Két hét csajok nélkül

Pangás van: Dóri elment nyaralni, a barátnőmmel pedig fasírtban vagyunk. Annak ellenére, hogy van dolgom bőven, mégis megöl az unalom.

Dórival ma is beszéltem telefonon. Amikor az anyja megkérdezte tőle, hogy akar e velem beszélni, ő azt visította a háttérben, hogy "Igeeeeeen!". És ami eddig még nem volt: Anya átadta neki a telefont, majd elment vásárolni (mert épp boltban voltak). Dórikám pedig vég nélkül hadarta és hadarta, hogy épp mit csinált ma és merre volt, de megkérdezte például azt is, hogy mikor találkozunk és hová megyünk majd, ha ismét itthon lesznek. 

Szóval örült nekem a Kicsikém, és tök jó az is, hogy úgy beszélhetek vele telefonon, hogy az anyja nincs ott. Ez jóval kötetlenebb így, mintha fülelne valaki a háttérben. 

Amúgy még nem tudom hová menjünk az első közös hétvégénken. Kérdeztem pár hete Dóritól, hogy mit szeretne: nálam legyünk vagy inkább elmenjünk-e máshová, mire ő határozottan mondta, hogy menjünk el egy tóhoz, mert vad-kempingezni akar. Most a tavakat nézem, ami ha nem is a környékünkön van, de nincs is túl messze. És bár a Tisza-tó nincs közel, de lehet elmegyünk oda, mert már régóta szeretném megnézni, mellesleg pedig a barátnőm anyukájának is szeretném bemutatni Dórit, akiről már annyit de annyit meséltem, de még nem látta - feltéve persze, ha pár percre vendégül látnak minket, mert ugye a barátnőmmel jelenleg épp fasírtban vagyok.

Hja... fasírtban.

Igazság szerint tök hülyék vagyunk mindketten (de közülünk is én vagyok a legnagyobb hülye). Nekem az a bajom vele, hogy sok mindent félreért és túlreagálja a dolgokat, neki pedig az, hogy nem tudok neki biztonságot adni. Kábé ez a lényeg igencsak túltömörítve.

A nagyobbik Kicsikémmel már harmadjára szakítottunk a "járásunk" alatt. Harmadjára! Az elsőnél piszlicsáré dolgokon balhéztunk, amit sikerült úgy ahogy megbeszélnünk, majd folytathattuk a szerelmes hétköznapokat. A második szakításunknál én követtem el egy oltári nagy hibát, amellyel sikerült őt megaláznom. Ennek következtében három hónapig udvarolhattam neki, hogy újrakezdhessük. Mondjuk szeretek udvarolni, de azt a szenvedést, amit átéltem közben, az nem hiányzott. A szakítás ugyan nem volt kimondva, de mégis úgy tűnt, hogy végleg vége lett az egésznek. Szerencsére nem így történt, hanem adott nekem még egy esélyt, hogy bizonyíthassak. Én pedig lám, bizonyítottam: három hónap udvarlás után ismét eggyé lettünk, majd úgy tűnt, hogy minden tökéletes. Állítólag figyelmesebb lettem vele, körültekintőbb meg hasonlók, és a családja is úgy érezte, hogy Mátéka tényleg tud változni, ha akar és nem is olyan butus, mint hitték. Persze amit el lehet szúrni, azt tuti el is szúrom, úgyhogy egy sor félreértés, meg egy kisebb, de konok türelmetlenség miatt kijelentettem, hogy így nem tudom folytatni, váljanak el útjaink. Szét is váltak, én meg azóta kaparom a falat, ő pedig nem tudom mit csinál. Mivel nem keres, ezért gondolom jobban érzi magát.

A részletekbe nem szeretnék belemenni, de pár mondatban azért elmondom, hogy hol a hiba kettőnkben:

Amikor megismertem őt, igencsak szűken állt az önbizalommal. Egyszer az asztalnál még el is sírta magát, hogy ő nem jó semmire és nem szereti senki. Ez igencsak meglepett, mert abszolút távol állt a valóságtól. Utána a hónapokon át tartó járás során úgy tapasztaltam, hogy a barátnőm jóval érzékenyebb a kelleténél, és épp ezért sok-sok dolgot másképp értelmez, mint kellene. Tulajdonképpen az első szakításunk is emiatt történt, mert nem hitte el, hogy Dóri mellett ő is ugyanúgy számít nekem, s mindkettejükre ugyanolyan fontosságú társakként tekintek. Kicsit mellőzöttnek, voltaképp másodiknak tartotta magát, és hiába mondtam, hogy ő is az első, csak másképp, hát nem hitt nekem. 

(Ez tényleg nagyon le van egyszerűsítve)

Tehát a barátnőm kicsit érzékenyebb, mint az átlag (ami nem baj), nekem pedig hónapról hónapra ismerkednem kell vele, hogy olyan lehessek, amilyet ő elvár. Ez nem azt jelenti, hogy papucs lennék mellette, hanem csupán egy kevéssel másabb viselkedést vár el, mint amit a nagy átlag képvisel. Én pedig kijelenthetem, hogy nem az átlagból választottam, hanem egy kicsivel jobból, és ugye ha szeretném őt megtartani, akkor muszáj egy kicsit felfejlődnöm az ő vérmérsékletéhez. Ebben van, ami nehezemre esik, de van, ami nem, és olybá tűnik, hogy végül is sikerül a dolog.

Na de most térjünk ki egy kicsit rám is:

A legnagyobb probléma velem az, hogy 19 éves korom óta élek egyedül, minek okán tanulnom kell még az emberekkel való érintkezést. Sosem voltam társasági lény, amitől sajnos sok esetben nem tudok alkalmazkodni az emberekhez, vagy csak nehezebben, mint kéne. Persze ahány ember, annyi szokás, de ha kiválasztottam valakit a társamul, akkor azt illik megbecsülni annyira, hogy bizonyos fokig az ő elvárásai szerint működök. Ez hellyel-közzel működik, de épp az a kevés dolog jelenti a buktát, ami nem működik vagy csak körülményesen. 

De hogy ne kerteljek itt feleslegesen, elmondom: ha stresszes vagyok, akkor nem veszek észre másokat. Ez nem dührohamot jelent, hanem inkább csak nagyfokú figyelmetlenséget. Történetesen arról van szó, hogy amikor a barátnőmmel kibékültünk, én épp a másodfokú per után voltam, aminek a sikeressége miatt nagyon jó volt a közérzetem, és ezt a leányka is érezte, hiszen újból összejött velem. Aztán amikor megtudtam, hogy Anya költözni akar és ezzel elveszíthetem a gyermekem, ismét hatalmába kerített a stressz, miáltal tök érthető dolgokat értelmeztem félre. A barátnőm pár hétig a munkája miatt kevesebbet ért rá, én meg azt hoztam ki belőle, hogy már kevésbé érdeklem. Azaz figyelmetlenné váltam és nem tudtam türtőztetni magam: türelmetlenné váltam. A szerelemmel nem volt semmi gond, viszont meggondolatlanul sikerült őt "dobnom". Igen: dobnom.

Ezt másnap bár megbántam, de ő azóta sem szól hozzám. Időt kért a gondolkodásra (hiszen már háromszor szakítottunk), én pedig bocsánatot szeretnék kérni.

A lényeg, hogy mindketten elrontjuk valahol, holott nagyon szeretjük egymást, és mindkettőnknek változtatni kell egy keveset; tavasz óta már az esküvő is szóba került. 

Ő is bika, én is bika - mindketten értetlen fafejek vagyunk. Ő azért, mert nem érti meg, hogy csak ő számít és szeretem őt, míg én azért, mert ha dühös vagyok (tökmindegy miért), akkor nem úgy látom a dolgokat, ahogy azt valójában kellene. Átmegyek érzéketlenbe.

Nemrég azt mondta, hogy egyetlen dolog számít: adjam meg neki a "biztonságot", és hozzám jön feleségül, vagyis ne tűnjön az egész kapcsolatunk olyannak, mintha szeretném őt, meg nem is. Ne szakítsunk háromhavonta, mert így nem áll stabil lábakon a szerelmünk.

Viharos kapcsolat ez, viszont ha béke van, akkor a legszebb a világon.

Úgyhogy most várok rá, hogy mit lép arra, hogy bár "dobtam", de mégis békülni szeretnék vele. Pár nap gondolkodási időt kért, hogy lenyugodjon, viszont ezzel szemben már két hete tart a csend, ez pedig felemészt.

Bevallom, most sokkal többet gondolok rá, mint Dórira, viszont a kettejük együttes hiánya kikészít. 

De evezzünk most más vizekre:

Két nappal ezelőtt megcsípett egy szúnyog: történetesen az arcom, a füleim és a két tenyerem-csuklóm-kézfejem akkorára dagadt, hogy amikor felébredtem, rémülten hívtam az ügyeletet. Emellett tele lett a felkarom és az oldalam kiütésekkel, amilyet még sosem tapasztaltam meg ezelőtt. Az ügyeleten azt mondták, hogy szúnyogcsípés-allergiám van, amilyet viszont még ők sem láttak eddig, olyan megnyilvánulása volt. Emellett a gerincem alatt is megjelent egy hatalmas csomó, amit végül ma felszúrtak és leszívtak. Nem tályog volt, hanem a gyulladástól valami vizes lé vagy micsoda, viszont elküldtek egy sor vizsgálatra, amelyekből eddig a röntgen eredményét kaptam kézhez. Eszerint pedig az egyik csigolyám kicsúszott a helyéről, ami ugyan még tartja magát, viszont a helyzete miatt erőltetéstől becsípheti az idegeket. Egyszer gyerekkoromban beleestem egy bokorba, ahol az egyik lefűrészelt, égnek meredő ág jól belevert a gerincembe, és úgy látszik most kiderült, hogy milyen következményei lettek. Szerencsém van, hogy nem tört el, különben egy egész más életem lenne most Dóri és Enikő nélkül.

Holnap elkezdődik a robot a másik munkahelyemen, ráadásul pár tömbnyire a barátnőm lakhelyétől. Gyakorlatilag az utcájukkal párhuzamos másik utcában fogok elsétálni. A részemről nem volt tudatos a választás, de így alakult: gyakorlatilag a közelében fogok melózni egy héten kétszer. 

Bevallom, piszok rossz ez a két hét a csajok nélkül...

Mindkettőjük hiányzik, csak kicsit másképp. 

Dórival megígértem, hogy este még visszahívom telefonon. Legalább a bánatom azon része lenyugodhat egy kicsit.