2018. június 28., csütörtök

Június

Úgy látszik még nem tudom lezárni a történetünket, mert folyton jön valami meglepetés.  Alább egy fontos kérdés körüli elmélkedés, valamint két kapcsolattartás eseményei olvashatók:


Költözés?

Az első - és talán a legfontosabb -, hogy Dóri pár héttel ezelőtt elszólta magát, miszerint Anyáék el akarják adni a lakást, hogy elköltözzenek máshová. Amikor rákérdeztem Dóritól, hogy tényleg erről van-e szó és nem valami másról, akkor ő határozottan megerősítette, hogy igen, Anyáék eladják a lakást. Persze egy csöpp kis gyerek könnyen félreérthet dolgokat, de azért ne felejtsük el, hogy ezzel szemben viszont élesen vág az eszük.

Emlékszünk még, a bíróságon a másodfokra való fellebbezésemben direkt kitértem rá, hogy a Felperes esetleges költözésekor úgy határozzák meg a gyermek átvételét, hogy én hozom el magamhoz Dórit, de Anya viszi vissza, így osztva el egymás közt a kapcsolattartás ezen részének költségeit. Ugyanis, ha mondjuk Anya valamilyen okból kifolyólag elköltözik az ország túlfelére, akkor nekem 1200 kilométert kell megjárnom minden második hétvégén, hogy Dóri nálam lehessen a kapcsolattartások idején: vagyis péntek délután lemegyek érte - ki tudja hová - és elhozom hozzám, majd vasárnap délben visszaviszem Anyához és hazajövök. Ez a kis utazásosdi mai árakon számolva kb. 15-17.000 forint üzemanyagköltséget jelent nekem kéthetente, nem is beszélve arról, hogy maga az utazás is rengeteg időt vesz el a kapcsolattartásunkból. 

Ha valóban az országszélre költöznek (és most szándékosan nézem a legrosszabb eshetőséget), akkor nekem délben már el kell indulnom Dóriért, hogy 6-ra érte tudjak menni, majd amikor visszaindulunk hozzám, nagyjából éjfélre, éjjel egyre érkezünk meg. Például, amikor időnként a családi birtokra megyek Vas megyébe a határra, akkor 290 kilométert utazom, amit a Trabanttal főúton (az autópályát kikerülve) hat óra alatt teszek meg, nagyjából 70-es átlagsebességgel. Bírná a Trabi jobban is, de nem célom, hogy idő előtt széthajtsam.

Az üzemanyagköltség és az utazási időn felül van még a kocsi amortizációja is: nagyon szeretem a Trabimat az egyszerűsége és a cukisága miatt, viszont a kocsi nem szereti ezeket a hosszú utakat (ami igazából nem is hosszú, hiszen nem a horvát tengerpartra megyünk, hanem csak 300 kilométerre), és érezhetően megterheli, amikor folyamatosan tartanom kell vele a 70-es tempót. Persze ezt csak én érzem így és lehet, hogy a kocsi simán bírná az iramot, de az biztos, hogy rövid időn belül szétkopna, ami után még ez sem lenne. Volt úgy is, hogy a 8-as főúton 110-zel repesztettem végig Fehérvártól Veszprémig, ami első blikkre meg se kottyant neki, viszont úgy éreztem később, hogy nem kéne hajtanom, mert nem egy csodajárgányról beszélünk, hanem egy meglehetősen elavult és primitív autóról, amihez ráadásul már-már alkatrészt sem kapni, vagyis ha a kocsi használhatatlanná válik, akkor nem lesz még ez se. Vagyis nem épp a kapcsolattartásokra kéne elkoptatnom a szekeret, hiszen nagyrészt a mindennapos dolgaimat kell vele intéznem (a három és fél év alatt eddig 800.000 forintot költöttem rá, hogy felújítsam a Trabit, és mondom, már-már nincs is hozzá alkatrész). 

Szóval a lényeg: ha Anya elköltözik vidékre és magával viszi a gyereket, akkor az utazás minden költsége rám hárul. 

Anya bárhová mehet az országban, tulajdonképpen nyugodtan tojhat rá magasról, hogy Apa látja e a gyereket vagy sem (és Dóri is az apját), hogy Apa jön vagy nem jön, az őt nem érdekli, oldjam meg, ha látni akarom Dórit. 

Az ilyen típusú költözés veszélye bármikor bárkivel megtörténhet, hiszen az Élet úgy variálja az ember sorsát, amire még csak nem is gondol, én pedig hiába hívtam fel eme veszélyre a Bíróság figyelmét (előrelátó őstehetség mivoltomban), ők azzal utasították el a kérelmemet, hogy nem találtak rá bizonyítékot, hogy Anya el akarna költözni. Csak nem? Lássuk be, egy ilyen helyzetre nem lehet bizonyítékot találni, főleg, ha nem is keresik (mert kétlem, hogy a Bíróság utána járt volna). De nem is lehet: ki tudja, hogy mikor következik be egy olyan esemény az életükben, amiért Anyának költöznie kell?

Egy tök egyszerű példa: egy vidéki, jó képű srác épp errefelé nyaral, midőn betér abba az áruházba, ahol Anya dolgozik. Összemosolyognak, a srác odamegy hozzá, randira hívja, Anya elmegy vele, majd szerelmes lesz belé. Aztán járnak, a srác pedig elhívja magához lakni, ki tudja hová, Anya pedig a szerelmes kis lelkével odaköltözik hozzá a gyerekkel. Bocs, hogy ilyen szájbarágósan magyarázom el a dolgokat, de nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy ez mennyire veszélyes eset, főleg, hogy számtalan embert ismerek, akik ugyanígy jártak. Nem is beszélve arról, amikor mondjuk az anyuka külföldre viszi a gyereket az apuka engedélye nélkül. 

Tehát Dóri elszólta magát, én pedig hetekig őrlődtem rajta, hogy rákérdezzek-e Anyánál erre a lakáseladásos dologra vagy sem. Járt az agyam és próbáltam kitalálni, hogy mi állhat a háttérben. Aztán arra jutottam, hogy mivel a lakás az ex-anyósom tulajdona, ezért az exem nem egy pasi miatt költözik el, hanem azért, mert az ex-anyós vidéken szeretne új életet kezdeni. Ugyanis ő és a pasija (a közös gyerekükkel) egész évben lakóautóval járják az országot, így kézenfekvő, hogy az utazásaik során találtak valami vidéki kis házat, ahová szívesen leköltöznének. Szerintem Anya nem szeretne vele menni, de kénytelen lesz, hiszen nincs saját lakása, sem bármiféle megtakarítása, amiből otthont teremthetne maguknak a mostani lakóhelyén. Vagyis ha az ex-anyós eladja a lakást, akkor mennie kell neki is, bárhol is legyen az az új otthon. Vagy pedig az új pasijával kell albérletbe költözniük, ami nem egy szerencsés helyzet, főleg abból a szempontból, ha mondjuk idővel még szét is mennek. Ez is benne van a pakliban.

Igazából fogalmam sincs mi történik náluk, de az biztos, hogy engem szeretnének belőle kihagyni. Mintha semmi közöm nem lenne hozzá - holott van, éppen a kislányunk miatt. 

Végül úgy adódott, hogy amikor Anya az oviba ment Dóriért, akkor egyszer csak rákérdeztem:

- Hallom el akarjátok adni a lakást. Dóri mondta.

Anya nem is tudott erre nagy hirtelen felelni. Láttam rajta, hogy ledöbbent a váratlan kérdés hallatán, mert nem számított rá, hogy ismerem a szándékukat.

- Nem akarjuk eladni - felelte pár lélegzetvétel után.
- De Dóri hallott valamit. Tényleg így van?

Kis gondolkodás után:

- Mivel anyámé a lakás, ezért ő dönt róla és nem én.
(tehát elismerte, hogy volt róla szó...)
- De azért azt tudod, hogy hová mennétek, nem?
- Sok lehetőség van. 
- Mégis mi? Kábé...
- Nem tudom.
- Nem tudod? El akartok költözni, de nem tudjátok hová?? Miskolc? Debrecen? Vagy a Balaton, esetleg Pécs? Gondolom nektek sem mindegy, hogy ha elköltöztök, akkor hová...

Anya még motyogott valamit, de érdemben nem adott támpontot, amiből kiindulhatnék.

Erre még két nap múlva is rákérdeztem, amikor Dóriért mentem a százhuszadik kapcsolattartáskor, de ugyanígy nem kaptam választ. Úgy néz ki titok, és majd csak akkor szembesítenek vele, amikor már a bútoraikat pakolják a teherautóra.



Szántóföldi séta

Mivel a fentebb említett érdeklődésemre nem kaptam magyarázatot, ezért Dórival úgy vágtunk bele a kapcsolattartásunkba, hogy folyamatosan magam előtt láttam a fájdalmas búcsú képét. Nem is tudom mitévő lennék, ha a kislányom messzire kerülne tőlem. 

Korábban (még kb. két évvel ezelőtt) úgy voltam vele, hogy ha ez a dolog bekövetkezik, akkor eladom a házam és utánuk megyek, de aztán rájöttem, hogy ez egyenlő lenne az öngyilkossággal. Ugyanis minden a fővároshoz köt, rokonok, barátok, emlékek, így ha elmegyek az ország másik végébe, akkor mindent a hátam mögött kell hagynom. És ki tudja vidéken találnék-e munkát, és ha igen, akkor pedig milyet.

A másik dolog, amiért nem költöznék vidékre, az a barátnőm. Mivel ő is az életem része lett, ezért jogosan dönthet a sorsunk felől, pláne abból a szempontból, hogy családalapításon törjük a fejünket. Tehát ő is dönt, méghozzá ugyanolyan arányban, mint én. Ha összeboronáljuk az életünket, akkor az ő szava is ugyanolyan mértékben számít mindenben.

De van egy harmadik dolog is, amit szem előtt kell tartanunk, méghozzá az, hogy Budapesten és vonzáskörzetében meglehetősen magasak az ingatlanárak, ami bizonyos vidéki területekről már nem mondható el. Ha választanom kell és én úgy döntenék, hogy elköltözöm az Isten háta mögé csak azért, hogy a kislányom közelében legyek, akkor ezzel azt kockáztatnám, hogy elherdálom a vagyonom. 

Tegyük fel, hogy az ex-anyós eladja a lakását és elköltöznek egy olyan helyre, ahol a telkek/házak fele vagy harmad annyit érnek, mint amiből elindult. Ezután eladom én is a házam, majd veszek egy másikat azon a településen, ahol a lányom él. Pillanatnyilag tök jó, mert a kicsikém közelében lehetek, bármikor érte tudok menni, amikor csak akarok, viszont nem találok megfelelő munkát, ismét újra kell kezdenem mindent, és a családom is messze került tőlem, ami viszont abszolút lesújtana, hiába a kislányom a legfontosabb a számomra. És ott van még az is, hogy az a lakás, ahol a lányom él, az nem az anyja tulajdona, hanem a nagyanyjáé! Ez azért is lényeges, mert mi van akkor, ha az exem nem tudja megszokni a vidéki életet és úgy dönt, hogy a pasijával ismét a fővárosba vagy annak környékére költözik? Neki nem kell eladnia a lakást, mivel nem az övé, hanem egyszerűen csak keres Pesten egy bérleményt (titokban), majd felköltözik, magával víve a gyerekemet is. 

Mi van akkor, ha bérelnek egy lakást, vagy akár bevállal még pár gyereket a CSOK miatt és részletre vesznek valamit? Ha ez így történne, akkor ők szépen ismét elköltöznek a közelemből, én pedig törhetem rajta az agyam, hogy a kevesebb értékű ingatlanomtól hogyan szabaduljak meg, hogy ismételten a lányom közelébe költözve új életet kezdhessek. És persze ehhez már nem lenne elegendő tőkém, hiszen a vidéki házamat nem tudnám eladni annyiért, mint amennyiért a főváros vonzáskörzetében vehetnék valamit. Ugyanis míg vidéken 6-8 millióért már kapni egy családi házat, addig Pilisvörösváron csak egy üres telek 15-20 millió forintba kerül. 

Persze ezek a számítások nem pontosak, mert erősen függ, hogy hová költöznék vidékre, másrészt pedig ha a pilisvörösvári házamat eladom, abból azért marad még némi tőkém a vidéki ház megvásárlása után is. Az is kivitelezhető lehet, ha mondjuk a pilisvörösvári ház eladása után vennék egy telket helyben - biztos ami biztos alapon -, majd csak a maradékból költöznék vidékre. Miután pedig el kellene adnom a vidéki házamat, végül is van egy telkem Vörösváron, ahol újrakezdhetek mindent. 

Az a baj, hogy semmit se tudok a jelenlegi állásról, és ez kikészít. Nem tudom, hogy mi az exem célja, költöznek-e vagy sem, és még az is lehet, hogy ha igen, akkor is csak a közelbe, mondjuk 50 kilométeres körzetben. Az sincs közel, de azért emberi időben megjárható lenne, ha a gyerekért megyek. 

Ahogy telnek a napok, egyre magabiztosabbá váltam a kérdésben, és mára odáig jutottam, hogy kijelenthetem: nem költöznék el a gyerek után. 

Valahogy megoldanám a kérdést, de semmikép sem lenne megoldás erre az, ha ismét újrakezdek mindent, ki tudja hol. Máskülönben pedig úgy vélem, hogy az exem igazából nem szívesen költözne az anyjáék után, és inkább bevállalná, hogy bérel egy lakást a pasijával, csakhogy ne kelljen vidéken élnie. Anno attól is kiverte a láz, hogy oda kellett költöznie hozzám Horányba, ahol pedig tényleg nincs semmi és igencsak el van zárva a külvilágtól, holott csak 30 kilométerre voltak tőle a szülei, ráadásul Budapest vonzáskörzetében. Vajon mit szólna hozzá, ha vidéken kellene élnie, ismét egy olyan helyen, ahol nincs semmi és jóval lassúbb az élet?

Persze az is lehet, hogy valami nagyobb településre mennek: Pécs, Kecskemét, Szeged, Szolnok vagy valami köztes állapot a falu és a nagyváros fogalma között. Ha így van, akkor azért annyira nem lenne elveszve, de még mindig kérdéses, hogy főváros-közeli lányból szeretne-e vidéki lánnyá válni. Mert ha meggondolja magát, akkor a visszatérés már nem olyan egyszerű...

Tehát folyamatosan agyalok ezen, hogy vajon miképp alakul majd ezután a lányommal való kapcsolatom. Már eleve az is gáz, hogy július elsejétől már csak kéthetente láthatom őt. Kéthetente... Borzalom. Nem is tudom kibírom-e nélküle két hétig. 

Vajon a lányom hogyan érzi majd magát vidéken? Milyennek fogja átélni az apjától való távolságot? Milyen lesz vidéken suliba járni? Milyenek lesznek a vidéki barátai? Milyen lesz, amikor többet látja a mostoháját, mint engem? Hogyan fog a mostohájához viszonyulni? 

És bár ott is élnek emberek és van némi romantikája a vidéki életnek, azért az elmondható, hogy bizonyos szinten más a vidéki ember gondolkodása, mint a pestié, ami Anyára ugyan már nincs hatással, de a 4-5 éves lányom ebben a merőben más mentalitásban fog felnőni. Természetesen nincs problémám a vidéki gondolkodással, de azt mindenki tudja, hogy vidéken (égtájtól függően) másképp gondolkodnak az emberek, mint mondjuk Pest megyében. Ez nem feltétlen rossz, de mindenképp más, és ez nem biztos, hogy a lányom előnyére válik. 

Dórival a részemről valahogy olyan hangulatban telt el a mai nap, mintha búcsú előtt állnánk. Nem volt jó érzés. Amikor megérkeztünk hozzám, ő boldogan szaladt körbe az udvaron, majd megjegyezte, hogy szeret nálam lenni.

Erre én elővettem egy kartondobozt, amiben egy medence volt összehajtogatva. Mondtam Dórinak, hogy ha akarja, akkor felállítom és pancsolhatunk egyet. Naná, hogy akarta, úgyhogy kijelölve egy helyet, elkezdtem teletölteni a medencét vízzel. 



Nem volt valami komoly cucc, de a vizet megtartotta, és ez volt a lényeg. A teleeresztési művelet meglehetősen sokáig tartott, ráadásul a kútvíz még hideg is volt. Nyilvánvalóvá vált, hogy ma még nem fogunk benne fürdeni, hiszen a Nap pár óra alatt nem fogja felmelegíteni annyira, hogy használni tudjuk.




És igazam lett: bár Dórinak nagyon bejött a vízben ácsorgás, végül nem mártóztunk meg, ráadásul a szivattyú úgy kiszívta a vizet a kútból, hogy az aljára leülepedett iszapból is adott nekünk egy adaggal:



Nem volt büdös, de eléggé bizarrul nézett ki. 

(Végül 3 napba telt, mire a szűrő tisztává varázsolta az egészet, és el lehet képzelni hányszor kellett kimosnom a szűrőt, mire tiszta víz jött át rajta)

Miután kimásztunk a medencéből, eszembe jutott, hogy nemrég egy macska lefialt a sufni alá, méghozzá négy cuki kis kölyköt. Szóltam Dórinak, hogy kövessen, mert mutatok neki valami meglepit.



Dóri odáig volt értük és azt se tudta hogyan fogja meg őket. A kiscicáknak még éppen kinyílt a szemük, az anyjuk pedig félve leste Dóri minden mozdulatát. 

A macsekokat akkor fedeztem fel, amikor rendet raktam a sufni mélyén. Nem is tudtam, hogy négy kölyök született a kartondobozok és alkatrészek között, bár az már feltűnt az elmúlt télen, hogy egy szürke cica ki-be járkál a sufni alól, mintha otthonról jönne vagy menne. Mivel a sufnit átrendeztem és szortíroztam a bent lévő dolgokat, ezért a biztonságos alom is megszűnt, így kénytelen voltam valami kényelmes fekvőhelyet találni nekik. Így lett végül a zöld műanyag lavór, amit viszont rövid időn belül ki fognak nőni. 

Dóri piszkálgatta őket egy darabig, majd kijelentette, hogy sétálni akar, méghozzá arrafelé, amerre egyszer már voltunk, a szántóföldön.

Ezt az ötletét én is favorizáltam, hiszen egy csendes környezetben lévő séta mindig jó alkalom a beszélgetésre, ráadásul közelebb vihetem őt a természethez, amiben mindig van valami kedves.

Először átkeltünk az utca végi patakon, hogy a szántóföld felé vegyük az irányt. E patak fölött tavaly még állt egy fahíd-tákolmány, de idén tavasszal akkora eső zúdult a környékre, hogy a felduzzadt patakban hömpölygő áradás elmosta az egészet. A romjain kívül csupán egyetlen deszkát találtam meg a parton, amit lefektetve végül sikerült átkelnünk:



Dórinak tetszett a hely, majd felidézte magában, mintha korábban itt egy apró kis híd állt volna. És valóban állt, amiről meg is erősítettem őt. 

Dóri az útra magával hozta a Húsvétra kapott kócbabáját is, akit Fanninak nevezett el. Azt hiszem összehaverkodtak. 

Út közben mindvégig a nyakamban ült, mert megszokta, hogy mindenhová cipelem. Hiába próbálom leszoktatni erről, mert ő egész egyszerűen elém áll és nem enged tovább, egészen addig, míg végül fel nem veszem. Az mindegy neki, hogy a karomba vagy a nyakamba, mert a lényeg az, hogy neki ne kelljen sétálnia. Ráadásul még Fannit is a kezében tartotta, amely folyton belelógott a szemembe.



Hogy miről beszélgettünk?

Megmutattam neki pár gyomnövényt, hogy melyikből lehet teát főzni, mire jó a főzete, meg hogy melyik növény az, amelyik belekapaszkodik az ember ruhájába. A szántásban kukorica, napraforgó és búza volt elvetve, amelyekről elmondtam neki, hogy mit készítenek belőle és hogyan. 

Aztán egy sáros résznél megláttam pár lábnyomot, úgyhogy levéve Dórit a nyakamból megmutattam neki, hogy melyik állatnak milyen a nyoma. Közben felvázoltam neki, hogy például a róka hogyan somfordál zsákmány után kutatva, meg hogy mit csinál a szarvas és a disznó csak úgy általában...




Itt-ott összekavarodtak a lenyomatok, de azért kivehető volt a kutyáé, az őzé meg egy disznóé is (ez utóbbiak nincsenek a képeken). 

Elmagyaráztam Dórinak, hogy ezek az állatok mit esznek és hogyan élnek, ő pedig lélegzetvisszafojtva hallgatta, hogy milyen az élet a vadonban. 

Ezután szedtünk pár ehető bogyót, amiknek a nevét nem tudtam megmondani, de tudtam, hogy ehetőek. Szedtünk egy félig elvadult szilvafáról is pár termést, majd szemügyre vettük a napraforgóföldet.



Jó nagy kört leírtunk, mire visszajutottunk Pilisvörösvárra. Közben azt ecseteltem neki, hogy mi a különbség a falu és a város között, és hogy mi teszi várossá a várost. Ahogy elhaladtunk Vörösvár egyik szélső utcájában, Dóri egyszer csak megszólalt, hogy itt van a Nagyi jurtája. Ismerős volt neki a hely, én pedig elmondtam, hogy igen, ők itt, a másik utcában laknak. Dóri erre kérlelni kezdett, hogy menjünk el a jurtához, és mivel adódott az alkalom, hogy rákérdezzek az ex-anyósomnál, hogy mi a helyzet a költözéssel, ezért beadtam a derekam.

A Nagyi meglepetten vette észre, hogy mi állunk a kapuban, amikor Dóri kiáltozva szólongatta őket. Én és a Nagyi között nem volt semmiféle feszélyezett helyzet, mert egész jól elbeszélgettünk egymással - a vörösvári ingatlanárakról. Végül persze nem kérdeztem rá, hogy valóban tervezik-e a város másik végében található lakásuk eladása, mert akartam ebből vitát, bár nem is hiszem, hogy vita kerekedett volna belőle, mert nincs alapja a hangulatkeltésnek. Inkább csak tartottam attól, hogy úgysem mondaná el, hanem kerítene. Talán nem is gondolják komolyan az egészet, hanem csak felvetődött, hogy mi lenne ha, a gyerek meg épp fültanúja volt, amit visszamondott nekem, mintha azok kész tények lennének. 

A Nagyi pasijának telke Vörösvár legelőkelőbb és legértékesebb részén terül el, amelynek végében áll egy jurta, és amiben időszakosan laknak, ha épp itthon vannak és nem az országot járják a lakóautójukkal. Építkezni nem akarnak - ki tudja miért -, viszont a Nagyi saját tulajdonú lakását a pletykák szerint eladnák, hogy új életet kezdjenek valahol máshol. Ebben a lakásban lakik az exem és a lányom, valamint az exem öccse. A harmadik testvér azt hiszem bérel valami lakást Pesten, és kétlem, hogy ő velük költözne, ha a pereputty elhagyná Vörösvárt. Az is előfordulhat még, hogy el fogják adni a lakást és a telekre építenek valamit, nem tudom, de akkor kérdéses, hogy a lányomék oda tudnak-e költözni, hiszen a Nagyi pasija nem biztos, hogy kultiválná a jelenlétüket. Na meg nekem úgy tűnik, hogy jobban preferálják a nomád, vándorló, vidéki életet, mint a milliomosok közt lévő letelepedést. 

Megmondom őszintén, ha úgy adódna, hogy nem alapítok új családot és egyedül kéne leélnem a hátralévő életem, akkor inkább a nyugdíjas éveimben eladnám a jelenlegi házamat, amiből vennék egy apró, faházas telket a zártkerti övezetben, majd vennék egy lakóautót, amivel az országot járnám életem végéig. Hol itt élnék, hol ott, de ezt a mocskos hajtást, a magamutogatást, a röghöz kötést én sem szeretném annyira. 

Az "egyszerűsített bejelentésű építkezés" igazából olyannyira megnehezítette és megdrágította az építést, hogy komoly elhatározás és anyagi tőke kell ahhoz, ha valaki otthont szeretne magának teremteni. Nemcsak a telek- és építőanyag árak emelkedtek meg nagymértékben, de az e-napló miatti adminisztráció is függővé tette az embert a vállalkozók kénye-kedvére. Kikerülhetetlenné váltak a szakmák képviselői, és míg korábban családi összefogással is felépülhettek a házak, mára a vállalkozók nélkül egy téglát sem lehet odébb tenni, amit természetesen a szakemberek is kihasználnak, lehúzva minden bőrt az építtetőről. Ez is az egyik ok, hogy miért nem szeretnék újból építtetni, hiszen még a jelenlegit sem zártam le, épp a méregdrága adminisztráció miatt. Nekem csak az, hogy tilos volt a saját kezemmel házat építenem és muszáj voltam szakembert felfogadni, majdnem kétmillió forintomba került. De mindegy is, ez is egy másik történet, viszont ahogy érzem, a Nagyiék épp ezért nem vállalnák be egy építkezés nehézségeit. 

Szóval az ex-anyósommal ilyenekről diskuráltunk, Dóri pedig a kisfiával játszott a jurta körül. 

Amikor elindultunk, nem kellett sokáig sétálnunk, mert alig egy kilométerre lakom tőlük. Dóri olyannyira megéhezett az úton, hogy benyomott nálam két tányér bablevest. Jó volt látni, hogy ilyen jóízűen eszik.




A százhuszadik kapcsolattartásunk ezzel véget is ért.

A rákövetkezendő héten úgy alakult, hogy csak fagyizni tudtam elvinni Dórit az ovi után...



...majd egy másik nap Anya elengedett minket pizzázni:




Mivel úgy jött ki a melóm, hogy a hétvégém foglalt volt, ezért június 25-én, hétfőn találkozhattam ismét Dórival.



Normafa

A normafai kirándulást aznap reggel találtam ki. Bevallom, nem készültem előre, mert nem volt pénzem nagyobb út megtételére, és annyi benzinem volt csak a kocsiban, amellyel még a hónap utolsó hetében be tudok járni dolgozni. Nem tudtam hová menjünk, így hirtelen jött a Normafa ötlete, mint kirándulási lehetőség. Tőlünk a Bécsi út csak pár kilométerre van, úgyhogy Dórival bementünk a Trabival a Praktikerig, majd onnan villamossal és busszal a célállomásig. 

Út közben persze megálltunk a Mammut bevásárlóközpontban, hogy Dórival reggelizzünk valamit. Én leginkább egy fasza kis kávéra vágytam, míg ő a fülembe súgta, hogy éhes. Mivel a sült krumplit szereti, ezért valami sült krumpli-félét kezdtünk el keresni a kajáldák között. 


A mammut család nagyon tetszett neki

A mammutokkal kapcsolatban elmeséltem neki a komplett oligocént a holocén korig, szőröstül-bőröstül az ősemberekkel együtt. Dóri szájtátva hallgatta a vad sztorikat a "szőrös elefántért" vívott küzdelmekről, és kérdést kérdésre halmozva próbálta megérteni az akkori világot. 



(Egyébként csak most tudtam meg, hogy a mammut és a mamut között van némi különbség: míg előbbinek a masztodonokhoz van köze, úgy az utóbbi az elefántokkal rokon, de nem annak felmenője. Érti ezt valaki? Hogy ez a szoborcsoport mammut-e vagy mamut, azt nem tudom, de mivel a pláza neve két mm-mel írandó, ezért úgy gondolom, hogy masztodon-rokonokról beszélünk)

Szóval, Dórival nagyon belemélyedtünk az ősemberek világába. Reggelizés közben meséltem neki a kardfogú tigrisekről, meg arról, hogy az emberek akkoriban még nem házakban, hanem barlangokban éltek, a nadrág és kabát helyett pedig állatbőröket hordtak. Megkérdezte tőlem, hogy miért, mire elmondtam, hogy akkor még nem volt az utcában bolt, így helyette az állatok bundáját hordták. Ezt láthatóan nem értette, így megpróbáltam megértetni vele az akkori világ körülményeit. Meséltem neki az időről, hogy mennyit él egy ember, mennyi idő van a nagymama és az ő élete között, meg hogy Jézus mikor élt, és mikor éltek az első emberek. Dóri szinte mozdulatlanul ülve hallgatott. Megkérdezte, hogy miért nincsenek már mammutok (vagy mamutok), mire elmondtam, hogy azért, mert kihaltak.

- Miért haltak ki, Apa? - kérdezte.
- Azért Kicsim - feleltem - mert az emberek túl sokat vadásztak belőlük.
(ez volt az egyszerűbb magyarázat)
- Miért vadásztak túl sokat?
- Mivel az embernek élelemre és ruhára volt szüksége, ezért sok-sok szőrös elefántot kellett elejteniük, mert egy elefántnak rengeteg húsa és szőre van, ami egy egész családot ellát hónapokig.

Láttam Dórin, hogy nem érti, ezért el kellett neki magyaráznom, hogy például a sült csirke miből van. Valahogyan már biztos sejtette, de ekkor leesett neki, hogy a csirkehús valójában az élő kis kot-kot csirkéből van, amit valamilyen úton-módon levágunk és megeszünk. 

Kérdést kérdés követett, úgyhogy folyamatosan magyaráznom kellett az élet rejtelmeit. Végül ismét rátértem a mamutokra, amit az emberek azért vadásztak le, mert kellett nekik a húsa, amit megsütöttek (meg a szőre, amiből ruhát csináltak maguknak). Az alábbi képpel szemléltettem a mamutvadászatot:



Dóri megkérdezte, hogy miért vérzik a mamut, mire elmondtam, hogy az emberek megszúrták a lándzsájukkal. 

- A mamut meg fog halni?
- Igen. Az emberek megölik a mamutot, hogy legyen mit enniük. Ugyanúgy, ahogy mi is megöljük a csirkét, hogy legyen mit ennünk. Ha nem tennénk, akkor éhen halnánk. 

Dóri kezdte kapizsgálni a lényeget. Olyanokat kérdezett folyton, amik a régi időkben történtek, mint például a ruházat, az otthonteremtés, valamint az evés és a közlekedés kérdése. Én pedig készséggel feleltem neki mindenre, persze úgy, hogy érthető legyen.


Dóri reggelije

Olyannyira belemélyedtünk a témába, hogy kb egy órát ültünk az asztalnál. Azt hiszem ledöbbent a hallottakon, hogy milyen világ volt régen. Még azt is megkérdezte, hogy miért nem puskával lőtték le a mamutokat, aztán amikor megtudta, hogy csak egy hegyes bot volt az akkori legfélelmetesebb fegyver, szerintem nem is tudta hová tenni azt az őskori világot. 

Mutattam neki pár képet az ősemberekről is, barlangokról, vadászatokról, majd mindennek a végén azzal zártam le a témát, hogy becsülnünk kell, hogy van autónk, ruhánk és kényelmes házunk, a hűtőről, a sült krumpliról és a kávéról már nem is beszélve. Képzelem, hogy Dóri mit gondolt arról, amikor ecseteltem neki az akkori táplálékokat: gombát, bogyókat, füvet, meg még ki tudja mit. Azt is most tudta meg, hogy akkoriban nem volt konyha, ahol főzni lehetett volna, hanem az emberek vagy nyersen ettek meg mindent, vagy megsütötték, ha épp volt a közelben valami tűz. Még leírni se tudom, hogy mi mindenről beszélgettünk reggeli közben, aminek természetesen folytatása is volt a buszon...

Mielőtt azonban a buszhoz mentünk volna, még körbenéztünk a plázában. Elmentünk wc-re, majd benéztem egy bizsu boltba, ahol vettem egy százforintos bőrpántot. Mivel Dórit nem érdekelte a hely, ezért körbenézett a folyosón. Közben persze annyit kellett várnom a bőrre, hogy időközben ki-kilesegettem Dórira, hogy ne tűnjön el. Ő pedig mit csinált? A pláza zenéjére táncikált az egyik kirakat előtt:



Már jó ideje csinálhatta, mert amikor észrevett engem, akkor szédelegve lassított le, hogy megpihenhessen. Tulajdonképpen ennek a végét sikerült felvennem.

- Apa, régóta nézel engem? - kérdezte tőlem szégyellősen.
- Elég rég - mosolyogtam rá.

 Pillanatnyi szünet után Dóri vigyorogva futott bele a karjaimba:

- Apa, én már tudok táncolni! - nevette, majd átölelte a lábamat.
- Tudom, láttam, hogy szépen táncolsz. Nagyon ügyes vagy!

Odébb egy kirakatban olyan fura szoborra leltünk, ami előtt Dóri képtelen volt szó nélkül elmenni:

- Apa nézd! - mutatta a szobrot. - Ez a bácsi minket néz!

És valóban: olyan tekintete volt a figurának, mintha élne. Az anyaga miatt persze élettelennek látszott, viszont olyan volt a tekintete, amitől a hátamon futkosott a hideg. Dóri ugyanezt érezte, ezért anélkül, hogy szót ejtettünk volna róla, kissé félve megkérdezte tőlem:

- Ez a bábú él?

Esküszöm, szívrohamot kaptam volna, ha hirtelen megmozdul...

- Nem, nem él. Ez egy bábú. De tényleg olyan, mintha élne, ugye?
- Igen - válaszolta Dóri.

(az "ugye" kérdésre már nem úgy válaszol, hogy "ugye", hanem hogy "igen")





A Mammut valamelyik kijáratán végül kijutottunk az utcára. Végre. Utálom a plázákat.

Midőn elindultunk a buszmegálló felé, Dóri észrevett egy rendőrt a járdán.

- Apa, mit csinál az a rendőr a kocsi mellett? - kérdezte.
- Szerintem igazoltatja a kocsi vezetőjét - válaszoltam, amikor megbizonyosodtam róla, hogy mi történik.
- Miért igazoltatja?
- Azért, hogy megnézze van-e engedélye a sofőrnek a vezetéshez. Meg talán azt is ellenőrzi a rendőr, hogy nem lopott e a kocsi. 

Dórinak több se kellett, hiszen egy valódi igazoltatásnak lehet tanúja, így mint egy gyeplőt, megrántva a fülemet jelezte, hogy forduljunk meg és menjünk közelebb. Én azt találtam erre mondani, hogy inkább menjünk tovább a buszhoz, mire Dóri éktelen hangon sírva fakadt. Kiderült, hogy élete nagy szívügye volt, hogy egy rendőrt láthasson munka közben, és amikor végre ott vagyunk a helyszínen, az apja nem akarja neki megmutatni. 

- Jaj, kicsim... megyünk, visszamegyünk, kis édes piskótám - mondtam, és már siettem is vele visszafelé oda, ahol a rendőr igazoltatta az autóst. Dóri rögtön abbahagyta a sírást, majd boldogan foglalt helyet az egyik virágládán, hogy alaposan megnézze a legendás rendőrt, amiről már annyit meséltem neki.  




Meg se pisszent, csak figyelt. A rendőr közben elővette a rádióját, majd hosszasan lekérte a sofőr adatait. Dórinak mindeközben folyamatosan magyaráztam, hogy mi történik. 

A rendőrrel amúgy volt egy önkormányzati rendész is, aki elsőre olyan volt, mint egy rendőr. Dóritól megkérdeztem, hogy vajon az rendőr e? Ő erre azt felelte, hogy igen.

- Nana, Kislányom..! Nézd meg mi van a rendőr oldalán...

Dóri nézte, de nem tudta megmondani.

- Van nála bilincs? - kérdeztem.
- Van - jött a helyes válasz.
- Van nála pisztoly?
- Van!
- Akkor nézzük a másikat: van nála bilincs?
- Van.
- Van nála pisztoly?

Dóri nézte nézte, de nem látott rajta pisztolyt.

- Nincs - felelte.
- Úgy van - helyeseltem - nincs nála pisztoly. Tehát? Az a másik bácsi vajon rendőr?
- Nem.
- Bizony, az nem rendőr. Viszont azt jól jegyezd meg Kicsim, hogy a rendőrnél mindig van pisztoly! Ha valaki azt mondja, hogy ő rendőr, akkor kérd meg, hogy mutassa meg a pisztolyát. Ha nincs nála pisztoly, akkor az nem is rendőr, hanem csak be akar csapni!

Dóri tudomásul vette, majd mondta, hogy szomjas. Mivel nálam nem volt innivaló, ezért elindultunk vissza a plázába, hogy vegyünk. Ott kapott az üdítője mellé egy nyalókát is, majd végre kioldaloghattunk a Széll Kálmán tér felé. 


A téren lévő szökőkútnál


A nyüzsgő városi élet ismét elkápráztatta Dórit, pedig még épphogy elhagytuk a reggelt. Számomra valahogy kihaltnak és csendesnek tűnt a város, holott hétköznap volt, munkaidő. Dóri viszont ide-oda kapkodta a fejét, mert annyira újnak és másnak tűnt minden.


Mivel nem tudtam találkozunk e a 21-es buszon ellenőrökkel, ezért vennem kellett egy jegyet. Nem szép dolog bliccelni a gyerek előtt (főleg, ha folyton a szabályok betartására nevelem őt), de annyira üres volt a zsebem, hogy komoly érvágást jelentett ez a 350 forint is. 

Szóval megvettem a jegyet, majd elhelyezkedtünk a buszon. Dóri meg is jegyezte, hogy milyen jó, amiért kék busszal megyünk - ugyanis Vörösváron csak sárga busz jár.

A buszon aztán ismét beszélgetni kezdtünk az élet dolgairól. Mivel egyfolytában a költözésük réme lebeg a szemem előtt, ezért megkérdeztem tőle, hogy mi van a lakás eladásával, van e valami infója róla. Dóri azt felelte, hogy nincs, mire én megkérdeztem, hogy örül-e annak, hogy elköltöznek? Ő nem felelt rá egyértelműen, mert szerintem még nem tudja, hogy ez mivel jár, na meg fogalma sincs még a távolságokról.

Valahogy aztán kilyukadtunk rá, hogy én nem szeretném, ha elköltöznének, mert ha messze kerülne tőlem, akkor nagyon-nagyon hiányozna. Megkérdezte, hogy miért, mire elmondtam, hogy akkor nem tudnám őt meglátogatni az óvodában, és sokkal ritkábban találkozhatnánk. Dórim erre is megkérdezte, hogy miért, én pedig elkezdtem neki elmagyarázni, hogy a távolság miatt több benzint kéne vennem, az pedig nagyon drága. Végül a téma félresiklott és odáig fajult, hogy a gépjárművek működésétől kezdve a kőolaj-feldolgozáson át egészen annak kitermeléséig, végigvittem őt a közlekedés nagy kérdésein, hogy mindenről legyen valami fogalma. Annyi "miért"-et hallgattam közben, hogy mire mindent elmagyaráztam neki, már fel is értünk a Normafára.

Szerettem volna egy kicsit tudatosítani benne, hogy mivel jár, ha Anyával elköltöznek Pilisvörösvárról, de végül nem sikerült, mert egész másnál lyukadtunk ki, mint amit szerettem volna. Ami talán nem is baj, de bízom benne, hogy lesz alkalmam még átbeszélni vele ezeket.

Normafán végül odaértünk a játszótérre, ahol fél 10-től délig a játékokkal babráltunk:


Mindenféle mászókák

Dóri azt se tudta hová menjen elsőként, mert annyira tetszett neki minden. 



Ami egyértelművé vált a számomra, hogy ezen a napon (hétfőről beszélünk) az apáké volt a főszerep, ugyanis a jelenlévő szülők nagy többsége vagy férfi volt, vagy valamelyik nagyszülő. Anyukából csak egyet láttam, míg mindenki más apuka volt. Kedves édesapák, akik a gyermekeikkel játszottak a szélben.



Amivel a legtöbbet játszottunk, az a drótkötél-akármi volt, amihez komoly sorban állás árán lehetett csak odajutni. Dóri olyan lelkesen lökdösött és túrt félre mindenkit az útjából, hogy rövid időn belül eligazítást kellett neki tartanom illemtanból. 




Annyira tetszett neki a játék, hogy egész egyszerűen nem is akarta otthagyni. Végül csak azért hagyta a háta mögött, mert az egyik menetben megnyomta a fülét a tartókötél, amire megsértődött.

- Apa, már nem akarok ezzel játszani, mert buta játék - mondta nekem, kicsit fájlalva a fülét, majd keresett magának valami más elfoglaltságot.



Mivel a Kicsikém szeretett volna még hozzám is átjönni, ezért délben sorakozót fújtam, majd a szokásos formációban (miszerint a nyakamon ül) elindultunk a buszhoz.


A Széll Kálmán téren a villamosra várakozva láttunk egy hajléktalant, amint az egyik padon fekve alszik. Koszos volt, sőt, inkább retkes, ápolatlan volt a haja és a szakálla, és még a feje is vérzett. Dóri egyből kiszúrta, hogy ez valami más, mint amit eddig megszokott. 

- Látod, Kicsim? A bácsi egy hajléktalan - mondtam.
- Miért alszik a padon? - kérdezte Dóri tágra meredt szemekkel.
- Háááát... A bácsinak nincs lakása, nincs saját háza. Nem tud hol lakni.
- Miért nincs saját háza?
- Mert nem tanult. Nem járt iskolába, ezért nincs szakmája, nincs munkája és nincs pénze. Azt eszi, amit az emberek adnak neki. Ezért fontos, hogy te sokat tanulj és legyen egy jó munkád.

Dóri elképedve állt, pedig pár héttel ezelőtt a belvárosi séta alkalmával már látott egy hajléktalant a templom árnyékában feküdni. Úgy néz ki már elfelejtette.

- Muszáj tanulnod - folytattam a mondókám -, hogy okos légy. Szeretném, ha te lennél a legokosabb és mindent megtanulnál, amit csak lehet. Ennek a bácsinak nem sikerült, és nincs aki segítene rajta.
- Vérzik a feje - mutatott előre Dóri, felhívva a figyelmemet az amúgy is látványos jelenségre.
- Igen, vérzik.
- Miért?
- Szerintem beütötte valahová.

Ezután abba kellett hagynunk a hajléktalan ember mustrálását, mert beállt a megállóba a villamos, mi pedig felszálltunk rá.

Pár megálló után lekeveredtünk a járdára a Margit híd budai felhajtójánál, ahol viszont várnunk kellett egy picit a 17-es villamosra, ami tovább visz minket a Bécsi útig. Ahogy vártunk, éktelen szirénázásra lettünk figyelmesek. Rövidesen egy vérszállító autó fordult be a sarkon, majd visítva haladt el mellettünk a Komjádi Uszoda felé. Dóri megkérdezte tőlem:

- Apa, miért ilyen kicsi ez a mentőautó?
- Ez nem mentőautó volt, hanem csak egy vérszállító autó - feleltem.
- Miért vérszállító autó?
- Hűű... hogy is mondjam...

Gondolkodnom kellett egy kicsit, hogy ezt most hogyan magyarázzam el neki.

- Ez az autó vért visz a betegeknek - folytattam a magyarázatot.
- Miért visz vért? - vágott a szavamba Dóri.

Erre megmutattam a kézfejemen az ereket.

- Látod? Itt vannak az ereim, ami behálózza az egész testemet. Ebben van a vér.
(Dóri már látott vért, úgyhogy ez nem volt idegen a számára) - Ha valaki megvágja magát és olyan súlyos a seb, hogy átvág egy eret, akkor sok-sok vére kifolyik, és ilyenkor az orvos hívja a vérszállítót, hogy vigyen neki vért, mert kell a betegnek.

Dóri nagyon okosan kombinálni kezdett, így megkérdezte:

- De Apa, honnan veszik a vért???

(Érdekes látnivaló a fejlődésében, hogy már a "de" szócskát is a mondatához köti - valószínűleg akkor -, ha valamit magyarázni akar, vagy ha az álláspontját szeretné ütköztetni az enyémmel)

- A vért? Hát Kicsim, azt az emberek adják a kórházaknak, amikor szükség van vérre. A kórház felad egy hirdetést, hogy kellenek neki a véradók, mire néhány ember bemegy a kórházba és vért ad. Egy vékony tűt beszúrnak az ember karjába, ahonnan leengednek egy picit, majd berakják azt egy zacskóba, amit pedig a hűtőbe tesznek. 

Dórinak ez nagyon futurisztikus lehetett (szándékosan nem írtam horrorisztikusat), és fogalmam se volt, hogy maga ezt miképp értelmezi. 

- Mikor vágja meg magát az ember, hogy vérre legyen szüksége? - kérdezte tőlem, amire eszembe jutott egy saját sztori. Leültünk a megálló padjára, majd felhúzva a nadrágot a bokámon, megmutattam a kidudorodó eremet.

- Látod ezt a vastag, nagy ért?
- Igen.
- Nyomd meg milyen puha.

Dóri megnyomta párszor, én pedig folytattam:

- Ez az ér egy vastag ér, ami tele van vérrel. Nagyon sok vér folyik benne, ami szállítja a lábamban a táplálékot (erre még ki kell majd térnem egyszer, hogy mégis hogyan működik a érrendszer és mi az egésznek a lényege). Képzeld el, hogy az egyik munkahelyemen ráejtettem egy csempét, ami átvágta ezt a nagy eret a lábamon - mutattam neki a varrat nyomát, majd folytattam: - Csak úgy spriccelt ki a vérem a lyukon, messzire tőlem mindenfelé, és éppen be tudtam fogni, hogy ne folyjon el minden vér a lábamból. Akkor a kollégám kihívta telefonon a mentőt, ami bevitt a kórházba és összevarrta a doktorbácsi a sebet. 

- És te is kaptál vért? - kérdezte hüledezve Dóri.
- Szerencsére nem kellett, mert idejében a kórházba jutottam. Viszont van, aki olyan sokat vár a mentőre, hogy mire eljut a kórházig, már vért kell neki adni. Olyankor egy tűt szúrnak a karjába, majd beadják neki. 
- De Apa, akkor mi lesz az emberrel, ha kifolyik a vére?
- Hát Kicsim, ha sok vér folyik ki az emberből, akkor előbb elálmosodik, majd elájul, és ha nem sikerült a vérzést elállítani, akkor meg is hal. De szerencsére ilyen csak ritkán fordul elő, és általában a nagyon erős vágásoknál.
- Apa, akkor én is adok vért, hogy legyen másoknak - felelte Dóri.

Kis hősöm, már a vérét adta volna, hogy életet mentsen, nem egészen négy évesen :)

(Egyébként elég komoly volt ez a kis balesetem: egy panellakást újítottunk fel a haverokkal, amikor a fürdőszobában csempe leverés közben egy hegyes és méretes darab csempe a bokámba fúródott, átvágva azt a bizonyos vastag eret a bokámnál. Magam is meglepődtem rajta, amikor a szívverésemre hangolva, ütemesen spriccelt ki a vérem az előszobába, nagyjából másfél méternyire tőlem. Csupán pillanataim voltak hátra a halálomig, úgyhogy igencsak gondolkodnom kellett, hogy mit is kezdjek e helyzetben magammal. Szerencsére még az ájulás előtt gyorsan befogtam a lyukat az ujjammal, majd szóltam a kollégámnak, hogy jöjjön ide és hívja ki a mentőt. A srác megállt a fürdőszoba ajtajában, majd hitetlenkedve mondta hogy ne szívassam őt, hagyjam abba a hülye poénjaimat, mire elvettem az ujjamat a sérülésről, a vér pedig ráspriccelt a nadrágjára, méghozzá kétszer, a szívverésemhez igazodva. Amikor ismét elállítottam a vérzést, a srác holt sápadttá válva makogta maga elé, hogy "te szent ég, most mi legyen" meg hasonlókat, és szemlátomást olyan sokkot kapott, hogy ha nincs helyén az eszem, akkor fel is fordultam volna. Ugyanis a haverom annyira magán kívül került, hogy még a telefonjának a használatát is elfelejtette, nemhogy a mentők telefonszámát. Úgy kellett neki lépésről-lépésre elmagyaráznom, hogy mit kell tennie a telefonnal, viszont szerencsétlennek annyira remegett a keze, hogy képtelen volt azt használni. Végül valahogy letámolyogtam a nappaliba, majd lefeküdtem a földre. Valahonnan emlékeztem rá, hogy ilyenkor fel kell polcolni a végtagot a szívvonal fölé, és akkor eláll magától a vérzés, így amikor a lábam alá húztam egy zsámolyt, a vérzés valóban elállt. Ezután elővéve a telefonomat, magam hívtam ki a mentőt, akik bevíve az ügyeletre, pár perc alatt összevarrták a sebet. Valószínű egyébként, hogy az érnek csak a fele vágódott keresztül, különben nagyobb lett volna a baj, és emlékszem, hogy egy érsebészt is kellett keríteni valahonnan, aki nagy szerencsémre épp az épületben tartózkodott)

Dórinak nagyon tetszett a saját kis sztorim, és láthatóan magával ragadta minden, ami ezzel kapcsolatos volt. Lassan a villamosunk is begördült a megállóba, mi pedig felszálltunk rá. A kicsikém nem akart leülni az ülésbe, ellenben inkább felkéredzkedett a karjaimba, mert azt kényelmesebbnek találta. Miközben zötykölődtünk a parkolóban várakozó Trabi felé, ő ásított pár hatalmasat, majd szép csendben elszenderedett a vállamon.

Úgy értünk haza Pilisvörösvárra, hogy Dóri észre sem vette.

Pár héttel ezelőtt kezdte el nekem mondogatni, hogy szeretné majd megnézni a bölcsijét, ahová járt, de mivel ekkor mindig hétvégén találkoztunk és a bölcsi zárva volt, ezért nem tudtam őt elvinni a bölcsődébe. Ma viszont - hétfő lévén - kitűnő alkalom nyílt rá, viszont Dóri úgy aludt a gyerekülésben, mint a bunda. Felébresszem, ne ébresszem? Végül is úgy voltam vele, hogy egy percen belül hazaérnénk, hiszen a sarkon túl lakom, ahol úgyis fel kellene őt ébresztenem, úgyhogy amellett döntöttem, hogy felkeltem. 

Dóri először nem is tudta hol van, majd amikor kiejtettem a számon, hogy itt vagyunk a bölcsinél, ő rögtön kérlelni kezdett, hogy menjünk be.

Sajnos odabent épp a pihenőjüket töltötték a gyerekek, viszont a dadusokkal válthattunk pár szót, akik nagyon örültek Dórinak. Ők megdicsérték Dóri hosszú hajacskáját, majd megjegyezték, hogy milyen nagyot nőtt termetileg a bölcsis kora óta. Kicsikém viszont szégyellősen bújt el a nyakam mögé, holott ő volt az, aki be akart jönni ide és nem én. Hiába szólítgatták dadusok, ő egy árva mukkot se mondott.

Ennek ellenére azt hiszem mindenki részéről nagy volt az öröm, úgyhogy jó szájízzel búcsúztunk el és indultunk tovább.

Amikor hazaértünk, Dóri már nagyon éhes volt. Megkérdeztem tőle, hogy mit szeretne enni: főzzek neki virslit, ami pár perc alatt elkészül, vagy süssek inkább csirkét, amire viszont egy kicsit várnunk kell. Ő az utóbbit választotta, úgyhogy betéve a sütőbe a csirkét, csorgó nyállal vártuk az eredményt.

Persze nem ültünk ölbe tett kézzel, hanem bementünk a szobába videózni. Dóri Peppát akart nézni, de mivel azt majd' minden alkalommal megnézzük, ráadásul otthon az anyjával is ez a műsor, ezért helyette inkább addig keresgéltem a Neten, míg találtam valami bájos kis zenés mesét, ami garantáltan lekötötte a Kicsikém figyelmét (lásd: A megkergült robot). Olyannyira bejött neki, hogy miközben a csirke sült, ő mozdulatlanul ülte végig a 45 perces filmet. 

Ezután természetesen jöhetett a fincsi ebéd:


Sült csirke (+ zsömle és kukoricasaláta)

Dóri egy hatalmas darab combot benyomott, de még a csontot is leszopogatta, annyira ízlett neki a cucc. Ennek nagyon örültem, mert az mindig nagy siker a szülő részére, ha olyan táplálékot tehet a gyermeke elé, ami a gyerek kedvére van.


Ezután sajnos már nem maradt időnk a játékra, mert indulnunk kellett haza. Dóri nem akart menni, hanem megkérdezte, hogy nálam aludhat e, mire azt feleltem, hogy most nem, de két hét múlva már igen. Kicsit lógatta a fejét bánatában, de türelemre intettem, mondván, hogy nemsokára eljön az az idő is, mint ahogy a három órás kapcsolattartásunkat is kibővítették kilencre. 

Mikor megérkeztünk, Anya megkérdezte Dóritól, hogy jól érezte-e magát, mire ő helyeslően bólintott. Mondtam neki, hogy mesélje ez Anyának, hogy merre jártunk, de Dóri nem akarta elmondani, illetve a normafás játszóteret végül mégiscsak elmesélte. 

- Azt is elmondod, hogy hová mentünk utána, mielőtt hazaértünk volna? - kérdeztem tőle, mire ő odakapott a számhoz, hogy összezárja az ajkaimat.
- Apa, ne mondd el! - utasított.
- Miért ne?
- Ne mond el!

Anya felvont szemöldökkel kérdezte, hogy merre jártunk, én pedig biztattam Dórit, hogy nyugodtan elmondhatja, mert nem lesz belőle semmi baj.

- A bö... bö... - kezdtem el az elejét, de Dóri nem nyilatkozott, hanem szorosan tartotta a számat, nehogy fecsegni tudjak.

Anya ekkor kitalálta:

- A bölcsiben?!

Dórit lesújtotta a dolog: Apa beköpte őt, holott világosan megmondta, hogy ne áruljam el.

Nem tudtam, hogy ez ilyen érzékenyen érinti, de úgy voltam vele, hogy le kell dönteni az anyja által felállított korlátokat, és meg kellőt védenem az oktalan félelmektől, amit az anyja von a gyerek köré.

Ugyanis - mint ahogy az kiderült - Dóri az anyjától is kérte többször, hogy menjenek be a bölcsibe körbenézni, de Anya azzal hárította el a kérést, hogy ott a gyerekek mindig betegek és nem akarja, hogy Dóri elkapjon valamit. Egy kislányra még név szerint is kitért, aki folyton beteg (gondolom ismeri a szüleit személyesen, akikkel erről diskurált valahol). Dóri kicsit elszontyolodott az anyja szigorúsága miatt, de én megvédtem:

- Dehogy lesz beteg! A gyerekek aludtak, nem volt a folyosón senki a dadusokon kívül. Mitől lenne beteg? Hagyd már ezt a hülyeséget! Azért betegszik meg, mert bemegy a bölcsibe?

(Mi lenne, ha látogatóba menne egy kórházba??)

Dóri örült, hogy kiálltam mellette, én pedig folytattam:

- Szerinted megfertőzi őt a bölcsi, csak mert bementünk a folyosóra pár percre? - kérdeztem Anyától, mire ő:
- Igen, mert ott folyton beteg mindenki.

Végül is nem kerekedett ki vita a kérdésből, de tipikus példája volt ez annak, hogy az exem mennyire túlfélti a gyereket és milyen paranoiás téveszméi vannak (néha?). Képzelem, hogy Dóri az általam biztosított szabadsággal szemben milyen szigort és felügyeletet kap otthon. Még a széltől is féltik, és megmondom őszintén, szerintem Dórin már látható, hogy ki szeretne ebből törni. A mai nap arra jöttem rá, hogy ő már tudja mik az általános szabályok otthon, amit ha nálam áthág, azt nem feltétlenül akarja megosztani az anyjával. Tehát inkább jobb, ha rábízom miket meséljen el az anyjának és miket nem, minthogy bemártsam. Mindenesetre legközelebb bocsánatot kell kérnem tőle, hogy elárultam a bölcsit...

Egy dolog még kiviláglott előttem ezzel kapcsolatban: ha Anyának nincs kedve valamihez, akkor bármennyire is könyörög neki a gyerek, nem foglalkozik vele. Dóri már hetek óta nyaggat engem a bölcsivel, aminek sajnos - hétvégék lévén - nem tudtam eleget tenni, és gondolom ugyanígy az anyjának is könyörgött, akit viszont nem érdekelt a kérdés, holott ráért volna teljesíteni. És épp ezért is sírta el magát a nyakamban a mai nap, amikor első blikkre nem fordultam vele vissza megnézni az igazoltató rendőrt, mert elege volt abból, hogy amiket kér, azt senki sem teljesíti. Szerintem kiakadt, hogy semmibe veszik, ami a bölcsis eset után vált nyilvánvalóvá.

Ezek után milyen fogalmai lehetnek a világról, amikor az anyja folyton fertőtlenítő szarságokkal kenegeti a kezét és vírusokról, betegségekről papol nap mint nap, amit bárhol, bármikor elkaphat?

Sűrű napunk volt, az biztos...



Hová költöznek?

Még el sem telt egy nap a legutóbbi találkozásunk óta, de ismét az oviban toporogtam, hogy faggatóra vegyem Anyát a költözésükkel kapcsolatban. Egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy úgy akarja elvinni a gyermekemet, hogy egy büdös szót nem ejtenek róla. 


Az ötlet akkor jött, amikor vásárolni voltam. Pont akkor végeztem vele, amikor Anya is a melóval. Fel is hívtam őt telón, hogy megtudakoljam merre jár, mert ha már épp hazafelé tart, akkor elviszem a kocsival az oviba. Igen, ez egy olyan alkalom, amikor magam is elmehetek az oviba meglesni Dórikám, máskülönben pedig még meg is beszélhetjük a tisztázatlan kérdéseinket az alig pár perces út alatt.

Szóval Anyát elvittem az ovihoz, és mivel általam előbb ért oda mint szokott, ezért volt még egy kis időnk Dóri elviteléig. Mivel Dóri ovija most a nyári szünet miatt zárva tart, ezért az egy sarokkal odébb lévő másik oviba jár, ahol viszont betartják a menetrendet: fél 3 előtt senki nem léphet be az épületbe.

Tehát kb 10 percünk volt még a kapunyitásig.

A pontos párbeszédre már nem emlékszem, de Anya nehezen akart megnyílni a témában. Tulajdonképpen nem is mondott semmit, hanem terelt, viszont annyit azért lehetett sejteni, hogy a szándékuk komoly. Én előadtam, hogy vidéken nehezebb az élet és más lesz minden, mint amit megszokott, majd példaként felhoztam Horányt, ahol az elszigeteltségtől ő is befordult, ami végül a szakításunkhoz vezetett. Ő azt válaszolta, hogy Horány az Isten háta mögött van, mire én, hogy ha elmegy vidékre, az ugyanúgy a mögött lesz, mint amit megszokott. Szerinte a kisvárosi életet is meglehet szokni, amivel egyetértettem, de tartottam magam ahhoz, hogy ha elmennek messzire, akkor nehéz lesz alkalmazkodni, másrészt pedig ez jókora kibaszás velünk (Dórival és velem). Erre ő csak annyit mondott, hogy Dórival nem...

- Miért ne lenne kibaszás vele is? - kérdeztem. - Szerinted ha nekem nem lesz pénzem lemenni érte és ő emiatt nem láthatja az apját, akkor az nem lesz szar a számára?!

Erre persze nem felelt, de lefogadom, hogy egyetértett velem. Máskülönben pedig benne volt még a levegőben az is, mintha ő direkt örülne annak, hogy elviszi tőlem a gyereket. Vajon amikor a költözés ötlete kipattant a fejükből, akkor átgondolták, hogy Dóri mennyit láthat engem, vagy csak azt látták maguk előtt, hogy mennyire összeroppanok majd ettől?

Ezután elmondtam neki, hogy szerintem költözzön össze a pasijával és béreljenek egy lakást valahol, merthogy sokkal könnyebb megélni Budapesten és még jobban is keresne, vagy hozzon össze még két gyereket és igényelje meg a CSOK-ot. Abból (meg némi hitelből) már tudnának venni maguknak valami lakást. Erre azt mondta, hogy ő nem fog szülni két gyereket, meg különben is, a CSOK-ot sem kapja meg mindenki. 

(Próbálta? Vagy csak a pletykáknak hisz? Merthogy én sok embert ismerek, akik megkapták, köztük az egyik szomszédom is, aki most kezd el építkezni)

Mivel július elejétől két hétig az Alföldön nyaralnak - állítólag -, szerintem afelé orientálódnak az új otthonukat illetően. Minek menne két hétre valaki az Alföldre, ha nem okkal?? Két hétre, nem egyre, hacsak nincs ott valami, ami miatt mennek. De nem csak ez ad okot a gyanúra, hanem az is, hogy megemlítettem neki, miszerint egy közös ismerősünk Orosházára költözött egy évvel ezelőtt, mire ő csak annyit mondott, hogy ismeri Orosházát. Mivel nem úgy ismerem az exemet, mint aki sűrűn utazgat vidékre (lévén, hogy nincs kocsija és a gyerekkel pedig nem vonatozna annyit), ezért úgy vélem, hogy valakivel járt már arra. És ha nem a pasijával, akkor csakis a családjával, akik esetleg telkeket mentek megnézni. Még az is lehet, hogy már építkeznek valahol, vagy csak rendezkednek.

Az egészben az a szörnyű, hogy semmit sem tudhatok erről, így pedig hideg zuhanyként fog érinteni, ha egyszer csak bejelentik. Még felkészülni se lesz időm...


A mai beszélgetésből bár nem derült ki semmi konkrétum, de megerősített benne, hogy az elhatározásuk komoly. Tehát költözni fognak; kérdés csak az, hogy hová és mikor.

Amikor Dóri pár perccel később megpillantott az óvoda folyosóján, olyan örömmel szaladt bele a karjaimba, hogy majdnem feldöntött.


Szegénykém nem is tudja, hogy épp most pecsételik meg a sorsát, a jövőjét. Szerintem senki nem gondolta át, hogy mivel jár elszakítani őt az apjától, és milyen lehet egy elit környéken lévő városi lányból vidéki lánnyá avanzsálni. 

Nem nézem le a vidéki életet, szó se róla és félreértés ne essék, de Budapesten és környékén több és jobb lehetőség kínálkozik az élet minden területén, mint vidéken. 

Bárhogy is alakuljon Dórikám élete, de az biztos, hogy bármikor nyitva áll előtte az ajtóm, ha netán a későbbiekben úgy dönt, hogy nálam szeretne élni. Szívesen harcolok meg érte ismét, bárki is legyen az ellenfél.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése