Magunk alatt

Augusztus 26-án tartatott meg a százhuszonhatodik kapcsolattartásunk második fele. Dóri most nem aludt nálam, hanem csak nappalra érkezett, és mivel szemerkélt az eső, így egész nap nálam tobzódtunk. 

A kapcsolattartás jól indult, de pár óra múltán érezhetően kifulladt. Az ok, hogy immáron kábé két hete magam alatt vagyok, kimerültem. Az utóbbi időben szinte minden nap állásinterjúkra járok, és volt, hogy két helyen is megjelentem egy nap. Dugóban araszolgatás a kocsival, rekkenő hőség, izgulás... és egyéb testi-lelki problémák. Két alkalommal a Szent László Kórházban is voltam a múltkori izületi deffektem miatt, na meg a csajommal is szétmentünk, amely utóbbi kissé magam alá rántott. Mindezek együttes hatására valahogy nem jött ma mosoly a számra, amit Dóri is észrevett.

És itt jön a lényeg: a délelőtt még úgy ahogy elment, mert Dórival vásárolni voltunk először az osanban, utána az Aldiban, közben meg beszélgettünk a közelgő szülinapjáról is, majd otthon szóba került Enikő, akinek meglátta a fényképét a polcon. 

- Szeretem Enikőt. Hiányzik - mondta Dóri

Azt feleltem, hogy nekem is hiányzik, mire ő:

- Eljön a szülinapomra? - kérdezte.

- Nem tudom. Sokat dolgozik - válaszoltam, de persze tudtam, hogy nem fog eljönni hozzánk.

Dóri szerintem érezte a hangsúlyt, hogy ezt most másképp mondtam, mint ahogy azt máskor szoktam, ezért abbahagyva a játékot rám meredt. 

- Én majd játszom veled, Apa... - mondta halkan.

Olyasféle mosoly eredt meg Dóri ajkain, amelyet még sosem láttam ezelőtt. Nekem olyannak tűnt, mint aki büszke rá, hogy a barátom lehet, merthogy velem mindent meg tud beszélni, és igazság szerint Dórinak eddig mindent elmondtam, ami itthon történik. Mindig beavattam őt a terveimbe, jóba és rossza egyaránt, és ha kérdezett ezekről valamit, akkor készségesen megválaszoltam mindent.

Ma valahogy érezte, hogy magam alatt vagyok.

Amig ő a nappaliban játszott, én kimostam az ágyneműt és az egyébb rongyaim, majd ruhát festettem. A festést ő is végignézte, de előtte maga is segített bekeverni az oldatot. 

Délután már semmihez nem volt kedvem, úgyhogy Dórival csak tévéztünk az ágyban. Aztán egyszercsak megszólat:

- Apa, most nincs kedvem tévézni.

- Hát mihez volna kedved, Kicsim?

Válasz helyett inkább belefészkelte magát a nyakamba, majd pár perc múlva lecsusszant mellém, átölelte a karomat és elaludt.

Mintegy 3 órát aludtunk, és amikor Dóri felébredt, mosolyogva konstatálta, hogy Apával együtt szenderedett el.

Igazi kis Álomvirág ez a kislány :)

Egyre inkább egymásra találunk...