Barátok

Dórival nemrég ismét együtt voltunk, s ha jól számolom, akkor a 153. alkalommal - ez pedig nem is olyan sok, ha az elmúlt öt évet veszem alapul. 

A november első hétvégéjét nagyrészt otthon töltöttük, mert esős idő zúdult ránk egész álló nap és nem volt kedvem kimozdulni otthonról. Van ilyen. Egyedül a szentendrei Vizes 8-asba mentünk át a szombati napon, ahol reggel 9-től délután 2-ig áztattuk magunkat a meleg vízben. Dórinak nagyon tetszett a pancsolás és haza sem akart jönni, s magam is csak hazaértünkkor gondoltam úgy, hogy igazából magam is maradtam volna még egy kicsit. 

A pár órás áztatás kimerített minket, ezért hazaérve Dóri leheveredett a tévé elé, én pedig a már megérett házi savanyúkáposztából kezdtem el székelykáposztát főzni. Ez az a káposzta, amit nemrég gyalultunk le Dórival legutóbb. Mindössze 30 nap kellett az éréséhez, hogy aztán a világ legfinomabb káposztája legyen. 

Dórinak annyira ízlett, hogy amíg a lábast kavargatva főztem az ebédet, ő lángolt kolbásszal befalt egy maréknyi adagot. 

Pár korty barna sörrel az igazi

Vasárnap szinte egész nap filmeztünk. Odakint szakadatlanul szakadt az eső, mi pedig a nappaliba kihúzott ágyban töltöttük a hátralévő időnket. Dóri amúgyis taknyos volt (én meg akkor kaptam el tőle), szóval jobb volt inkább a meleg takaró alatt, mint akármit is csinálni a takarón kívül.

Vasárnap tulajdonképpen ugyanezt csináltuk, de csupán annyi különbséggel, hogy a szobájában legóztunk pár órát.

Dórinak nagyon tetszik az új szobája. Talán azért is, mert az anyjánál nincs. Az elmondása alapján tudom, hogy az "új apukájával" és Anyával elköltöztek a szomszéd házba, ahol bérelnek egy szoba-konyhás lakást, ahol csupán egyetlen szoba van, ami kicsi és alig férnek el; gyakorlatilag hárman élnek benne. Azt is mondta, hogy nem szeret ott lenni, bár lehet ez nincs így. 

Egy beszélgetés során elszólta magát, miszerint Anyának azt szokta mondani, hogy nem szeret engem és nem szeret hozzám átjárni, majd amikor erre rákérdeztem, hogy jól értem-e, amit mond, akkor helyesbített, hogy ezt csak régen mondta és már nem mond ilyeneket. 

Ennek alapján (is) érzem úgy, hogy Dóri kettős játékot játszik velünk, amely jelenségről amúgy a szakirodalom is ír, miszerint mivel a gyermek mindkét szülőjének szeretne megfelelni, ezért mindegyiknek azt mondja, amit azok hallani akarnak. Épp ezért is formálom úgy a kapcsolatunkat, hogy Dórit még véletlenül se "neveljem" az anyja ellen. Sose mondok az anyjáról rosszat, hogy ne okozzak számára sérülést vagy bármiféle lelki gyötrelmet, hiszen ő maga szereti az édesanyját, akit ha "bántok", akkor közvetetve őt is bántom, ugyebár. De például olyat se mondok neki, hogy az anyjának ne áruljon el ezt vagy azt, hogy ez meg az titok és nem beszélhet róla, hogy ezzel se kelljen korlátokat húznom elé, amelyeket nem léphet át, taktikázásra kényszerítve. Ehelyett folyton biztatom őt, hogy nyugodtan mondjon el otthon bármit, mert nem haragszom rá miatta - de azért felhívom rá a figyelmét, hogy ezzel esetleg kiválthatja Anya haragját, mert ugye neki sokminden nem tetszik a foglalkozásainkkal kapcsolatban. 

Vasárnap sok ilyenről beszélgettünk, amely ismét megerősített minket a barátságunkban. És mivel ez töretlennek látszik, egymás közt olyanokat is megbeszélünk, amit egyébként egy szülő nem feltétlen köt egy ötéves gyermek orrára. 

Barátok

Másnap, azaz hétfőn meglátogattam őt az oviban. Nem volt különösebb célja, csupán annyira hiányzott a kis tündérkém, hogy muszáj voltam megölelgetni egy kicsit. 

Dóri aznap szomorúan ballagott ki hozzám a folyosóra, s amikor felültettem őt az ölembe és megkérdeztem miért lógatja az orrát, elkeseredett sírásban tört ki. Elmondta, hogy senki sem barátkozik vele, s Nóri, a legjobb barátnője is inkább másokkal játszik. Amikor pedig odamegy hozzájuk, akkor a lányok elzavarják őt maguk mellől, vagy csak odébb mennek, hogy hagyja őket békén. 

Dóri most nagyon őszintén fejezte ki a bánatát, s a sírásától szinte összeszorult a szívem. Látszott rajta, hogy a csoportban kiközösítettként viseltetnek iránta, amit nem tud feldolgozni és nem érti az okát. 

Mivel nem ismerem a részleteket, ezért úgy próbáltam őt megnyugtatni, hogy elmondtam, viselkedjen úgy, mintha nem venne róluk tudomást, mert akkor talán ők mennek majd oda hozzá, mert nem értik, hogy miért nem megy utánuk, mint korábban. Azt fogják hinni, hogy már nem is érdeklődik irántuk, ami zavarni fogja őket. Dóri ezt nem egészen értette, nekem pedig nem volt rá időm, hogy részletesebben kifejtsem. Végül érzelmes búcsút vettünk egymástól, mert indulnom kellett dolgozni. 

Pár nappal később, pénteken ismét bementem hozzá az oviba, de most beszéltem az egyik óvonénivel is, mert tudni akartam, hogy ő hogyan látja a dolgokat.

Az óvónéni elmondta, hogy Dóri sajnos nagyon erélyes a többiekkel: ha valaki készít egy rajzot, akkor ő azt mondja rá, hogy az nem szép. Ha valamelyik gyerek csinál egy gyurmafigurát, akkor Dóri kigúnyolja, hogy az ócska, mert az ővé szebb... és hasonlók. Elmondása szerint Dóri olyannyira lenéző és szemtelen lett a többiekkel, hogy egyszerűen megunták a folytonos lenézését, s kiközösítették. Ezt érzi meg Dóri annak útján, hogy senki nem akar vele játszani.

Ennek kapcsán ötlött fel bennem a gondolat, hogy vajon én rontottam el valamit?

Ugyanis én vagyok az, aki folyton azzal traktálja, hogy ő a világ legklasszabb teremtése, aki sokkal okosabb és bátrabb és szebb, mint bárki más. És bár építő jelleggel mondogatom, hogy legyen bátor és legyen elegendő önbizalma (mert korábban minden helyzetben félénk volt), a hallottak alapján úgy tűnik, hogy Dóri olyannyira komolyan vette az építő jellegű kritikát, hogy végül mindenki mást lenéz.

Vajon így történhetett?

Már évekkel ezelőtt észrevettem, hogy mindenkivel irigy. Az első nyilt napon is elzavart mindenkit, aki velem akart játszani, de ha csokit vittem neki az oviba (és leszögeztem, hogy ezt csak titokban eheti meg), akkor is lenézően, incselkedően mutogatta másoknak, hogy míg ő kapott csokit az apukájától, mások nem. Ilyenkor mindig leteremtem őt, hogy miért ne csinálja ezt, amit ugyan megértett, de magasról tojt rá, mert előnyösebb helyzetűnek akarta mutatni magát másoknál. 

A jézusi példázatok útján épp az ellenkezőjére nevelem, mint amit végül cselekszik. Magam folyton azt hangsúlyozom, hogy bár ő a legokosabb a világon, de ha nem tanul és nem gyarapítja a tudását, akkor hamar leelőzik őt mások. És persze hozzáteszem, hogy a megszerzett tudást mások javára kell fordítania, hogy segítse a társait a céljaik elérésében. Nem dicsekedni kell a megszerzett javakkal, hanem segíteni másokat, hogy nekik is jó legyen.

Például volt egy tündéri aranyos cigánylány, Melánia, aki ha meglátott engem, Dórival együtt szaladt oda hozzám az óvoda kerítéséhez. Kis hebrencs, pattogós kislány volt, akit Dóri kategórikusan elutasított, merthogy cigány. Akkor többször is elmondtam neki, hogy Melánia csak barátkozni akar, mert ő is szeretne játszani a többiekkel, de ha mindenki kikosarazza, akkor szomorú lesz, s később akár rossz emberré is válhat, aki csak gyűlölni és ártani tud másoknak. Elmondtam, hogy azokból lesz rossz ember, akit kivet magából a társadalom, mert nincs előtte példa a szeretetre, amely az emberi kapcsolatokat építi. 

Dórit ez nem érdekelte, merthogy Melánia mindig bántja őt. Amikor megkérdeztem, hogy mégis mivel, akkor elmondta, hogy egyszer lerántotta őt a mászókáról és beverte a hátát. Ez persze nem szép dolog, de azzal próbáltam meg elejét venni a haragjának, hogy a megbocsátás az egyik legszebb erény, s ha Melánia látja, hogy még ezután is barátsággal néznek rá, akkor talán ő is másképp fog viselkedni ezután.

Aztán egy alkalommal - talán nyári szünet után közvetlenül - Melánia szomorúan ült a folyosón a vak sötétben. Látszott rajta, hogy szomorú. Mikor Dóri kirohant a teremből a karjaimba és felvettem őt az ölembe, Dóri elmondta, hogy Melánia megint lerántotta őt a mászókáról és ezért haragszik rá. Melánián láttam, hogy emiatt lelkifurdalása van és próbál valamit mondani, de Dóri állandóan beléfolytotta a szót. Azt hiszem félt, hogy na most Dóri apukájától kapni fog, hiszen Dóri bemártotta őt, de miután látta, hogy én a szidalmazás helyett Dórit kezdem el fegyelmezni a megbocsátás fontossága végett, felbátorodva félbeszakított minket, majd csorgó könnyek közepette azt mondta:

- Dóri apukája, ne tessék rám haragudni! Nem akartam bántani Dórit!

Ez őszintén meglepett. Úgy látszik fájt neki, amit a mászókán tett a másikkal. 

- Látod Dóri? Melánia bocsánatot kért, mert megbánta, amit tett - mondtam Dórinak.

Dórit persze ez hidegen hagyta, bár látni véltem rajta, hogy elgondolkodott valamin. Odafordulván Melániához elmondtam, hogy nincs semmi baj, nem haragszom rá, de próbáljon meg odafigyelni másokra, mert könnyen baj lehet belőle, ha eldurvulnak játék közben. Ő erre ígéretet tett, így szent lett a béke. 

Aznap úgy éreztem, hogy a Dórinak vitt csokikockát igazából Melánia érdemelte volna meg, ami arra inspirálta volna, hogy máskor is jót cselekedjen. Épp ezért elhatároztam, hogy ha legközelebb az oviban járok, Melánia is kap tőlem egy csokikockát.

Sajnos viszont nem lett legközelebb, mert a hebrencs kis cigánylány a rákövetkezendő héten iskolába ment. Azóta is furdal a lelkiismeret, hogy a csokit nem ő kapta meg. Szerintem örült volna neki.

Dóri és Nóri tök jó barátok voltak mindig is, de az elmúlt pénteki napon ez megtörni látszott. Miután az óvónéni elmondta, hogy mi áll a kiközösítés hátterében, Dórival elbeszélgettem a viselkedéséről. Mivel nem akartam bemártani az óvónénit előtte (hiszen bizalmasnak számít a gyerekek szemében), ezért annyit mondtam, hogy hallottam róla hogyan viselkedik másokkal. Dóri meglepetten eszmélt fel, hogy az apja mindenről tud. Kifejezte, hogy a többiek árulók, mert panaszkodtak nekem. Elmondtam neki, hogy tudok a nemtetsző rajzokról és minden másról is, amivel viszont nem értek egyet, mert nem viselkedhet így másokkal. Felhívtam rá a figyelmét, hogy egy okos és erős ember nem aláz meg másokat és nem kritizál senkit, hanem ellenkezőleg: megdícséri, támogatja az embereket, így erősítve meg őket az önbizalmukban. Ezt hosszasan ecseteltem neki, amit most nem fejtenék ki részletesen, de a lényeg az, hogy ha nem akar magától eltaszítani másokat, akkor figyelembe kell őket vennie. Minden ember más, sok-sok jó döntés és viselkedésforma létezik, sok szép dolog van az életben, amelyeket el kell fogadnia. Nem csak az a jó, amit ő maga tesz, mert sok jó cselekedet és gondolat létezik, s még az is előfordulhat vele, hogy ő maga tanul másoktól... de ha nincsenek barátai, akkor ez nagyon nehézzé fog válni. 

Az okfejtésem végén elmondtam, hogy az élet sok-sok barátot és ellenséget fog még hozni, s ha Nórival most véget is ér a barátságuk, lesznek majd új barátai máshol. Viszont ezáltal is megtanulja majd, hogy melyek azok a viselkedési formák, amelyek taszítják tőle vagy épp vonzzák hozzá az embereket. Észre kell vennie, hogy milyen dologgal bánt meg másokat, s ha ez így alakul, akkor cselekedjen úgy, hogy legközelebb ne forduljon elő ilyesmi. Alkalmazkodnia kell másokhoz és nem lehet önző szemlélettel méricskélni az embert.

A barátok jönnek-mennek, s igazából az élet rögös útjain találunk rá a sorstársainkra vagy arra, akit tényleg a barátunknak nevezhetünk.

Dóri ez utóbbit nem értette, így elmagyaráztam neki, hogy nem az oviban, hanem az élet más területén talál majd rá a barátságra. Lehet rengeteg ismerőse innen-onnan, de barátot ritkán hoz az élet. Mivel még fiatal, ezért rengeteg barátra tehet szert az életében. 

Egyébiránt elmondtam neki most is, hogy ő a legjobb barátom. Nem csak a kislányom, hanem a legjobb barát, akivel valaha találkoztam. Dóri ezt egy öleléssel hálálta meg, amit hosszú puszival zárt le.

Azt hiszem Dóri most már más szemmel néz a jövőbe, de az biztos, hogy a következő kapcsolattartásunkon el kell beszélgetnem vele a viselkedéséről.

Ez pedig most lesz hétfőn, kedden és szerdán, mivel ismét elcsúsztattuk a találkozónk időpontját.