira zavarta, hogy a képeimmel teli láda a lakásukban van, hogy inkább eldugta a gyerek elől a lehető legsötétebb zugba, nehogy bevigyem a szellemem a házukba. Aztán jött a fordulat: amikor megtudta, hogy mi lett a Törvényszék ítélete, fogta az egészet, majd lehozta nekem egy szatyorban, mondván, ez inkább legyen nálam. Mindezt azért, mert nem akarta, hogy Dóri a közös képeinkkel flangáljon előtte: hiába lennék fontos Dóri számára, ha az anyja viszont ki nem állhat engem, s ebből fakadóan nem is akarja, hogy a pofám bárhol felbukkanjon a lakásban.

Mindez azért lényeges, mert Dórit ez nagyon érzékenyen érintette. Nem tudom az anyja milyen dumát eresztett el neki, de amikor nálam kivettük a szatyorból a ládát, Dóri tágra nyílt szemekkel meredt a sok-sok régi holmijára, gondosan meglesve, megforgatva mindent, mintha most látná az egészet először.

A ládika maga gyalázatos képet festett, nemkülönben a fényképek és a Dórinak írt leveleim. Látszott az egészen, hogy a szabad levegőn (állítólag egy kartondobozban) álltak, beszívva párát és port, meg még ki tudja mit. Anya annyira se becsülte a saját gyerekét, hogy legalább az apja emlékeit meghagyja a kis lelkében, és szó szerint kiiktatott engem belőle ezzel a húzással.

Dóri nagyon megszeppent a régi ajándékok és fényképek láttán. Végignéztük az összes képet, és sorozatosan azt kérdezgette tőlem, hogy "Apa, ezeket mikor adtad nekem?". Én pedig annyit tudtam mondani, hogy régen...


Gondolom a Törvényszék ítélete baszhatta ki a biztosítékot Anyánál, minek után úgy döntött, hogy kitakarítja a lakásukból az emlékeimet, hogy írmagja se maradjon. Ezek után el lehet képzelni, hogy ha véletlenül meghalnék, akkor mennyire tartaná életben az emlékemet a kislányom fejében. Semennyire. Dóri elmúlt három és fél éves, és nem kellene hozzá másfél év, hogy nyom nélkül kitörlődjek az emlékezetéből. Ezért is tartottam fontosnak a kincsesládáját, hogy abban összegyűjthesse az emlékeinket rólunk, rólam, s bármikor elővegye, ha olyan fordulatot venne az életünk. 

Anya képtelen túllépni a személyes sértődöttségén, s még mindig az ellenem irányuló gyűlölete vezérli, és eképpen egyáltalán nem foglalkozik a kislánya érzelmeivel, ami őt hozzám köti.

Na mindegy, ez van...

Mielőtt azonban még hazaértünk volna Dóri kincsesládájával, még betértünk a Postára feladni pár csekket. 

A nyitásra várakozva

Dóri először hordja a tarisznyáját
(Anya eddig nem erőltette, hogy viselje)

Mivel a vörösvári Rendőrség a Posta mellett található, ezért benéztünk oda is, hogy Dóri rendőrökkel szembeni kíváncsiságát kielégítsem. És mivel épp műszakkezdet volt, így tele volt az udvar rendőrökkel és rendőrautókkal, ami tömény élményt jelentett Dóri számára.

A rendőrök nagyon készségesek voltak. Dórinak - egy szégyellős bemutatkozás után - még azt is megengedték, hogy bekukkantson az egyik autóba, majd végigmustrálja a felszerelésüket. Dóri búcsúzóul kapott még két darab kerékpáros szemafort, majd elindultunk hozzám.

Mire hazaértünk, már meglehetősen melegre fordult az idő, ezért kézenfekvővé vált, hogy kimenjünk a homokozóba. Dóri először meglocsolta a növényeket...


- Kicsim, ne a kerti zuhanyt locsold...


Annyira édes, pici kis manó :)

Miután gyorsan ledobta magáról a ruháit, csobbant egyet a medencében.



Végre nem siettünk sehová. Nem kellett kapkodnunk, nem kellett folyton az órámra pillantva számlálni a perceket. 

Igazság szerint sajnáltam, hogy ebben a ragyogó szép időben otthon kellett lennünk, viszont mivel a kocsim lakatolása temérdek pénzbe került, ezért alaposan meg kellett fontolnom a kiadásaim. A mai kapcsolattartásunk részben a spórolás részeként alakult így, mellesleg a derekam is annyira sajgott, hogy jobbnak láttam pihentetni. És mivel e napon a Trabi is szerelőnél volt még, végül is e három dolog játszott közre abban, hogy az udvart választottam kirándulás helyett. Legalább beszélgettünk egy kicsit.

Dóri igényelte, hogy emelgessem, tegyem ide, tegyem oda, de a derékfájásom miatt annyira nehezen ment, hogy jajgatva jegyeztem meg neki, hogy lassan ő fog ápolgatni engem (majd ha öreg leszek, vagy ilyesmi), mire ő rákérdezett, hogy az mit jelent. Erre elmondtam, hogy most mi nevelgetjük, ápolgatjuk őt az anyjával, de amikor megöregszünk és fájni fog mindenünk, akkor majd ő segít nekünk a nehézségek leküzdésében. Ez nagyon tetszett neki és meg is kérdezte, hogy mikor leszek öreg? Azt feleltem, hogy soká, nem kell aggódnia. Ő erre: - Apa, én mindig ápolni foglak, mert nagyon szeretlek!

Ezután rátértünk a kapcsolattartásunkra. Mivel korábban folyton kérdezgette, hogy mikor lehetünk végre több időt egymással, ezért kézenfekvő volt, hogy értesítsem őt a fejleményekről. Elmondtam, hogy beszéltem a bírónénivel, aki mától megengedte nekünk, hogy többet legyünk együtt. Dóri szeme felcsillant, s érdeklődve figyelte, hogy akkor most hogyan is alakul a kapcsolatunk. A bírónéniről már meséltem neki, így eleve őt tartotta az egész dolog kulcsfigurájának, így amikor kifejtettem, hogy már idén nálam aludhat hétvégén, és el is mehetünk a nyáron egy hétre nyaralni, mert a bírónéni megengedte nekünk, kitörő örömmel fogadta a hírt. Már nem emlékszem mit mondott, de hirtelen elrikkantotta magát örömében. Megkérdezte, hogy mikor aludhat nálam, mire én, hogy két hónap múlva. Mivel emlékezett rá, hogy galériaágyat ígértem neki, ezért megkérdezte, hogy mikor lesz kész, hogy aludni tudjon rajta. Sajnos erre nem válaszolhattam egyértelműen. Mondtam, hogy még nincs rá pénzem, hogy megcsináljam, de kezdetnek aludhat még mellettem is az én szobámban. 

Szóval Dóri nagyon jól érezte magát, és láthatóan örült, hogy nálam is vagyunk egy kicsit. A házról is intenzíven érdeklődött: tudja, hogy a ház egyszer majd az övé lesz, ezért visszatért a témára pár mondat erejéig. 

- Apa, majd ha nagy leszek, nekem adod a házad? - kérdezte.
- Igen, Kicsim. A tiéd lesz a ház, meg a testvéreidé - feleltem.
- Miért adod nekem?
- Azért, mert sok-sok pénzbe kerül egy házat felépíteni, és nem mindenkinek van rá lehetősége, hogy vegyen vagy építsen egyet. Azért kell rá vigyáznom, hogy mire a tiéd lesz, addigra ne menjen tönkre.
- Akkor vigyázz rá, Apa, hogy legyen nekem is házam...

A kötetlen beszélgetésünk után bementünk a házba és legóztunk kb. fél órát, majd egy órányit videóztunk:



Délben virsli volt az ebéd, majd megkérdeztem Dórit, hogy szeretne-e aludni. Ő azt mondta, hogy nem. Ekkor kitaláltuk, hogy elmegyünk fagyizni, de amikor elindultunk otthonról, ő pár lépés után a nyakamban ülve elaludt. Éreztem, ahogy a kis buksija rácsuklik a fejemre. Ekkor megkérdeztem tőle, hogy visszamenjünk-e aludni egy kicsit, mire azt felelte, hogy igen, mert álmos. 

hazaérvén levettük a cipőinket, majd bementünk a szobába, hogy ledőljünk az ágyra. Dóri álmosan mászott be mellém, de miután befészkelte magát az ölembe, hirtelen meggondolta magát, s felpattanva közölte, hogy inkább homokozni akar még egy kicsit.

Nagyjából egy órát dagonyáztunk a homokozóban, és Dóri álmosságának már nyomát se láttam. Délután 2-kor viszont muszáj volt készülődnünk, mivel kocsi nélkül voltunk, és számításba kellett vegyük a gyaloglás idejét. 

Indulás előtt azonban még le kellett fürdenünk, mert mindketten csupa homok és izzadtság voltunk. Eredetileg csak Dóri zuhanyozott volna, de mivel büdös izzadságszagom lett, ezért megeresztettem a kádat, hogy együtt csobbanjunk a vízben.



Kicsikém felhívta rá a figyelmem, hogy Anya megengedi, hogy a játékait is bevigye a kádba, ezért szeretné, ha a homokozós dolgait magával hozhatná. Mivel azok viszont homokosak voltak, így előbb el kellett mosnom az egész felszerelést, majd jöhetett a pancsolás. Hogy Dórit ne hozzam zavarba, jókora habot csináltam a vízbe, ami kellőképp eltakarta előle a micsodámat. Ennek ellenére kissé átszellemülten nézett rám, mert eddig a hatalmas és erős, mindentudó apukáját még nem látta így, ruha nélkül. Na meg az is furcsa lehetett neki, hogy egy kádban pancsol az apjával, aki egy merőben más lény, mint Anya. Nem is tudom leírni, hogy milyen furán tekintett rám Dóri, viszont abszolút nem volt megijedve. Inkább csak ismerkedett egy merőben más helyzettel. Nem félt tőlem, semmi ilyesmi nem volt, csak még nem látott így (illetve talán nem emlékezett rá). 

A habos vízben aztán kicsit fröcsköltük egymást, meg habot tettünk egymás fejére, nevetgéltünk. Dóri megmosta a hajamat, aztán én az övét, majd muszáj volt kikászálódnunk, hogy időben elindulhassunk haza.

Megkérdeztem Dórit, hogy mielőtt hazamegyünk, elmenjünk-e még fagyizni, mire azt felelte, hogy igen. Ekkorra már intenzív hőség lett úrrá odakint, ami felerősítette Dóri fáradtságát. Épphogy elindultunk tőlem a fagyizó felé, amikor éreztem, hogy Dóri rákönyököl a fejem búbjára, majd elterül rajta. Néha felemelte a fejét, majd ismét lehanyatlott. 

- Nah, ez a gyermek megint elaludt - gondoltam magamban.

A lépkedésemtől szegénykém feje jobbra-balra billent, ezért inkább ölbe vettem, nehogy megsérüljön a nyaka. Így viszont a derekamat kellett megerőltetnem, ami alapjáraton is fájt. Mit is mondjak... karban még bírtam a gyereket, de a derekam már-már kezdte feladni. Épp ezért, mint egy liszteszsákot, átraktam Dórit a vállam fölött. Próbáltam eloszlatni a súlyt, hogy ne kelljen a gerincemet terhelni a visszatartással, ami részben sikerült. Fagyizó helyett végül is kénytelen voltam hazasétálni Dórival, ahol a bejárati ajtó előtti székbe bele is huppantunk. Kicsikém annyira bealudt, hogy a hazaséta tortúráját sem észlelte. Mivel Anya még nem volt otthon, ezért kb. negyven percet ültünk a székben, és aludtunk.



Amikor Anya megérkezett, Dóri is épp akkorra aludta ki magát. Felkérte magát az ölembe, majd álmos hangon a fülembe súgta, hogy nálam akar aludni. Mondtam neki, hogy két hónap múlva már nálam aludhat az este, legyen egy kis türelemmel. 

Nagyjából így telt el az eheti kapcsolattartásunk.

Sajnos sok jelenetre nem emlékszem már, mert a rákövetkező napon olyannyira fájt a derekam, hogy egy hétig képtelen voltam számítógép előtt ülve blogolni, és mire igen, addigra viszont el is felejtettem a részleteket. 

Egy hét telt el a kapcsolattartás óta, de még mindig kínszenvedés lábra állnom. A nem tudom hányadik csigolyám idegei vannak begyulladva, ami teljes izommerevséget és fájdalmat okozott a derekamban, emellett a gyógyszer mellékhatásaként láz és hányás is jelentkezett nálam, szóval kész lettem. Úgy volt, hogy a soron következő kapcsolattartás is elmarad, de végül mára olyannyira javult a helyzet, hogy már képes leszek a gyerekért menni - immáron kocsival (merthogy időközben az is elkészült). 

Apropó!

Tegnap beszéltem Anyával is a majdani hétvégés kapcsolattartásokról. Mivel a munkarendem 24-72-es beosztású, ezért a négyből három alkalommal lesz úgy, hogy péntek-szombat-vasárnap valamelyik napján dolgozom, miáltal Dórival nem tudjuk megtartani egybefüggően a három napot. Anya ezt hallván először kifakadt, hogy ő nem fogja pótolni a kieső napokat, mert elege van a pótlásokból, mire elmondtam neki, hogy muszáj dolgoznom és nem tehetek róla, hogy ilyen a beosztásom, meg amúgy is pótolnia kell a kiesett időt, hiszen így rendelkezett a Bíróság. Végül belátta, hogy nem tehet mást.

Abban egyeztünk meg, hogyha a három napból pénteken dolgozom, akkor szombat-vasárnap-hétfőn lesz nálam a gyerek, méghozzá úgy, hogy hétfőn nem megy oviba, vagy pedig reggel én viszem be. Anya szerint egy-egy nap kimaradhat az oviból, talán nem szólnak érte odabent.

Ha szombaton dolgozom, akkor pénteken elhozom oviból egy pár órás sétára, majd vasárnap-hétfőn lesz nálam Dóri - gondolom hétfő estig. Mondtam Anyának, hogy én sem vagyok szőrszálhasogató, nekem nem fontos, hogy percre pontosan elszámoljuk az elmaradást, így nem számít, ha pénteken nem tölti nálam az éjszakát a gyerek (ugyanis akkor szombaton hajnalban vihetném őt haza, amikor dolgozni megyek, az pedig a gyereknek nem jó).

Ha pedig vasárnap dolgozom, akkor pénteken hozom el Dórit az oviból, majd szombat este hazaviszem. A vasárnapról meg lemondok, azt nem pótoljuk. Ezen a hétvégén így a háromnapos hétvégéből csak kétnapos lesz. 

Végül Anya bejelentette, hogy a gyereket szeptembertől tornára szeretné járatni, és örülne, ha a költségek felét kifizetném neki. Mivel készség mutatkozott felőle, hogy a kapcsolattartást a munkarendemhez igazítsuk, így beleegyeztem, hogy cserébe hozzájárulok a gyerek tornájához. Mivel még nem tudja, hogy mennyibe kerül a torna (érdekes...), ezért én se tudom, hogy mennyit tudok rá adni. Egyébként Anya még azt se tudja, hogy melyik suliban lesz a torna. Ez kissé fura. Állítólag valahol olvasott róla.

Péntek van. Holnap Dórival az érdi rokonokat szeretném meglátogatni, majd megmutatom neki hova jártam suliba (ezt ő kérte tőlem), ezután pedig - ha az időnk engedi - benézünk még pár órányit a budaörsi strandra is.

A derekam továbbra is sajog...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése