2018. május 25., péntek

Pünkösd a Városligetben

A Csodák Palotája utáni nap eszembe jutott, hogy a bírósági ítélet szerint a kétnapos ünnepek másnapján is velem lehet Dóri, úgyhogy felhívtam Anyát, hogy emlékeztessem rá: Pünkösd hétfőn is Dórival szeretnék bandázni.

Anya természetesen nem volt képben, bár kétlem, hogy nem tudott róla, hiszen az ítéletet már a héten meg kellett kapnia. Amikor elmondtam neki telefonon, hogy Pünkösd másnapja is az enyém, ő hosszú másodpercekig szótlanul maradt. Gondolom emésztenie kellett, hogy egy nap elteltével ismét együtt lehetek Dórival. Végül persze rábólintott, úgyhogy nyugodtan készülhettem a hétfői randira.


Mielőtt azonban belevágnék a pünkösdi találkozásunk ismertetésébe, kis kitérőt tennék a másodfokú ítélettel járó egyéb vonzatokkal kapcsolatban: mióta a három órás kapcsolattartás kilencre bővült, azóta anyagilag is jobban megterhel a találkozó, amit ugyan egyáltalán nem bánok, viszont a havi kiadásaimat jelentősen módosítanom kell. A kilenc óra alatt több enni- és innivaló fogy, többet költök utazásra (hiszen már mehetünk amerre kedvünk tartja) és belépőjegyekre, hogy csak a jelentősebbeket említsem. Ezen kívül át kell szerveznem a szabadidőmet is, hiszen arra a napra semmi mást sem tervezhetek, csak Dórit, míg korábban azért volt időm elintézni ezt-azt, ha úgy adódott. Persze azért kiemelném, hogy mindezt egyáltalán nem bánom, hiszen együtt lehetek a lányommal, viszont fontos voltam megemlíteni, hogy mennyiben változott meg az életem.

Emellett pedig ott van még az is, hogy július 1-től két napra, míg szeptember 1-től már háromra vihetem el Dórit minden második hétvégén, amely egészen más körülményeket fog teremteni. Például be kell szereznem azokat a dolgokat, amelyeket Dóri otthon is használ: sampon, tusfürdő, fogkefe, pizsama és hasonlók, és ha elutazunk valahová a három napra, akkor egy komplett túlélőfelszerelést kell összeállítanom neki, felkészülvén bármilyen eshetőségre. Már készítem a listát, ugyanis bármennyiszer kértem Anyát, hogy írja le mire van szüksége a gyermekünknek, ezidáig még nem tette meg. Végül is nem vagyok kétségbe esve, de azért jól jön egy kis segítség, hiszen nem tudom, hogy egy lassan négyéves gyermeknek mire van szüksége a mindennapokban.

Szóval készülök a hétvégékre, és persze Dórival is egyre komolyabb a kapcsolatom. Sokszor elmondom neki, hogy nemsokára már nálam aludhat és nyáron még nyaralni is elmegyünk, amivel kapcsolatban egyre lelkesebb lett. Mondjuk még fel se tudja fogni teljesen, hogy ez mit jelent, viszont a kilencórás kapcsolattartások már annyira közelebb hozták őt hozzám, hogy amikor lejár az időnk, szó szerint el sem akar engedni. Az óvodai találkozásunkkor is ugyanez volt: egyik reggel bekísértem őt és az anyját az oviba, mert nálam maradt a kabátja, amit bevittem nekik, mire Dóri az ujjamat szorongatva majdnem elsírta magát, mert annyira nem akarta, hogy én is elmenjek. Szörnyű látnom a kétségbeesett pillantásait, amelybe bele van írva minden érzelem, amit irántam táplál. Egyszerűen imád engem, mint ahogy én is őt, és mindez a kapcsolattartásunk idejének a kibővítésére fogható, hiszen sokkal tartalmasabb és meghittebb minden, mint ami ezelőtt volt. Dóri szeret velem lenni, és az anyja szigorúbb nevelésével szemben szinte élvezi a velem való kikapcsolódást.

A mai napra a Városliget felkeresése volt napirenden, ahol még egyáltalán nem járt. És bár e közpark a jelenlegi állapotában hatalmas szégyenfoltja Budapestnek, mégis úgy vélem, hogy az egyik legizgisebb hely lehet egy kisgyermek számára. Nem is csalódtam...

Mivel Dóri minden alkalommal érdeklődik Enikő iránt, ezért a kérésemre ő is velünk jött, hogy egy szép napot tölthessünk el hármasban. 

Miután leparkoltunk a Trabival a Városliget szélén, belevetettük magunkat a forgatagba. Számomra a park meglehetősen lepusztult, viszont Dóri nagyon élvezte az új környezetet. Alább a képek:

A vajdahunyad-vár hídján


A Vajdahunyad-vár udvarán keresztülhaladva hatalmas forgatagban találtuk magunkat. Zsibvásár, gyerekjátékok, turisták tömkelege lassította a haladást, amilyet Dóri még sosem élt át. Azt se tudta hová nézzen, mert annyira nagy volt a kavalkád. Pár dolgot rögtön meg is akart velem vetetni, de amikor háromezer forintért adtak volna egy lufit, sajnos nemet kellett mondanom. Ugyanígy nemet mondtam a négyperces (!) trambulinra is, amiért kétezer forintot kértek (négy perc kétezerért!!!). Agyrém, hogy milyen drága minden, de hát magyarként ne a Városligetben akarjunk kikapcsolódni, ugyebár...

A Jáki templom mása előtti kőoroszlánon

A Városligetet egyébként felújítani szándékozik a Kormány, amit csak helyeselni tudok, mert a jelenlegi állapotában kritikán aluli, ahogy kinéz. És ez Budapest szíve, a turistaparadicsom. Na mindegy, csak megjegyeztem. 

Az egyik légcsúszdánál nem állt senki, 
ezért Dórival csusszantunk egyet


A forgatagban

A magyar királyok előtt


A Hősök terén megmutattam Dórinak a királyokat és a központi, fejedelmeket ábrázoló szoborcsoportot, kitérve a jelentősebb és megemlítendő dolgokra, mint például az országalapításra, vagy a fejedelmek öltözékére. Ő figyelmesen hallgatott engem, de azt hiszem annyira még nem érdekelte az előadásom. 

A Hősök terén


Az alábbi képen nagyon jól látható, hogy Dóri mennyire boldog velem:


Amikor a kép készült, éreztem, hogy Dóri gyengéden magához ölel, majd belebújik a nyakamba. Fogalmam se volt róla, hogy egy igazi, szeretetteljes odabújás volt ez a részéről, amivel csak a kép beolvasása után szembesültem. Hihetetlenül örült, hogy ott lehet velem ezen a csodálatos helyen, és a kapcsolatunk során most először történt meg, hogy ezt ezzel a bújással (és mosollyal) fejezte ki. Lehet, hogy azért akar mindig az ölemben lenni, hogy közelebb legyen hozzám?

Önfeledt rohangálás a téren

A fényképezőgépem hagyományos objektíve tönkrement, így csak a zoom-objektívemet tudtam használni, viszont ezzel jócskán távolabbra kellett mennem Dóritól, ha meg akartam őt örökíteni.


A teret elhagyva megkerültük a tavat:



Ezután szétnéztünk a játszótéren:



Ahhoz képest, hogy a Városligetben járunk, elég gyatra játszótér fogadott minket. Dóri ennek ellenére jól érezte magát, bár a hintán kívül semmi mással nem akart játszani. A hintát viszont úgy megnyomta, hogy félve néztük amit csinál:

Ha hagyom, szerintem még el is szállt volna



Mint egy vad motoros

A hinta után még kipróbálta a csúszdát, viszont mivel arra egy kötélhálón át lehetett csak feljutni (az pedig nagyobb gyerekekhez lett méretezve), a második kört már nem vállalta be. Az elsőre is csak a segítségemmel jutott fel. 

A mászókával egybekötött csúszda

- Apa, eddig érek fel!

Amikor Dóri megunta a játszóteret, mehettünk végre fagyizni. Az újonnan átadott pavilonok szépek voltak, de hányingerkeltő volt, hogy a szemeteskukákat senki nem ürítette ki. Képet nem csináltam róla, de tipikus magyar jellegzetesség, hogy ha átadunk valami újat, annak ezután sosem lesz gazdája. A büfések is simán elnézték, ahogy a szemetet viszi a szél a portájuk előtt.


Csokifagyi helyett most eperfagyira vágyott



Dóri és Enikő

Na jó, még őrjöngtünk egyet a lovacskán is:



Aztán megnéztünk egy igazi lovat:






Ezután galambokat etettünk:




Amikor végül elindultunk a parkoló felé, Dóri kapott egy lufit az olcsóbbik fajtából:



Nagyjából délután 1 óra lehetett és azon kezdtem el morfondírozni, hogy hová mehetnénk még a Városliget után. Az Állatkert jó ötletnek tűnt, de sajnos nem volt rá pénzem. Mivel tikkasztó hőség lett, ezért a hűs vízpart kézenfekvőnek tűnt. Viszont mivel nem akartam sokáig utazni a drága üzemanyag miatt, így a legközelebbi helyet, a Népszigetet jelöltem meg a következő úti célunkként.

Amikor elindultunk a Városligetből, Dóri jelezte, hogy éhes. Mintegy húsz percnyi kocsikázás után meg is érkeztünk a Népszigetre, ahol nagy lelkesedéssel néztünk körbe. Mivel 13 évvel ezelőtt pár utcányira laktam ettől, ezért jól ismertem a helyet, viszont az azóta eltelt időben a közkedvelt kirándulóhely merőben más lett, mint anno volt. Az egybefüggő félszigetet a híd lábánál kettévágták valami milliomos elcseszett terveként, aki hajókikötőt akart létesíteni a sziget belsejében egy mesterséges öböl formájában, így a korábban végigjárható homokos part most két részre tagolódott. Azt a helyet, ahol fürdeni lehet, most csak nagy kerülő árán lehetett elérni, ezért a fürdésről - úgy nézett ki - kénytelenek voltunk letenni. A mindenki számára is könnyűszerrel elérhető helyre (közvetlen a vasúti híd alá) pedig annyi kiránduló szorult be, hogy egy talpalatnyi terület sem maradt a privát szféránknak, ami számomra meglehetősen idegesítő volt, ezért elgondolkodtam rajta, hogy máshová kellene mennünk. Dóri viszont éhes volt, és mivel a helyszínen volt egy szimpatikus étkező, ezért egy ebédet akartam még beiktatni az indulás előtt.

Persze ahogy az lenni szokott, mivel egy "felkapott" és "menő", "trendi" helyről van szó, ezért az árak is olyanok voltak: számomra nemcsak megfizethetetlen, hanem a rablással egyenértékű (bár az is lehet, hogy én vagyok lemaradva és valóban ilyen drága minden): egy nyomorult marék húst, némi krumplival és zsemlével 1800 forintért adtak, amit ha megszorzunk hármónkkal, máris egy jelentős összeget kapunk - holott csak enni akartunk valamit. 

Így tehát bármennyire is éhes volt Dórikám, úgy döntöttem, hogy menjünk ki Dunakeszire a horányi komphoz, ahol van olcsóbb kaja, és még fürödhetünk is a Duna-parton. Mivel Horányban éltem nyolc évig, ezért ismerem az egész környéket, ami milliószor jobb kirándulóhely, mint bármelyik budapesti placc.

Szerencsére Dóriban még volt némi kitartás, úgyhogy beültünk a kocsiba és elindultunk Dunakeszi felé...

De nem jutottunk sokáig: Enikő kiszúrt egy McDrive-ot az út szélén és szólt, hogy inkább menjünk be a Mekibe enni, hogy nyugodt gyomorral mehessünk pancsolni. Egy gyors megfordulás után tehát betértünk a Mekibe, és ettünk egy-egy menüt.


Dóri imádja a mekis sült krumplit, úgyhogy megevett belőle egy egész zacskónyit, mellé pedig pár falat húst a sajtburgeréből. Fél óra múltán indulhattunk is tovább.

A Duna-part természetesen itt is tömve volt emberekkel és parkoló autókkal, viszont a strand itt több kilométeren át elnyúlik észak-déli irányban, miáltal akkor is találnánk szabad helyet a parton, ha történetesen az egész város a víz mellett süttetné a hasát.

Dóri alig bírt magával, mert annyira akarta már a vizet, úgyhogy amikor leterítettük a pokrócot, ő pillanatok alatt levetkőzött s várta, hogy bemenjünk a vízbe.

Fel-alá járkálás közben


Kicsikémnek nagyon bejött a hely, és legszívesebben belefutott volna a mélybe, viszont volt annyira óvatos, hogy nélkülem egy tapodtat sem mozdult a partról. Épp ezért mindvégig kézen fogva lépkedtünk a sekély vízben, majd amikor megszoktuk a viszonylag hideg vizet, be-bemerészkedtünk nagyjából combközépig (ami nekem a sípcsontomig ért).



Dórikám nagyon jól érezte magát, s ez volt számára a legjobb buli, amit az apjával együtt csinálhat. Mással nem is igen tehetné, hogy lejön a partra, mert az anyja egyrészt nem szereti a Dunát, másrészt pedig messzinek és körülményesnek tartaná az ilyen jellegű foglalkozásokat.

Épp ezért elhatároztam, hogy a jövőhétvégét is a Dunán töltjük, de nem itt, hanem átellenben a túlparton, Horányban. Reggeltől estig a parton fogunk lógni, ha jó idő lesz. 

Az időnk lejárta felé közeledve elindultunk visszafelé. Enikőt félúton kitettük a hugánál, majd mi is elindultunk haza. Mivel volt még fél óránk délután 5-ig (Anya kérte, hogy 6 helyett 5-re vigyem vissza a gyereket), ezért beugrottunk hozzám tortázni. Ez még Enikő szülinapi tortája volt, amiből hagyott Dórinak egy szeletet.



A mai napunk jól sikerült, bár a pénztelenség miatt erősen korlátozni kellett a gyerek vágyait. Épp ezért is döntöttem róla, hogy ha lehet, akkor nyáron inkább a vízpart mellett fogjuk tölteni az időnk egy jelentős részét, s ráérünk majd rossz időben vagy télen múzeumokba járni (addigra már lejár a tartozásom is). 


Amiről még nem szóltam: Dóri egy héttel ezelőtt az óvodában csúnyán beütötte a fejét, miáltal az egyik óvónéni elvitte őt az ügyeletre, ahol összevarrták a kobakját. Állítólag Dóri hősiesen tűrte a beavatkozást, és a varrat (egy gézpamacs kíséretében) még most is ott volt a haja alatt. Ami az egészben dühít, hogy az Óvoda felhívta ugyan a gyerek anyját a sérülés miatt, de engem valahogy elfelejtettek értesíteni, mintha nem a gyerek szülője volnék, s nem is jöhetnék számításba. Minderről úgy szereztem tudomást, hogy délelőtt 11 körül az ovi mellett haladtam el a kocsival, amikor megláttam, hogy kint játszanak az udvaron a gyerekek, s megálltam, hátha válthatok pár szót Dórival. Szerencsére Dóri kiszúrt magának az udvar mélyéről, így ő szaladt oda hozzám a kerítéshez, nem kellett őt keresgélni. Az óvónénik nem szólnak rám ilyenkor és hagyják, hogy beszélgessek Dórival pár percet, viszont zavar, hogy nem értesítettek telefonon a baleset tényéről.

Dóri aznap szorosan markolta az ujjamat a kerítés túloldaláról, mert ezzel akarta megakadályozni, hogy elmenjek. Amikor odacsődültek a gyerekek és az egyik kislány szintúgy megfogta az ujjamat, Dóri dühösen vert rá a kezére, mondván, hogy "hagyd békén az apukámat!". Meg azt, hogy "ő az én apukám, nem a tiéd!".

Kis drága :)

Így telt hát a Pünkösd...





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése