Emlékeim

Már régóta tervezem, hogy az olvasó elé tárjak pár babakori sztorimat az emlékeim tárházából. Évek óta morfondírozom rajta, hogy vajon a kislányom emlékeiben mennyire maradnak majd meg a közösen eltöltött, szeretetteljes idők? Mivel nekem az átlagemberrel ellentétben egészen más tapasztalataim vannak múltidézés terén, ezért bizakodó vagyok a lányom emlékeivel kapcsolatban. 

Mielőtt azonban belekezdenék a mesélésbe, a mellékelt cikket ajánlom mindenki figyelmébe, mintegy felvezetésként: Miért nem emlékszünk a csecsemőkorunkra?

Egy Facebook-bejegyzéshez írt hozzászólásomra tett megjegyzés verte ki nálam a biztosítékot, amely végül e cikk megszületéséhez vezetett:

Ez vajon ennyire egyszerű volna?

Számomra a hozzászóló egy tipikus primitív barom, ha mindent csak ilyen egyszerűen, sablonszerűen lát és magyaráz. A vita folytatásaként hiába kértem, hogy támassza alá az állítását, ő nem tette meg. Én viszont mesélek...

Az első emlékem szerintem csúcsot döntene, és valóban hihetetlennek tűnik.

Az álom

Egy sötét térben lebegő, kacskaringós csúszdán mászok felfelé a családom után, akik - mivel felnőttek - jóval gyorsabban haladnak előre, míg én szakaszonként mindig visszacsúszok a csúszda elejére. Kiabálni nem tudok, viszont ők egyre feljebb járván szólítgatnak, hogy igyekezzek utánuk, mert lemaradok. Apa, Anya és a tesóm.

Mindez annyira megrémített, hogy felébredve bömbölésben törtem ki. Kinyitottam a szemem, de korom sötét volt, egy árva lelket sem láttam. Ez még jobban megrémített, úgyhogy még jobban sírtam, hátha valaki a segítségemre siet.