Örömkönnyek

Igazság szerint nem akartam beszámolót írni a hétvégi kapcsolattartásról, viszont történt egy olyan kedves kis dolog, amely miatt mégis "tollat" ragadok.

Dórival ismét jól éreztük magunkat, bár a péntek estétől vasárnap estig tartó kapcsolattartás most péntek reggeltől szombat délutánig tartó együttlétre korlátozódott. Hogy miért, az most nem számít, mert a lényeg az, hogy e két nap is elegendő volt rá, hogy megerősítsük egymásban a szeretetünket.

Az történt ugyanis, hogy amikor Dórit haza kellett vinnem, a Kicsikém elkezdett a házuk előtt könyörögni, hogy hagy maradjon még velem egy kicsit és menjünk el sétálni a környéken. Mivel időre kellett mennem egy másik helyre, ezért nehezen akaródzott beadni a derekam, de végülis volt még rá időnk, hogy egy fél órányit csatangoljunk a környéken. Amikor rábólintotam a sétára, Dóri olyan boldog volt tőle, hogy egyből felkéredzkedett az ölembe, ahol szenvedélyesen ölelte át a nyakam.

A séta során nosztalgiáztunk egy kicsit: elsétáltunk a Családsegítő mellett, ahol felevenítettük a megismerkedésünk napjait (emlékszünk ugye, amikor Dórit csupán heti két órányit láthattam, s akkor kellett beleadnom apai-anyait - de inkább apait -, hogy jól érezze magát). A mostani párbeszédünk nagyjából így zajlott:

- Emlékszel, Kicsim, amikor halat vittem neked a szobába?

- Nem emlékszem.

- Vittem egy akváriumot, amiben volt egy kárász és simogattad a vízben.

- Igen, már emlékszem.

- És arra emlékszel, hogy mindig vittem neked a kutyás dobozban valami finomat? Sütit, csokit, ilyesmiket.

- Igen emlékszem arra is. És arra is, hogy a kanapén bunkert építettünk a párnákból.

- Igen, bunkert :) Meg fejreállítottuk a fotelt és elbújtál alatta.

Dóri mosolygott, mert kellemes emléket jelentett neki minden, ami velünk történt akkoriban. Ahogy sétáltunk az utcákban, felelevenítettük az emlékét annak a napnak is, amikor a jégrémest vadásztuk a környéken (lásd: Vadászat a sárga jégkrémesre). Sok-sok dologról szó esett, amelyek többségére Dóri is emlékezett.

- Sajnos csak két órát lehettél velem, de mindig vittem valami érdekeset, hogy jól érezd magad. Nyuszit, tengerimalacot, lótücsköt. Akkor ismerkedtünk meg - folytattam a nosztalgiázást. - Kis picike voltál még, másfél-két éves csak. Olyan régen volt. Akkor váltunk barátokká, és azóta is te vagy a legjobb barátom.

- Nekem is te vagy a legjobb barátom, Apa - válaszolta Dóri elcsukló hangon.

A beszélgetésünk során kiderült, hogy Dóri sok dologra már nem emlékszik, ezért rátértem a fényképekre, amelyekkel kapcsolatban sokszor kérdezte meg anno, hogy miért fényképezem őt olyan sokat.

- És látod, Kicsim... azért készítek annyi fényképet mindig, hogy ha nagy leszel, akkor meg tudd nézni, hogy milyen volt velem játszani, hogy mennyi mindent csináltunk együtt. Ha én már nem leszek, akkor is tudni fogod, hogy milyen jó volt együtt és mennyire szerettelek mindig.

Dóriban valami feltörhetett, mert egyszercsak kérdezett egy olyasmit, amit egy négy és fél éves gyermektől nem vártam volna:

- Apa... Miért sír az ember, ha nem is fáj neki semmi?

Oppps..!

Szinte ledermedtem Dóri kérdésén. 

Ekkor már mellettem sétált az úton, így leggugoltam elé, hogy lássuk egymás tekintetét. Kicsi Dórikám mosolyogva, szerelmesen, KÖNNYES SZEMEKKEL pillantott rám, egyenesen bele a szemeimbe, fürkészve ezáltal a gondolataimat. Egyértelművé vált számomra, hogy a nosztalgiázás közben olyan mély érzelmek törtek fel belőle, amelyek miatt elkezdett sírni. 

Amikor egymás szemébe néztünk, láttam rajta, hogy boldog velem. Azt figyelte - hol a jobb, hol a bal szememet lesve -, hogy milyen reakciót vált ki belőlem a kérdése. És hát mit is mondjak, az én szemeim is könnybe lábadtak látván, hogy ez a csöpp kis lány milyen érzelmeket produkál. 

Miközben egymást néztük és mosolyogtunk a másikra, azt válaszoltam, hogy "van amikor az ember a boldogságtól sír. Nem csak a fájdalomtól lehet sírni, hanem a boldogságtól is. Ez akkor furdul elő, ha az ember nagyon szeret valakit, és látod, az én szemeim is könynesek lettek. Ezeket hívják örömkönnyeknek". 

- Szeretlek, Apa... - mondta Dóri elcsukló hangon, majd átölelte a nyakam.

Én is viszonoztam az ölelését, majd felemeltem az ölembe és rigatni kezdtem. 

- Apa, megnézzük majd a régi képeket, hogy lássam miket csináltunk együtt? - kérdezte.

- Igen, ha legközelebb nálam leszel, akkor megnézünk minden képet.

- Szeretlek, Apa! - mondta ismét Dóri.

- Én is szeretlek, Kicsim. Te vagy a legszebb dolog a világon. Egyedül te adsz nekem boldogságot. Miattad vagyok boldog, hogy te lehetsz a kislányom.

Dóri szorosabbra fonta az ölelését, s szinte belebújt a nyakamba. Ennél közelebb már nem is lehetett volna hozzám.

Végül hazafelé vettük az irányt, Dóri pedig mindvégig átölelt, míg meg nem érzektünk Anyához. Amikor odaértünk, Dóri megkért, hogy nézzünk rólunk régi képeket. Szerencsére a képek egy részét feltöltöttem Felhőbe, így megnézhettünk pár régi történést. Ahogy néztük, mindig hozzájuk fűztem valamit, Dóri pedig csendben figyelt, hogy átélhesse újra a régi pillanatokat. 

Anya persze látott minket az erkélyről, így pár perc múlva megjelent az ajtóban, hogy felhívja Dórit. Ő viszont nem akart menni, hanem megkérdezte tőlem: - Apa, másnak miért van apukája, nekem miért nincs? Miért nem lakhatsz velem?

Érthető, ugye?! 

Dóri egyértelmű jelét adta annak, hogy szeretne velem élni, hogy minden nap velem szeretne lenni. Persze nem arra gondolt, hogy nálam szeretne élni, hanem arra, hogy vágyakozik irántam, s azt szeretné, ha minden nap ott lennék mellette.

Erre azt feleltem, hogy nem tudom, kérdezze meg inkább Anyát, mert nem rajtam múlik. És Dóri megkérdezte:

- Anya, nekem miért nem lehet apukám? Miért nem lakhat velünk Apa?

Anya - mint az várható volt - természetesen nem válaszolt, hanem kitérően arra utasította Dórit, hogy induljon fel az emeletre. Dóri nem ment, hanem kijelentette, hogy velem akar még maradni és szeretné, ha nálam aludhatna ma este is. Anya nemet mondott rá, majd ismét utasította őt, hogy induljon be a házba. Dóri nem ment, Anya pedig kijelentette, hogy akkor ő most felmegy és nem érdekli, hogy megy-e vagy sem (valami ilyesmi). Dórit ez egy cseppet sem hatotta meg, hanem mosolyogva nyugtázta, hogy akkor Apánál aludhat ma este is. Persze ennek a gondolatnak nem engedhettem teret, ezért felkapva őt, beléptünk az ajtón, hogy felvigyem. Anya már várt minket a lépcső végén, ezért átadván neki Dórit, elindultam lefelé. Dóri a korláton csimpaszkodva búcsúzott tőlem: integetett, puszikat küldött, amelyek viszonoztam.

Azt hiszem Dóri egyértelmű jelét adta annak, hogy mennyire kötődik hozzám és, hogy szeretne velem több időt eltölteni. Egyértelműen megnyilatkozott az anyjának, csak hát kérdéses ugye, hogy az anyja ebből mennyit értett meg (magyarán felfogta-e, vagy inkább hagyja magát még mindig fortyogni a dühében). 

Dórival tehát így zárult a hétvégi kapcsolattartásunk, amelynek a vége több volt, mint egy egyszerű érzelmi kitörés. Ez egy vihar volt, amely az apa és lánya közti kötődésre adott egyértelmű választ. A diktafon természetesen ismét nem volt nálam, hogy élőben adhassam vissza mindazt, ami történt.

Négy nap múlva ismét találkozunk, amikor is megkezdődik a szünidő: Dórival leruccanunk egy hétre a tengerre, amit már mindketten várunk. 

Ilyen egy Dóri, amikor az óvoda kerítésén állva szerelmesen néz:

Annyira gyönyörű :)