Belvárosi séta

Június 8-án a Belvárosba mentünk Országházat és katonákat nézni.

A következő kapcsolattartásunkat hétköznap, pénteken tartottuk meg. Mivel Anya dolgozni ment reggel, ezért 9 helyett 7-kor mentem Dóriért. És mivel nekünk is vásárolnunk kellett még a mai napra, ezért elvittük Anyát a munkahelyére.

Dóri még meglehetősen kómás volt a koránkeléstől, és gondolom az is fura volt számára, hogy az ovi helyett most velem jött el bandázni, így amikor az anyjától búcsút kellett vennie, a nyakába csimpaszkodva mondta, hogy ma nem akar velem jönni. Na szép...

Végül persze velem jött, de el kellett magyaráznunk neki, hogy Anya itt most dolgozik és nem maradhat vele, na meg nekem sem esik jól, hogy le akar passzolni, amikor amúgy is olyan ritkán látjuk egymást. Dóri miután átjött az én ölembe, már mosolyogva indulhattunk neki a napnak.

A vásárlás után a Trabit a solymári állomáson hagytam, mi pedig vonattal mentünk tovább. A mai napra amúgy is a Belvárost vettem célba, amit simán elérünk gyalog is, és nem kell hozzá kocsi. 

Dóri kapott egy Dörmit, amit egész úton a kezében szorongatott, mondván, 

hogy elteszi tartalékba, mert később biztos éhes lesz

Amikor a vonat megérkezett a Nyugati pályaudvarra, Dórival még bementünk a WestEnd-be, hogy megnézzek egy boltot. 

Dóri megakarta állítani a forgó hirdetőoszlopot

Egy gyors wc-zés után megleste a szökőkutat

Sajnos a bolt még zárva volt. És tényleg, még csak fél 8 múlt, a boltok meg 10-kor nyitnak. Kár. Kell ugyanis vennem egy objektívet a fényképezőgépemre, és csak utána akartam járni, hogy mik a legolcsóbb lehetőségek. A kirakatban volt pár megfelelő darab, de azok 380.000 forintról indultak, amit nem engedhetek meg magamnak. 

Tehát a bolt még zárva volt, úgyhogy vettünk egy hátraarcot, és elindultunk az Oktogon felé. Séta közben Dóri rácsodálkozott mindenre. Akármerre haladtunk, ő oda akart menni megnézni, és ami megtetszett neki a kirakatban, azt szerette volna megvetetni velem. Színes kis vackok, ki tudja mik. "Apa, vegyél nekem olyat", majd pár méter múlva "Apa, menjünk oda, nézzük meg", stb. Közben kerülgetnem kellett az embereket is, akik csöppet sem voltak toleránsak, hogy gyerekkel vagyok. Simán nekünk jöttek, ha nem akartak kikerülni. Nem hiszem el, hogy nem láttak minket, hiszen Dóri a nyakamban ült, ami kilógott a fejmagasságból. Egy idő után felment a pumpám, ezért átsétálva a Nagykörúton, betértünk inkább egy párhuzamos utcába. Itt sehol egy ember. Végre csend volt... és pisiszag. Tipikus budapesti feeling, főleg a Nyugati környékén. 

:)

A Jókai térre érve kicsit megpihentünk a füvön. Dórit levettem a nyakamból, ő pedig előszeretettel vizslatott a Jókai-szobor körül.

Igazság szerint nagyon kéne egy objektív. A turisztikai honlapomhoz rengeteg fényképet kell még készítenem, és azért áll már évek óta a honlap fejlesztése, mert a technikai háttér nem adott. Most is lefényképezhettem volna a szobrot, de telefonnal kritikán aluli minőségben, így e jelentős belvárosi köztéri szobor még nem lehet feltüntetve az oldalaim között. Pedig ragyogó idő volt, és utunk során tucatnyi műemlékhez készíthettem volna képet. Ez van.

Ezután rátértünk a Nagymező utcára, ahol egy hajléktalant láttunk a sárban feküdni. Még élt, mert mocorgott, Dóri pedig megkérdezte, hogy a bácsi miért fekszik a földön? Erre azt feleltem, hogy a bácsi nem tanult és nem dolgozott, ezért nincs saját háza és nincs semennyi pénze, így kénytelen az utcán élni, ami nagyon rossz sors egy embernek. Nem tudom mit gondolt róla, de hosszasan nézte. Elmagyaráztam neki, hogy épp ezért kell neki tanulnia - méghozzá nagyon sokat -, hogy legyen szakmája, amivel pénzt kereshet és tudjon venni magának egy saját házat. Dóri erre azt felelte, hogy majd az én házamat kapja meg és nem kell tanulnia (ezt azért mondja mostanában, mert elárultam neki, hogy ha nagy lesz, akkor megkapja majd a házamat), mire én, hogy akkor is kell dolgoznia, mert az ennivalóját neki kell megvennie saját pénzből, amit a munkahelyén megkeres.

Úgy érzem, hogy e kérdést még nyitva hagytuk...

A Nagymező utcán haladva megnéztünk még egy templomot is, mivel Dóri folyton emlegeti, hogy templomba akar menni. Ez a Terézvárosi plébániatemplom volt, és nagy szerencsénkre épp nyitva volt az ajtaja.

Odabent hűvös, kellemes idő fogadott minket. Dóri egyből kérte, hogy vegyem le a nyakamból, mert szeretne egymaga körbesétálni. Miután letettem a földre, ő szép csendben és óvatosan körbeszaglászott a padok között, én pedig követtem őt és magyaráztam.

A szenteltvíz-tartóról már tudja, 

hogy abban lehet pancsolni

Amikor megpillantott egy asszonyt az egyik padon, miközben imádkozott, megkérdezte tőlem, hogy mit csinál az az ember. Mondtam neki, hogy Jézushoz imádkozik, mire Dóri megkérdezte, hogy az meg mi. Elmagyaráztam, hogy amikor az emberek szomorúak, akkor megkérik Jézust, hogy legyen a segítségükre. Dórinak erre felcsillant a szeme, majd kérlelni kezdett, hogy imádkozzunk mi is. Hát jó. Megfogtam a kezét és beültem vele az egyik padba, épp egy Jézus-szobor alá.

- Tegyük össze a kezünket, és mondd utánam, amit mondok - intettem Dórit, ő pedig úgy tett, ahogy én: összetéve a két tenyerét, Jézus szobrára meredt.

- Drága Jézus... - kezdtem a mondandómat.
- Drága Jézus... - követte Dóri.
- ...kérlek vigyázz az anyukámra...
- ...kérlek vigyázz az anyukámra...
- ...kérlek vigyázz az apukámra...
- ...kérlek vigyázz az apukámra...
- ...és kérlek vigyázz a családomra is...
- ...és kérlek vigyázz a családomra is...
- ...akiket annyira szeretek.
- ...akiket annyira szeretek.

Ezzel az imát be is fejeztük, Dóri pedig csodálkozva nézett, hogy milyen gyorsan ment minden. Persze ezután még el kellett magyaráznom, hogy mi ennek a jelentősége.

(Sokat talán azt hiszik az olvasók közül, hogy fanatikus vallásgyakorló vagyok, de ez nem igaz. Hogy hiszek-e Istenben vagy sem, még számomra sem egyértelmű, de azt tudom, hogy hiszek egy számunkra felfoghatatlan Erőben, amely átjárja az Univerzumot és körbevesz mindent. Nem, nem a Jedikben hiszek, hanem egy mindent a maga szabályrendszere alapján működtető Erőben, ami akár lehet Isten is, vagy bármi más, ami szerint létezünk. 

Jézus emellett egy merőben más téma: a létezésére számtalan írás utal, de bizonyítékot még nem találtunk rá, hogy ő valóban az Isten fia lett volna (egyértelmű, megdönthetetlen bizonyítékot). Hiszem, hogy élt, bár a kétségeimet az ébreszti fel bennem, hogy megszámlálhatatlan "messiás" létezett már a történelem során, akik ugyanúgy éltek, mint ő és ugyanazok a számok kísérték végig az életüket, mint ami Jézus életét is (lásd: Zeitgeist - a 13:30 perctől jön az, amiről magyarázok). 

Talán többször is élt már köztünk Jézus, csak más néven? Ki tudja. Talán tényleg Isten fia volt, talán nem (ehhez kevés vagyok, hogy eldöntsem), viszont az élete csodálatraméltó fejezet az emberiség történetében, amit - úgy vélem - feltétlen meg kell ismertetnem a lányommal. Ez nem egy túlbuzgó vallásosság a részemről, hanem csupán egy olyan kötelező erkölcsi útmutató, amelynek segítségével egy egészséges szellemű gyermeket faraghatok Dóriból. Jézus példaértékű élete mások számára is példát mutathat megbocsátásból, törődésből és szeretetből. Számomra Jézus a tökéletes példa a szeretetre, és ha valaki megérti a tanításának lényegét, akkor annak egy egész más világ rajzolódik ki és nyer értelmet, mint amit például ma a Nyugati környékén láttunk. Persze nem szeretném, ha Dóri átbillenne a ló túloldalára és egy ájtatos szektataggá válna, viszont jó lenne, ha Jézus élete példát mutathatna, erőt adhatna neki, hogy később magabiztosabban boldogulhasson majd az élete során. Ez csak egy szelete az Életnek, de annál fontosabb)

A templom után végül az Andrássy úton szlalomoztunk el az Operáig. Persze az Andrássy úti paloták még bőven kínáltak látnivalót, így Dórinak sorjában mutogattam a közismert épületek homlokzatait. Szobrok, freskók, stukkók, és megannyi szépség. Dóri mindent megnézett, és úgy éreztem, hogy ezek érdeklik is, viszont egy idő után megkérdezte tőlem, hogy miért mutogatom neki mindezt?

- Hát Kicsim azért, mert szeretném ha ismernéd Budapestet. Ez egy szép város, és ha gyakran eljövünk ide, akkor már tudni fogod mi hol van. 

(Dórinak minden alkalommal sulykolom, hogy magyarok vagyunk és Magyarországon élünk, a hazánk fővárosa pedig Budapest)

Az Operához érve döbbenten vettem észre, hogy mivel azt épp felújítják, ezért nem mehetünk be körbenézni. Dórinak megmutattam volna a csillogást, a díszeket, és szerettem volna elmagyarázni neki, hogy mi a jelentősége ennek a helynek, de mivel a bejárat zárva volt, ezért le kellett mondanom róla. 

Viszont mivel a Földalatti Vasút épp a lábunk alatt volt, ezért a szemközti lépcsőn lementünk a föld alá. Dóri szájtátva nézte, hogy milyen világba csöppent...

Fogalma sem volt arról, hogy az emberek a föld alatt is közlekednek! Mit is tehettünk másképp, minthogy fél órán át (!) a jövő-menő Földalattit nézzük.

Nagyon tetszett neki a hely. Olyannyira, hogy amikor az egyik szerelvény megállt, ő odasétált, hogy megfogja az oldalát. A következő szerelvénynél a kerekeit akarta megnézni, a rákövetkezőnél pedig a vezetőfülkét. Ekkor eszembe jutott, hogy a Szent István-bazilika felé akár mehetünk is vele egy megállónyit, úgyhogy a nyakamba téve Dórit felmentünk a felszínre, hogy aztán a túloldalon a Belváros felé menő peronra érjünk. Kicsikém izgatottan várta a földalatti villamost, majd amikor az begurult az állomásra, kacagva rohant be az utasokkal tömött kocsiba. Felvéve őt az ölembe, az elhúzott ablakon át mutattam neki a szűkös alagutat, épp úgy, ahogy annak idején Édesapám is mutatta nekem. Az utazás csupán egy megállóra szólt, s amikor ismét felmentünk a felszínre, Dóri csodálkozva nézte, hogy egy más helyre kerültünk.

Miután elmondtam neki, hogy a föld alatt jöttünk ide, a város egy másik pontjára, ő kicsit zavarodottan ült fel ismét a nyakamba. 

- Látod milyen nagy ez a város? - kérdeztem Dóritól. - Itt ugyanolyan sok ember van, mint az előző megállónál.
- Igen - válaszolta, és nem győzte jobbra-balra forgatni a fejét.
- Mi oda megyünk, ahhoz a nagy-nagy templomhoz - mutattam a Bazilika felé.
- Apa, keressünk fagyi árust! - mondta erre Dóri.
- Rendben, keressünk. 

Az első fagylaltost a Bazilika előtt találtuk, de amikor megláttam egy gombóc árát, gyors ütemben sarkon fordultam. 750 forint.

Dóri kiakadt ezen, aminek hangot is adott:

- Apa, azt mondtad fagyizunk - hívta fel a figyelmem kissé ingerülten.
- Tudom, Kicsim, de ez a hely nagyon drága volt. Biztos találunk másik fagyizót. Kérlek légy egy picit türelmes.

És Dóri a nyakamban ücsörögve türelmesen várta, hogy találjunk másik lehetőséget, ami nagyjából száz méter múlva ott is termett előttünk. Betérve a csinos kis boltba, hatalmas fagyis pultot pillantottunk meg az egyik oldalon.

- Fagyiiii!!! - kiáltott fel Dóri örömében.

És bár ezek az árak is távol álltak gyermekkorom egyötvenes gombócaitól, azért az előzőhöz képes abszolút szerényebbnek számított: csupán 350 forintba került egy gombóccal. 

Szerintem ez is rablás, mert ezek a vacak műanyag szarok nem érnek meg 50 forintnál többet (és lehet még sokat is mondtam), de mivel Dórikám nem bírta volna kivárni, amíg valami fasza kis kézműves cukrászdába botlunk, így engedtem a csábításnak. Végül is nem ez a pár száz forint ver a földhöz, de annyira sok kiadásom volt hó elején, hogy meglehetősen feszes az e havi költségvetésem.

Csokifagyi az igazi

Kicsikém szemlátomást lenyugodott, és annyira örült a fagyinak, hogy szinte kisimult az arca. Megkérdeztem tőle, hogy éhes-e és betérjünk-e valahová ebédelni, mire azt mondta, hogy nem. Ezután megkérdezte, hogy hová megyünk most, mire azt feleltem, hogy elsétálunk az Országházhoz, ami a világ legszebb épülete, mellesleg Magyarország legnagyobbika.

A Szabadság tér felé sétálva találtunk egy varjúfiókát, amely még nem tudott repülni, így előttünk bukdácsolt a járdán, de épp csak olyan gyorsan, hogy Dóri ne tudja megfogni. Körbe is szaladták a placcot vagy kétszer:

A padon vergődő madár 

és a fagylaltját nyalogató Dóri

(a padon eredetileg ült egy srác, de amikor a madár átugrott a feje fölött, 

ijedten pattant fel a helyéről - az ő cigije látható a padon)

Dóri már-már épp megfogta a fiókát, amikor az valahogyan mégiscsak odébb tudott bukdácsolni. Mindeközben az anyja egy magas ágról figyelte, hogy mit csinálunk, és egy alkalommal még Dóri feje felett is elszállt, mintha épp lesújtani készülne rá.

A varjúbaba-kergetőzés után mászókáztunk:

Egy pillantás alatt átmászott rajta

Ezután lassacskán elértünk a második világháborús német megszállás áldozatainak emlékművéhez, ami előtt egy olyan szökőkút locsolgatott, amelynél nem lehetett tudni, hogy épp melyik spriccelőből jön majd a víz. Dóri eszméletlen örömmel futkározott a fel-feltörő vízsugarak között:

Itt még az összes működik

Hatalmas jókedvvel figyeli a vízsugarak mozgását

Itt majdnem beleszaladt az újból feltörő vízbe

Na végre, szabad az út

Aztán épphogy átért a feltörő vízsugár előtt, 

amit a szemben álló hölgy arckifejezése is mutat

Ezt nem lehet megunni

Végül továbbmentünk az Országház felé, mert az összegyűlt turistatömeg számára komoly élményfaktort jelentett Dóri: kivétel nélkül mindenki őt fotózta, s közben hangosan nevettek Dóri cukiságán, ez pedig zavarba ejtő volt. 

Pár sarokkal odébb megpillantottuk végre az Országházat:

Elmondtam Dórinak, hogy ez Magyarország legszebb épülete, és itt ülésezik a Kormány, ami irányítja az országot. Aztán elmondtam, hogy a Kormány (és a miniszterelnök) mondja meg, hogy mennyi legyen a benzin ára, mennyibe kerüljön a kenyér, stb. Azt hiszem ez így egyelőre elég is volt információnak. Dóri nem mondott semmit, mert talán emésztette a hallottakat.

Amikor az Országház elé értünk, észrevett pár katonát a lánccal elkerített rész mögött. 

- Apa, ott vannak a katonák! - harsogta.
- Odamenjünk megnézni? - kérdeztem, de Dóri elmondta, hogy nem akar, mert fél tőlük.

Megkérdeztem, hogy miért fél, amire nem tudott felelni. Így tehát hosszasan ecsetelni kezdtem számára a katonaság lényegét, a háborúkat, meg hasonlókat, persze a borzalmas részeket kihagyva belőle. Közben megkérdezte, hogy az Országház elején látható magyar zászló mellett milyen zászló az a kék, mire elmondtam, hogy az a zászló Erdély zászlaja (illetve a székely zászló). Mivel nem tudta, hogy az micsoda, ezért elmeséltem neki, hogy régen volt egy háború, amikor a szomszéd ország katonái elfoglalták Erdélyt, ami a mi földünk volt, és hogy a katonák elzavarták onnan a magyarokat és most is idegen emberek élnek ott. Dóri erre sem mondott semmit, és valószínűleg azért nem, mert nem értette ezt az országosdit- háborúsdit, hogy annak mégis mi a lényege. 

Aztán lassacskán leértünk a Duna-partra:

Itt láttunk egy buszt a vízen haladni, amitől kikerekedett Dóri szeme. 

- Apa, az a busz megy a vízen! - hívta fel rá a figyelmem.
- Igen. És szerinted hogyan? - kérdeztem.
- Nem tudom.
- Hát Kicsim, annak a busznak olyan az alja, mint a hajóké, és így úszik a vizen. Viszont van kereke is, és amikor odaér a parthoz, akkor a kerekein jön ki az útra.

Dórinak tetszett a dolog, úgyhogy kérte, hogy menjünk utána és nézzük meg hogyan jön ki a partra. Sajnos nemet kellett mondanom, hiszen utol se értük volna.

A hajóbuszt addig néztük, amíg az el nem tűnt a szemünk elől, ezután visszaindultunk a Kossuth tér felé. Itt egész közel haladtunk el az egyik katona mellett, így Dórival alaposan szemrevételezhettük őt. Kicsit kijátszottam, mert direkt úgy sétáltam vele az ölemben tartva, hogy a láncnál álló katona közelébe jussunk. A katona minket figyelt, hogy mit csinálunk, alig pár lépésnyire tőlünk. Dóri elbújt a nyakam mögé.

- Jó napot, elnézést, hogy zavarom - szólítottam meg a katonát - A kislányomnak szeretném megmutatni, hogy milyen egy igazi katona. 

A katona bácsi mosolyogva fogadott minket, s barátságos hangon üdvözölte Dórit, s még egy kicsit ki is húzta magát. Dóri nem válaszolt, inkább elbújt. Végül persze csak ki-kikandikált az állam alól, én pedig elmagyaráztam neki, hogy a magyar katonáktól nem kell félni, mert ők megvédenek minket a háborúban más katonák elől. A katona megkérdezte Dórit, hogy mi lesz, ha nagy lesz, de ő nem felelt, hanem elfordítva a tekintetét ismét elbújt a nyakam mögé. Ezután jobbnak láttam tovább menni, mert Dóri teljesen elzárkózott a katona barátságos közeledése elől. Így tehát búcsúzás után folytattuk utunkat az Országzászló felé. 

A katonától való kellő távolság után Dóri előmerészkedett, majd elmondta, hogy ő bizony tűzoltó szeretne lenni, tehát hallotta ugyan a katona kérdését, de nem akart neki válaszolni, hanem később inkább megosztotta velem. Aztán elmondta, hogy nem szeretné, ha a háborúban bajunk esne, és azt sem, ha én is elmennék katonának (ugyanis elmondtam, hogy ilyenkor az apukák is elmennek megvédeni a hazát). Megnyugtattam, hogy nem lesz többé háború, és amúgy sem mennék, hanem vigyáznék rá minden nap. A témát ezzel le is zártuk.

Közben mutattam neki egy belépni tilos szimbólumot a láncra függesztve, majd egy másikat az Országzászló melletti medence szélén:

Mindkét szimbólumnál elmagyaráztam, hogy mit jelentenek és hogyan kell őket értelmezni, Dórin pedig látható volt, hogy megpróbálja felfogni az ábra jelentette képi világot. Azt hiszem tetszett neki, mert egy új és elképesztően érdekes dolgot ismerhetett meg benne.

Ezután természetesen mentünk pancsolni:

Ezt a medencét rengetegen felkeresik

Szerettem volna megvárni a párásító gépek indulását - amikor is a Kossuth tér alól hatalmas párafelhőket bocsátanak ki a járókelőkre -, de mivel nem tudtam, hogy mennyit kell rá várni (és Dóri is mondta, hogy éhes), ezért továbbhaladtunk az Erzsébet tér irányába, hogy keressünk némi tápot.

Közben megálltunk a játszótéren is

A játszótér érintésével ismét elhaladtunk a meglepi-szökőkút mellett, ahol Dórinak már nem volt akkora szerencséje, mint korábban, ugyanis épp beleugrott az egyik felszökkenő vízsugárba, ami a térdétől egészen a feje búbjáig beterítette őt vízzel. Dóri felszisszent a hideg vizes meglepetéstől, majd a rátapadt ruha miatt meg se mert moccanni. Láthatóan meglepődött, hogy ilyen helyzet is létezik (amire számítania kellett volna, ha már a vízsugarak között ugrál), de szerencsére volt nálunk váltás ruha, amit a játszótér egyik padján át is vettünk. Kis didergés után mindketten jobbnak láttuk, ha végre elmegyünk ebédelni...

Ezt a Hercegprímás utca sarkán, a Kamra Ételbárban tettük meg, ahol a tulajdonos már várt minket. Nagyjából 4 évvel ezelőtt kötöttem vele egy megállapodást, miszerint reklámozom őt a honlapomon, cserébe pedig évente egyszer vendégül lát minket egy ebédre, pontosabban két főt, ami jelen pillanatban a lányomat és engem jelentett. 

Amikor Dórinak megmutattam a választékot, ő rögtön a sült krumplira és a rántott húsra mutatott, amely mellé tartármártást, uborkasalátát és egy palack almalevet is kapott. Mivel nem akartam egy kis adaggal meg egy nagy adaggal bíbelődni, ezért csak egyetlen nagy adagot kértem, amiből mindketten falatoztunk.

- Apa, egyél te is!

Dóri nagyon éhes volt. Jó érzés volt látni, hogy milyen jóízűen eszik. Még a késsel és a villával is egész jól elbánt.

Az ebéd nagyjából egy órán át tartott, majd teli pocakkal keltünk útra a Nyugati pályaudvar felé.

A Hold utca elején járva

Úgy vettem észre, hogy Dórinak nagyon tetszik a nagyvárosi nyüzsgés. Bármerre mentünk, ő mindent alaposan megfigyelt. Amikor felvettem a nyakamba, még olyan dolgokat is észrevett, amit én nem. Például az egyik parkolóban felnyitották a munkások a csatornafedelet, majd valami csövön át vizet szivattyúztak az út túloldalán lévő építkezéshez. Dóri megkérdezte, hogy mi van ott lent, én pedig fölé hajolva megmutattam neki. Elmagyaráztam, hogy a város a lábunk alatt tele van járatokkal, folyosókkal és csövekkel, ahol a víz, az áram és a gáz fut, vagy a szennyvíz és az esővíz számára kialakított csatornák. 

Sok-sok dologról esett szó, ami a városban való élettel kapcsolatos. Elmentünk pár érdekes dolog mellett, amire Dóri hívta fel a figyelmemet: különböző boltok, műhelyek, templom vagy rendőrség, sok-sok apró dolog. Ezek mindegyikére Dórikám mutatott rá először. 

Aztán egyszer csak megkérdezte, hogy miért kell neki mindent tudnia?

- Azért, Kicsikém - feleltem -, hogy el tudj igazodni a világban, és később mindent meg tudj egyedül csinálni. 

- Majd egyedül megyek iskolába is? - kérdezte.

- Igen, de csak akkor, ha már nagyobb leszel és ismerni fogod a várost.

- És te hol leszel akkor, Apa?

- Ha épp otthon leszek és nem csinálok semmit, akkor elviszlek az iskolába, de ha dolgozom, akkor neked kell majd elmenned egyedül. Épp ezért tanítok meg neked mindent, hogy tudd hogyan kell közlekedni. 

- Az iskolában nem tanítanak meg közlekedni?

- Az iskolában nem feltétlenül erre tanítanak meg. A városi életet az utcán ismered meg, méghozzá úgy, ha velem együtt sokszor sétálunk benne. 

- Megtanítasz majd közlekedni?

- Megtanítalak mindenre.

Dóri elgondolkodott...

- De akkor az iskolában mit tanítanak? - kérdezte.

- Az iskolában? Hm... Ott megtanítanak számolni, meg írni és olvasni. Megtanítják neked a földrajzot, ami a Föld és a lakóhelyünk világát mutatja be. Megtanítják neked, hogy milyen a természet, hogyan élnek a növények és az állatok. Aztán megtanítják honnan jön az eső, hogyan készül a kenyér, mivel működik az autó, meg hasonló dolgokat a világról - feleltem.

Dóri nem szólt semmit. Szerintem gondolkodott. Én pedig folytattam:

- Az élet nagyon nehéz, és csak azok igazodnak el benne, akik tanulnak és szereznek valamilyen szakmát.

- Miért kell a szakma? - érdeklődött Dóri.

- Azért, hogy ha kijártad az iskolát, akkor legyen munkahelyed és pénzed. Munkával lehet pénzt keresni, mert csak abból vehetsz magadnak házat és ennivalót. Ezért fontos, hogy olyan dolgot tanulj, amit szeretsz, vagyis olyan szakmád legyen, amit majd szeretni fogsz csinálni.

- Nagyon sokat kell tanulni?

- Rengeteget. Az ovi után általános iskolába jársz, ahol megtanulod majd a legalapvetőbb dolgokat, utána pedig elmész majd szakmát tanulni a szakközépiskolába, azután pedig főiskolára is mehetsz, ahol a komolyabb szakmákat tanulhatod meg. Lehetsz rendőr vagy bíró (ezeket ismeri), vagy építész mondjuk, amivel gyönyörű házakat építhetsz, mint például ez itt - mutattam rá az előttünk magasodó Unitárius templomra.

- De én nem akarok sokat tanulni - mondta kissé bánatosan Dóri.

- Nincs más választásod, Kicsim. Muszáj tanulni, különben úgy végzed, mint az a bácsi az utcán, aki a földön aludt - utaltam a Nagymező utcán mutatott hajléktalanra. - Ha nem lesz pénzed, akkor nem lesz házad, ahol lakhatsz, nem lesz pénzed ruhára se, se pedig ennivalóra. Nem lesz semmid és az utcán kell majd élned. Én szeretném, ha tanulnál, mert sok-sok érdekes dolog van a világon, ami tetszene neked.

Aztán folytattam:

- Addig szeretnék neked megtanítani mindent, amíg lehet. Ha már öreg leszek és fáradt, akkor nem lesz annyi erőm rá, mint most. Szeretnék megtanítani neked mindent, hogy egyedül is boldogulni tudj.

- És ha megöregedtél, akkor meg fogsz halni? - kérdezte Dóri váratlanul. Nem akartam, de ismét belebonyolódtunk ebbe a halál-témába.

Nehéz volt erre felelnem, de nem akartam (és nem is tudtam volna) kitérő válasszal szolgálni. Dórival sokszor beszélgettünk már az elmúlásról, így már érti, hogy az élet vége elkerülhetetlenül a halál. Azóta a növényeket is félti, és folyton elmondja - mondjuk - a fametsző láttán, hogy nem szabad kivágni a fákat, mert akkor meghalnak. Ilyenkor mindig el kell neki magyaráznom, hogy nem a fát vágja ki, hanem csak a beteg ágakat, ami természetesen majd újból kinő.

Volt olyan, hogy - mielőtt levágtunk volna egy falevelet - megkérdezte tőlem, vajon le szabad-e azt vágni, mert nem akarja, hogy meghaljon emiatt a fa. És miután megtettük, ő megsimogatta az ágacskát és megnyugtatta a fát, hogy nem fog meghalni, mert csak egy levelét vettük el. 

Szóval Dóri már kezdi kapizsgálni, hogy egyszer a szüleitől is el kell búcsúznia, és hát most valami ilyesmire kellett neki feleletet adnom:

- Kicsim, előbb-utóbb mindenki meghal. Nem tehetünk ellene semmit. Elhasználódunk egy idő után. Mint ahogy a cipő vagy a kesztyű is elkopik, mi is lassan gyöngébbek leszünk. Épp ezért szeretném, hogy amíg élek, mindent megtaníthassak neked.

Pár másodperc hallgatás után Dóri egyszer csak hangos sírásban tört ki, majd a nyakamban ülve ráborult a fejemre, s közben az apró kis karjaival átölelte a nyakamat.

- Mi a baj, Kicsim? - kérdeztem tőle.

- Nem akarom, hogy meghalj... - felelte sírva, s már éreztem is, ahogy a kövér kis könnycseppjei ráhullanak a kobakomra.

Levéve őt a nyakamból, gyengéden átölelve a karjaimba zártam. 

- Jaj, Kicsim. Tudom, hogy ez rossz érzés. Sajnos az élet bármennyire is szép, mindig van benne szomorú is. 

Dóri csak sírt, mint aki már most elveszített volna engem. Torokszorító volt hallani és látni, valamint érezni a rettentő mély fájdalmat, amit a felismerés okozott benne. Rájöttem, hogy ezentúl bármit mesélek majd neki, mindig benne lesz a tüske az elmúlásról, amit mostantól nem lehet majd kiiktatni belőle. Talán nem baj, mert így komolyan fogja venni az életet és a későbbiekben tudatosan fogja építgetni a karrierjét, de az is lehet, hogy emiatt egész élete során depresszióval fog küzdeni, mert a szeme előtt fog lebegni az elkerülhetetlen vég. Remélem nem az utóbbi fog valóra válni, úgyhogy azon leszek, hogy valahogy pozitív irányba tereljem az elmúlás-tudatot Dóri elméjében.

Pár másodperc együttérzés után folytattam:

- Viszont nem kell szomorúnak lenned, mert újjá fogok születni, és majd valakinek a kisbabája leszek.

Nem tudom Dórit mennyire hatotta meg a dolog, de erre azt találta mondani, hogy azt szeretné, ha majd az ő kisbabájaként születnék ujjá. 

- Lehet, hogy a te kisbabád leszek majd. Lehet - válaszoltam. 

Dóri változatlanul sírt tovább, méghozzá úgy, hogy a járókelők is felfigyeltek ránk. Kénytelen voltam leülni vele egy padra.

- Kicsikém... Az élet sajnos ilyen. Az emberek előbb-utóbb megöregszenek, majd meghalnak. Nem tudjuk mi történik ezután, de valószínű, hogy az angyalok mellett fogunk élni, akik visszaküldenek minket a Földre, hogy újjászülessünk. A fák is meghalnak majd, meg az állatok is.

- A kutyák és a macskák is meghalnak? - kérdezte Dóri, most már csak szipogva.

- Mindenki. Ez az élet körforgása. Nem kell szomorkodnod emiatt, mert amikor én már nem leszek, addigra lesznek neked is gyerekeid, akik majd boldoggá fognak tenni. És azt, amit tőlem tanultál, megtanítod majd a gyerekeidnek is. Így adjuk át a tudást a fiatalabb nemzedéknek. Én tanultam az apukámtól, te pedig tanulni fogsz tőlem. Ez az élet lényege.

(Direkt fogalmazok neki felnőttesen, hogy Dóri tanulja közben a választékos beszédet. Ha valamit nem ért, azt általában meg szokta kérdezni)

És bár Dóri szomorú maradt a tudattól, hogy egyszer én is elhagyom őt, végül is megértette, hogy az életben sokat kell tanulnia, mert ez a siker záloga. 

Miután ismét továbbindultunk a pályaudvar felé, ő nem is forszírozta tovább a kérdést. 

A Nyugatihoz érve betértünk még a WestEndbe, ahol muszáj voltam megnézni az objektíves boltot, s míg én az eladókkal diskuráltam, Dóri egy új Lego-katalógust lapozgatott.

Az objektívek láttán kicsit lelombozódtam, mert az esetemben több százezer forintról van szó, amit viszont nem engedhetek meg magamnak, enélkül pedig nem tudok fényképeket készíteni a honlapomra. Mintegy negyed óra múltán tovább is mentünk.

A WestEnd LegoStore mellett elhaladva Dóri felkiáltott, hogy legót akar venni és menjünk be a boltba, úgyhogy betértünk, de a lelkére kötöttem, hogy csak egy figurát választhat, mert ennyire van pénzem. Ő jó alaposan végigmustrálta a kínálatot, majd rámutatott az egyikre:

Baba legó (a kép már otthon készült)

Hatalmasat nevettem rajta, Dóri pedig azon nevetett, ahogyan nevetek, hiszen tudvalévő köztünk, hogy ő maga rajong a kisbabákért, aminek ékes példája, hogy még legóból is babásat választott. Nem is tudom érthetően fogalmaztam e. Dóri ha meglát egy kisbabát, folyton kérlelni kezd, hogy menjünk oda és nézzük meg, majd amikor odamegyünk, akkor engedélyt kér rá, hogy megsimogathassa. Ha pedig otthon videókat nézünk, akkor meg folyton pelenkás, sírós, meg akármilyen babás videókat akar nézni, tehát egyértelmű a fennálló babamániája, amiről mindketten tudjuk, hogy ez az ő személyes "babaszerelme". Tehát, amikor kiválasztotta a figurát és én nevetésben törtem fel, ő azon kezdett el nevetni, hogy Apa tudja nagyon jól, hogy mi a szitu... Tiszta cuki volt :)

Ezután viszont indulnunk kellett, hogy elérjük a vonatot.

De még mindig volt 10 percünk az indulásig, úgyhogy Dórit elcsábítottam egy jégkrémmel, amit a peronon kezdett el szopogatni. Viszont olyan lassan, hogy muszáj voltunk felszállni a vonatra, nehogy nélkülünk induljon el. Eszembe jutott, hogy egyszer a BKV-n megbüntettek valakit, mert enni merészelt (ezt írták a lapok), és emiatt én is aggódni kezdtem, hogy a kaller ne ott szálljon fel, ahol mi is ülünk, mert akkor valószínűleg kapunk a fejünkre a jégkrém miatt. Dórinak ezt nem árultam el, viszont ő meg annyira okos, hogy emlékezett rá, amikor meséltem neki a kallerokról, akik megbüntetik az embert, ha nem úgy viselkedik, ahogy lehet, és ugye tömegközlekedési járműveken nem lehet enni-inni. Meg is kérdezte tőlem:

- Apa, a kalauz nem fog megbüntetni, ha fagyizok?
- Háááát, Kicsim... szerintem nem - feleltem.

Dóri megkomolyodott arccal meredt rám, s még a fagyizást is abbahagyta.

- De Apa, a kalauz hívja a rendőrt, aki megbüntet? - kérdezte elcsukló hangon.
- Nem, dehogy! A kalauz nem hív rendőrt emiatt.
- Apa, de a rendőr megbüntet engem.
- Bébikém, nem fog megbüntetni a rendőr. A kalauz megbüntethet, de a rendőr nem foglalkozik ilyennel.

Dóri kétségbeesett.

- Apa... - nyöszörgött Dóri. - Inkább edd meg te a fagyit, mert nekem nem kell.

Azzal átnyújtotta nekem a jégkrémet, közben meg körbe-körbe tekergette a fejét, hátha még időben megpillantja a kalauzt. Persze a kalauz sehol sem volt, de Dóri aggódott, hogy mi már bizony le leszünk leplezve és dutyiba kerülünk fagyizás miatt.

Amikor elkezdtem enni a jégrém végét, Dóri ösztönözni kezdett, hogy siessek, mert nagy kockázatot vállaltam vele. Simán átdobta rám a felelősséget. Kis édes :)

Majdhogynem elsírta magát az aggódás miatt, és amikor pár perc alatt végül megettem a maradékot, végre fellélegezhetett. Bár, amikor a csomagolást kidobtam a szemetesbe, Dóri még arra is megkért, hogy ne oda dobjam ki, mert a kalauz megnézi a szemetest és akkor kiderül, hogy jégkrémeztünk. Na, ezek után hosszasan ecsetelnem kellett neki, hogy a kalauz nem néz bele a szemetesbe, de ha valamiért mégis belenézne, akkor sem derülne ki, hogy mi ettük a jégkrémet. Meg nagy valószínűleg nem is érdekli őt a jégrémezés.

Az aggódó Dóri

Annyira megörült ennek a Kicsikém, hogy gyorsan átült az ölembe, majd tapsolni kezdett jókedvében:

Végül hazaértünk, és a vasútállomáson még a Trabit is megtaláltuk, amiért Dóri szintúgy aggódott egy kicsikét, nehogy ellopják azt a parkolóból. Ugyanis egyszer elmeséltem neki, hogy már megpróbálták ellopni, amit azóta a szívén visel.

Azt hiszem nagyon meg kell fontolnom, hogy miről mesélek neki, mert olyan gondosan elraktározza a kis elméjében a hallottakat, hogy végül az egész gyerekkora aggódással telik el. Nem is tudom: talán az jobb lenne, ha rózsaszín álomvilágban hagynám őt? Úgy mit tanít meg neki az ember az életről? Ez egy nehéz téma, így nem is bonyolódom bele inkább - egyelőre.

Amikor hazaértünk, Dórit elnyomta a fáradtság. Kábé félóránként fordult egyet, én meg szépen visszatologattam őt a kanapéra.

Mit is írhatnék még...

Amikor felébredt, mosolyogva konstatálta, hogy nálam van. Az ölemben ülve mentünk ki a kocsihoz, majd amikor hazavittem őt Anyához, egy szeretetteljes puszit adott az arcomra.