Nagypapánál

Október 18-án Dórival vidékre utaztunk, hogy meglátogassuk a Nagypapát Veleméren. 

Szerencsénkre gyönyörű, Napsütötte időnk volt a hétvégén, így olyan volt az egész kapcsolattartásunk, mint egy harmadik nyaralás. Dórinak egyetlen dolog nem tetszett csak, hogy rengeteget kellett autóznia. A távolság csupán 300 kilométer volt, de mivel nem akartam autópályára fizetni, ezért - a Balaton érintésével - majd' öt órányit tartott az utazás. 

PÉNTEK

Délután 6-kor indultunk el otthonról és este 11 előtt érkeztünk meg Velemérre. Út közben megálltunk egyszer a Balatonnál, viszont mindvégig komoly eszmecseréket folytattunk az életről. A hosszadalmas út alatt kiváló alkalom nyílt a beszélgetésre, úgyhogy Dórival végre - kötöttségektől mentesen - diskuráltunk mindenféle komoly dologról, ami az eszünkbe jutott.

Az e hétvégi kapcsolattartásunknak tulajdonképpen a beszélgetés volt a lényege, ezért nem is nagyon törtem magam rajta, hogy fényképeket készítsek. Témák szerint: szóba került a Nap és a Naprendszer, hogy hol van benne élet és miért (hogy hol van a lakható övezet és melyek azok a feltételek, amelyek lehetővé teszik az életet a Földön), valamint szóba kerültek a fekete lyukak, mint a mindent elpusztító ismeretlenség. Itt kitértem arra is, hogy a fekete lyukaknak annyira nagy a szívóereje, hogy még a fényt is magába zárja. Ezzel együtt megemlítettem a Napból kitörő fény útját és tulajdonságait is (mint például a sebességét), valamint azt is, hogy ha fénysebességgel száguldanánk a legközelebbi csillagrendszerig, akkor is évmilliókba/-milliárdokba telne, míg odaérnénk. 

Dóri szemmel láthatóan élvezte a beszélgetést, amely közben mindig feltett egy-egy roppant egyszerű, de logikus kérdést. A világűr végtelenségét nem is hoztam szóba, de mégis megkérdezte, hogy az miért olyan nagy és hol van a vége. Emellett számos más kérdést is nekem szegezett, amely arra engedett következtetni, hogy már képben van pár dologgal kapcsolatban és átlátja, érti bizonyos jelenségek okait. Emellett a gondolkodásának egyszerűsége is megkapó, mert sokszor nem a bonyolult gondolatsor vezet a megfejtéshez, hanem a legeslegegyszerűbb, mint amilyen egy ötéves kisgyermeké. 

Amikor mondott valami okosat, mindig kifejeztem neki a döbbenetemet, miszerint bámulatos, hogy ilyen kisemberként milyen jó gondolatai vannak. Dóri ettől rém büszke lett magára... majd folytattuk a tudományos diskurzust. 

Mostanában egyébként folyton megjegyzi nekem, hogy "Apa, én amúgy jobban szeretlek téged, mint te engem". Az okát nem egészen értem, de valószínűleg tartom, hogy ezzel azt akarja kifejezni, hogy oly nagy benne a szeretet, amely semmihez sem fogható, s minden más szeretetnél nagyobb, mint amit bárki más érez. 

Az utunk során kitértünk a szeretet és megbocsátás fogalmára is. Példákon keresztül ecseteltem neki, hogy miért fontos szeretni és mit érünk el azzal, ha valakit szeretünk. Ennél a pontnál Dóri megkérdezte, hogy Isten miért hagyja, hogy az emberek rossz dolgokat tegyenek, amellyel kapcsolatban a szokásos próbatétel-mantrát kezdtem el nyomni, de persze ebben nem feltétlenül hiszek. 

Magam úgy vallom, hogy az Isten egy titokzatos és elképzelhetetlenül hatalmas ERŐ, amely a maga szabályai szerint alakítja és működteti a világegyetemet, viszont nem feltétlenül tudatos (bár a tudatosság mellett is vannak tények, viszont ez újabb kérdéseket vet fel). És, hogy az Isten miért hagyja, hogy rossz dolgok történjenek - például azt, hogy emberek - akár gyerekek - betegségekben haljanak meg? Nos, mivel az Istent egy, a világegyetemet működtető rendszernek gondolom, ezért úgy vélem, hogy ha annak működésébe valami piszok kerül, máris felborul az egyensúly, amit a természet betegségekkel és halállal torol meg. Például, ha vegyszerekkel szennyezzük a növényeket (egy életidegen anyaggal), akkor bizony rákosak leszünk tőle és meghalunk. Nem tudom milyen statisztikák vannak a középkori rákos megbetegedésekről, de gyaníthatóan jóval kevesebb haláleset történt, mint ami napjainkban előfordul. 

Dórinak ezeket nem feltétlen így mondtam el, mert nem vagyok teológus és még az is lehet, hogy tévedek, de egy-egy válaszomba beleszőttem a természetbe való beavatkozás káros következményeit.

Ebből következően a természet óvása és az erdőtelepítés kérdése vált terítékké, így a hátralévő időnkben ezt a témát boncolgattuk leginkább. 

Az ötórás út tehát beszélgetéssel zajlott, aminek legvégén Dóri el is aludt, s csupán akkor ébredt fel, amikor megérkeztünk Velemérre. A Nagypapának való gyors köszönés után viszont nyugovóra is tértünk, bár Dóri még éjfélig tabletezett kicsit. 

SZOMBAT

Másnap ismét utazgattunk, bár közel sem annyit, mint eddig: áthajtva Szlovéniába, bejártuk a határ menti településeket. Igazából csak furikáztunk a dombokon, meg-megállva egy-egy templomnál vagy valamilyen érdekes helyen. Fagyiztunk, sétálgattunk, élveztük a Napsütést és a gyönyörű szlovén panorámát. 

Az Alsómarác-Kobilje útvonalon haladtunk, amelynek mentén rengeteg szép templomot és települést láttunk.

Az alsómaráci evangálikus templom

A Szent Miklós-körtemplom Nagytótlakon (Selo)

Ezután lassacskán hazaértünk a Nagypapához, majd ebéd után ismét elmentünk a környéket járni. 

Magyarszombatfán ittunk egy kávét, közben Dóri játszott a bolt előterében:

Késő délután Dórit vezetni tanítottam Velemér utcáin. Beültettem őt az ölembe, s míg én a pedálokat kezeltem, ő kormányozott, index-szelt és sebességet váltott! Fél óra múltán olyan jól ment neki a vezetés, hogy szinte parancsolóan utasított, hogy...

- Ne szólj rám, Apa! Tudok vezetni!

- Rendben, Kicsim, csináld, én nem szólok semmit - válaszoltam...

...Dóri pedig olyan ügyesen tekergette a szervokormányt, hogy leesett tőle az állam.

A cumis ámokfutó

Mindvégig tökéletesen lekövette az út vonalát, s ha volt egy kis kanyarulat, azt szépen, óvatos kormányzással követte. Ennek annyira örült, hogy igazi élménybomba volt a számára :)

Ezután még tettünk egy rövid sétát az esti erdőben...

...majd nyugovóra térünk.

VASÁRNAP

Másnap kora reggel, 8 óra után indultunk el hazafelé, mert még egy kis kitérővel benéztünk egy ismerősömhöz Gógánfára. Út közben megálltunk pár helyen nézelődni vagy fagyizni.

A zalaistvándi evangélikus templomnál

Ugyan nem sok időt töltöttünk el Gógánfán, de jó volt meglátogatni az ismimet, amit már évek óta ígérgettem neki.

Gógánfa után a lehető legrövidebb útvonalon haladtunk tovább Pilisvörösvár felé: igazából unom, hogy Észak-Dunántúlról vagy Székesfehérvár érintésével, vagy a Duna vonalát követve jutunk el haza, ezért kerestem egy olyan utat, amely minden emberi civilizációt kikerül (miért megy minden főút Székesfehérfár felé???). Tulajdonképpen átvágtunk a Bakonyon, úttalan utakon, hogy végül épp a megígért időpontban jussunk haza.

A Google aszfaltos útként jelöli

A vidék bámulatosan szép volt. Alig láttunk autót, s többnyire a betakarításból hazatérő traktorokat, bálákat cipelő gépeket láttunk mindvégig. Viszont szembetűnő volt a vidék elhanyagoltsága és szegénysége. Olyan putris falvakon keresztül mentünk, hogy ha nem tudom, hogy Magyarországon vagyunk, akkor el se hiszem, ha mondják. Harmadik világbéli települések, gondozatlanság, lepusztultság, szürkeség mindenhol. Érdemes volna erről is blogot nyitni, hogy lássák a városiak, milyen nyomorúságos körülmények közt élnek az emberek (és amúgy még lehet, hogy boldogabbak is). 

Dórival épp akkor értünk haza, amikor az anyja is - akit az új pasija hozott haza. Magam nem igazán foglalkoztam vele, de Anya által végül bemutatkoztunk egymásnak. Talán így illik, nem tudom, de kicsit úgy érzem, hogy a véletlen egybeesés miatt ez egy amolyan muszájból bekövetkezett titok-kiderülés volt (ezt most jól megfogalmaztam, remélem azért érthető). 

Szóval kiderült, hogy Anyának van egy pasija, amit amúgy már tudtam az egyéb jelekből. Igazság szerint sosem érdekelt, de mindig is furdalt a kíváncsiság, hogy ez miért olyan nagy titok. Van és kész, kit érdekel? 

Dóri egy árva szót sem szólt róla eddig, most meg úgy viselkedett, mintha már rég nyilvános lenne a helyzet. Erről lesz még egy külön bejegyzésem is, de mivel eleget írtam mára, ezért legközelebb térek rá ki - amiről egyébként beszélgettünk Dórival a hazafelé vezető úton.