Színes kövek
Ismét túl vagyunk egy kapcsolattartáson. Dóri nagyon jól érezte magát, csak ne telt volna el az időnk ilyen rém gyorsan.
A kapcsolattartás hetének első napján, hétfő este felhívtam Dórit, hogy beszélgessünk egy kicsit. Mostanában igyekszem őt minden nap felhívni pár perc erejéig, amit szerencsére Anya is elfogad. Szerintem látja Dórin, hogy boldog velem és jól kijövünk egymással, ezért nem szól érte, ha pár percet csevegünk fürdetés előtt.
A kapcsolattartás hetének első napján, hétfő este felhívtam Dórit, hogy beszélgessünk egy kicsit. Mostanában igyekszem őt minden nap felhívni pár perc erejéig, amit szerencsére Anya is elfogad. Szerintem látja Dórin, hogy boldog velem és jól kijövünk egymással, ezért nem szól érte, ha pár percet csevegünk fürdetés előtt.
Pár nappal később, pénteken én menetem érte az oviba, mert Anyának elfoglaltsága akadt. Dóri annyira örült a hírnek, hogy elmondta, nem is akar aludni ebéd után, hanem egyből hozzám akar jönni. Jó hallani és érezni, hogy ennyire kötődik hozzám.
Ezt követően pedig ismét elmondta, hogy szerinte ki kéne békülnöm Anyával és Enikővel is. Azt hiszem azért mondogatja ezt folyton, mert mindkét személyhez kötődik. Az anyjához érthető módon, ugyebár, míg Enikőt nagyon megszerette, amikor velünk volt a kapcsolattartások alatt. Sajnos Enikő már nem lehet részese az életének, amit elmondtam neki most is.
Tehát pénteken én mentem Dóriért az oviba, majd elindul a háromnapos kapcsolattartásunk.
Péntek
Ovi után elsőként az Auchan felé vettük az irányt, hogy bevásároljunk a hétvégére. Számomra ez veszélyes műveletnek számít, mert Dóri ilyenkor egyből a játékosztályra rohan nézelődni, ahonnan képtelenség könyörgés élkül elvonszolni. Így volt ez ma is, mert mindenféle műanyag vackot akart megvetetni velem.
Végül beadtam a derekam és vettem neki egy tenyérnyi, kétezer forintos távirányítós robotot, ami elvileg hangra irányítható. Dóri örömében átölelte a nyakam, majd egy hosszú, cuppanós puszit nyomott az arcomra. Megígérte, hogy jó kislány lesz és nem csatangol el tőlem a későbbiekben.
A bevásárlás után hazamentünk a fürdős cuccainkért, majd elindultunk a szentendrei Vizes 8-asba, amely az idők folyamán Dóri egyik kedvenc helyévé vált. Ilyenkor olyan izgatottá válik, hogy szinte pórázt kell rá kötni, hogy várjon meg és ne rohanjon előre. Ma se volt ez másképp, s ötmásodpercenként kellett rászólni, hogy maradjon mellettem, míg átöltözök (holott ugye ígéretet tett rá, hogy nem csatangol el). Szinte ruhadarabonként kellett utána szaladnom, hogy megfogjam valahol a szekrények között. Az átöltözés tehát most sem telt el izgalmak nélkül és Dóri ismét hozta a formát: ugyanis bemászott az egyik öltözőszekrénybe, majd magára csukta az ajtót, ami bezáródott. Mivel nem volt hozzá kulcsom, ezért Dóri kénytelen volt megvárni, amíg előkerítek valakit, aki kinyitja, viszont addigra olyan pánikba esett, hogy égtelen sírásban tört ki. Amikor végre kiszabadult, könnyes szemmel borult a nyakamba.
Persze ezután se tudott lenyugodni, mert folyton előreszaladt a medencék felé, aminek meg is lett a következménye. Az egyik kanyarban ugyanis elcsúszott a vizes kövön, majd beverte a fejét, pont ott, ahol legutóbb is, ami után röngenre kellett őt vinni. Szegénykém ismét sírásban tört ki, amire már a dolgozók is felkapták a fejüket. Odacsődült mindenki, hogy megtudakolják nem történt-e nagyobb baj. Kicsikémet az ölembe véve leültem a földre, majd kérdezgettem hol fáj, szédül-e, meg hasonlók. Úgy megijedt az eséstől, hogy elkezdte kérdezgetni, hogy most megint röntgenre kell menni? Azt feleltem, hogy nem, de szóljon, ha rosszul érzi magát. Szerencsére nem történt semmi baja, így 2-3 perc múlva már mosolyogva lépkedett bele a vízbe.
Kedvenc elfoglaltsága a búvárkodás, amit pár alkalommal ezelőtt fedezett fel. Ilyenkor felveszi az úszószemüvegét, majd körbenéz a mélyben, amihez elegendő lehajtania a fejét, hiszen maga a víz eleve az álláig ér. Tetszik neki a mélyről feltörő vízoszlopok sokasága, amelyek futurisztikus látványt nyújtanak.
A pancsolásunkat viszont egy óra múltán meg kellett szakítanunk, mert mint arra felhívták a figyelmünket, kisgyerekek csupán délután 6-ig lehetnek a welness részlegen. Hogy miért nem lehetnek bent tovább, azt nem tudom, de nem is adtak rá magyarázatot, amikor rákérdeztem az úszómestereknél. Volt már olyan korábban, hogy zárásig maradtunk és nem szólt ránk senki, míg most átküldtek minket a nagymedence melletti gyerekmedencébe, ami viszont tele volt ugráló kis bajkeverőkkel. Így tehát a nyugodt csendből átkerültünk a zajos tébolytába, ami egyikőnknek sem volt ínyére. Dórival ücsörögtünk a medence sarkában, s közben nézegettük, méricskéltük a körülöttünk zsibongó tömeget. Megpróbáltam bevonszolni őt a többi gyerek közé, de nem akaródzott megmoccanni a nyugodtak számító sarokból.
Így történt meg, hogy végül felvettük a nyúlcipőt és kereket oldottunk. Szinte együtt fejeztük ki óhajunkat egy nyugodtabb környezet iránt, ezért nem volt kérdéses, hogy elindulunk hazafelé.
Dóri viszont nem akart még hazamenni, s megkért, hogy sétáljunk egy kicsit a városban. Azt hiszem kedveli az esti sétákat, mert annak is megvan a sajátos romatikája, ráadásul olyankor tud egy kicsit zseblámpázni, ami a jellegénél fogva különleges élménynek számít. Azt hiszem ezt az élményt akkor szerezte, amikor az elmúlt nyáron a veleméri erdőbe mentünk farkast keresni. Akkor a végtelen sötétség és az átható csend merőben új érzést váltott ki belőle, amit azóta is keres. Mint kiderült, most is a sötétségre vágyott, amit megtörhet a zseblámpa fényével.
Dóri nagyon fel volt pörögve, mert olyan estében lehetett része, amit Anyával még sosem csinált. Állítása szerint eddig nem csatangolhatott az esti utcán, míg most - mondhatni - ővé volt az éjszaka. Mivel nálunk volt a zseblámpa, ezért a koncert után levittem őt a Duna-partra, hogy teljes sötétségben világíthasson kedvére. Ez az élmény roppant tetszett neki: egyfolytában óbégatott, szaladgált, s betekintett mindenhová, ami egy kicsit is érdekes lehetett a számára.
A víz mellé érve végigmentünk a parton, egészen az erdő széléig, majd visszafordulván, felmásztunk a part menti kövekre. Mindvégig Dóri haladt elől, mert ráhagytam az útválasztást, ő pedig rendületlenül tepert előre az ismeretlenbe. Így akadtunk rá azokra a színes kövekre, amelyekbe első pillantásra beleszeretett.
...majd 11-kor békésen elszenderedtünk.
Szombat
Az éjjelünk természetesen nem telhetett el nyugodalommal, mert Dóri többször is felébredt álmában. Ami meglepett, hogy Enikőről álmodott, akivel - az elmondása szerint - messzire utazott, sokáig ülve egy kocsiban. Nem tudta hová mentek, de elkezdte őt keresni, merthogy amikor felébredt, egyik pillanatról a másikra tűnt el mellőle.
Ahhoz képest, hogy előző nap későn feküdtünk le, elég korán keltünk. Dóri már reggel 5-kor kukorékolni kezdett, s addig-addig mocorgott mellettem, míg muszáj voltunk felkelni. A kötelező reggeli mesenézést is együtt ültük végig:
A reggel viszonylag gyorsan telt. Erre a napra vendégségbe voltunk hivatalosak két helyre is, s amíg erre készültem, Dóri az udvaron triciklizett. Anno jól sejtettem, hogy érdemes körbetérkövezni a házat, mert a Kicsikém nagyon szeret végigszáguldozni az udvaron. Kaputól a homokozóig tekerget, s ilyenkor vágyakozva tekint az utcára is, ahová szeret kimenni felfedezősdit játszani.
Ezen a napon két helyen volt jelenésünk: először az anyai nagynénihez mentünk Piliscsabára, majd elmentünk ahhoz az idős házaspárhoz a Svábhegyre, akiknél Dórival egyszer egy özönvízszerű vizes kalandban volt részünk (lásd: Szatyorember).
A nagynéninél megebédeltünk, beszélgettünk egy kicsit, majd megnéztünk egy mesét Micimackótól.
Míg Dóri a mesét nézte, addig nekem valahogy sikerült bealudnom pár percre. De nem is baj, mert addig a nagynéni nyugodtan tudott beszélgetni vele.
Sajnos úgy alakult náluk a családi viszony, hogy egyedül akkor láthatják a gyereket, ha átviszem hozzájuk, pedig magam nem is állok velük rokonságban.
Dóri nagyon szereti őket, mert érzi, hogy szeretve van. Magam fontosnak tartom, hogy tartsa a rokonaival a kapcsolatot, mert csak egy erős család képes talpon maradni az élet dzsungelében, ami a család többi részéről nézve sajnos nem áll fenn, mert az anyai része meglehetősen széthúz. Dóri a kapcsolat erősítésével később biztosabb lábakon állhat, ha úgy adódik, mert számíthat a rokonok segítségére. Sajnos Anya erre nem gondol, amikor elzárja őt a rokonság eme részétől.
Két óra vendéglátás után muszáj volt indulnunk, hogy időben odaérjünk a másik vendégségbe. Út közben Dóri elöl ülhetett mellettem, miáltal végig a szeme előtt tárult fel a világ. Régebben többször panaszkodott rá, hogy nem látja az utat, míg most mindent észrevett, ami mellett elahaldtunk. Újabb kedvenc elfoglaltsága a közlekedés mikéntjének feltérképezése, így akármerre haladtunk, mindig kifaggatott a szabályokról. Például arról, hogy mikor kell indexelni, kinek zöld vagy piros a lámpa, vagy épp mit jelentenek a táblák, amelyek az út szélén követik egymást. Gyakorlatilag egész nap a közlekedési táblákat tanultuk, amelyre a mai nap tökéletes alkalmat nyújtott, hiszen reggeltől estig az utakat róttuk.
De olyan témát is érintettünk, minthogy mire mondjuk, hogy "sláger". Dóri ugyanis mindig bömböltetni akarja velem a kocsiban a rádiót, mire az egyik állomásnál azt találtam mondani, hogy ezen az adón sok régi sláger van. Sok-sok ilyen apróságra kérdez rá minden egyes alkalommal, amelyeket képtelenség volna felsorolni is, nemhogy párat megjegyezni. Ez is véletlenül jutott az eszembe.
Amikor megérkeztünk, a vendéglátóink meglepetten vették észre, hogy Dóri milyen sokat változott. Kaptunk tőlük egy Vakondos puzzle-t, amit sütievés után ki is rakott az asztalon.
És hogy miről beszélgettünk? Tulajdonképpen mindenről, sok-sok apró dologról. Anyáról, a nagyiról, az oviról, na meg arról, hogy mit ehet és mit nem. Fürdés előtt például betegségekről volt szó a tévében, amit mindvégig figyelemmel kísért, ezért rátértünk a fertőző betegségekre is, higiéniára, megfelelő táplálkozásra. Ezek között ismét elmondtam, hogy a tej miért egészséges, amire Dóri rávágta, hogy nem ihat tejet, mert Anya szerint egészségtelen. Aztán felsorolta, hogy mit ehet otthon és mit nem, ilyesmik.
Végül fél órát beszélgettünk, majd kivettem őt a kádból és ráadtam a pizsit. A napot azzal zártuk, hogy egy órányit hagytam tabletezni, majd elaludtunk a tévé előtt (amiben a National Geographic ment).
Vasárnap
Erre a napra is kínáltam neki pár jó élményt. Eredetileg a szentendrei Skanzenba látogattunk volna el, de mivel az csak március 15-én nyit, ezért a Miniversum-ot vettük célba az Andrássy úton, az Opera mellett.
Ismét korán keltünk, s egy gyors öltözés után már úton is voltunk Budapest felé. Azonban mielőtt bementünk volna, még megálltunk az Auchannál, hogy visszavigyük a pénteken vásárolt játékrobotot. Az ugyanis csak csipogott, de nem akart menni. A robotot természetesen visszavették, de rossz érzés volt, hogy Dóri kapott ugyan valamit, de végül vissza kellett adni.
A Miniversum ugyan 10-kor nyitott csak, de mi már 9-re a fővárosban voltunk. Mivel az úticél a Földalatti Vasút mentén található, ezért célszerűnek tartottam, ha a Mexikói úti végállomásnál parkolunk le a kocsival. Ezáltal Dóri metrózhat is egy kicsit, szokva a város földalatti életét.
Ahogy annak idején nekem, úgy most Dórinak is nagy élmény volt a föld alatti utazás. Mindvégig kacagott és ficánkolt, amit az üres kocsiban nyugodt szívvel engedtem:
Sokszor mondogatta, hogy menjünk vele pár kört, mire elmondtam, hogy egyelőre ez is elég, mert egy "kör" 350 forintba kerül, ami sok, na meg van ennél érdekesebb program is, minthogy egy sötét alagútban utazgassunk fel s alá.
Mivel még mindig sok időnk volt a nyitásig, ezért nem szálltunk le az Operánál, hanem elmentünk a végállomásig. Kíváncsi voltam rá, hogy a Vörösmarty teret hogyan újítják fel. Dórinak itt annyira megtetszett az egyik lámpaoszlop, hogy kifejezetten kérte, hogy ennél az oszlopnál fotózzam őt le. Íme:
Ahogy körbejártuk a teret, Dóri felismerte azt az éttermet, ahol egyszer már jártunk. S mivel imádja a sült krumplit, ezért kérlelni kezdett, hogy térjünk be, mert korog a gyomra. Nosza, menjünk és együnk egy kis krumplit.
Két csomaggal vettem, egyet neki, egyet magamnak, de végül mindkettőt maga falta be. Nem tudom mi van ezekben a krumplikban, de akárhogy próbálok sütni, nekem valahogy nem sikerül ezt az ízt elérni. Szerintem nemcsak a krumpli fajtáján múlik a siker, hanem az eszközön is, amiben megsütjük, valamint a hőfokon, amilyenre felmelegítjük az olajat.
Miután a pocak megtelt, elsétáltunk az Operáig. Út közben Dóri megmászta a nagy X-et.
Bármennyire is lassan mentünk, még így is volt vagy 5 percünk a nyitásig. A Miniversum kapuja előtt volt egy vitrin, amiben a Clark Ádám teret makettozták le. Nos, ez a makett annyira megtetszett Dórinak, hogy óbégatni kezdett, miszerint látni akar még ilyeneket. Csak ekkor árultam el neki, hogy épp ide jöttünk, ahol egy egész nagy birodalmat állítanak ki.
A Miniversumba ingyen térhettünk be, mert korábban már letárgyaltam az intézmény vezetőjével, hogy a turisztikai honlapomra készítek róluk egy oldalt, ha cserébe beengednek minket ingyen. Szerencsére ez mindig bejön, így gyakorlatilag bárhová bebocsátást nyerek, ha lefotózom azt, amit kiállítanak.
A Miniversumos élményeink:
Mivel "hivatalos" látogatáson voltam, ezért az objektíves fényképezőgépemmel mindvégig fotóznom kellett, miáltal Dórit szabadjára engedtem. Szerencsére Dóri így is lekötötte magát az interaktív részekkel, s mindvégig látótávolságban maradt. Kábé negyven percnyi időt voltunk külön, majd mire a tárlat végére értünk, visszafelé közösen megtekintettük a részleteket is. Ezekből pedig elegendő állt a rendelkezésünkre, amit a lánykám magától nem vett észre. Így fedeztük fel az apró kis embereket, jeleneteket, életképeket a házak között és a dombok oldalán.
Dórikámnak annyira bejött a dolog, hogy majd' két órányi időt töltöttünk el a makettek megfigyelésével. A végén könyörgőre fogta, hogy vegyek neki ilyeneket Karácsonyra, mire el kellett magyaráznom, hogy miért nem fogok. Elmondtam, hogy egyrészt nagyon drága egy ilyet felépíteni, másrészt pedig a temérdek pénz ellenére nincs semmilyen haszna. Oké, hogy szép, meg cuki és hasonlók, de azon kívül, hogy csak nézegetjük, nem hozza vissza a befektetett energiát. Elmondtam, hogy ha kiállítást szervez belőle az ember, akkor megéri vele foglalkozni, viszont amíg egy ekkora terepasztal összejön, addig is rengeteg pénzt és időt kell rá szánni, ami nekem nincs meg. Hozzátettem, ha neki van kedve ilyennel foglalkozni, akkor a későbbiekben rááldozhatja minden idejét és pénzét, de magam nem szeretnék erre költeni. Úgy látszik megértette, mert ezután már nem könyörgött a vásárlásért.
Miközben a Földalattira vártunk, Dóri ujjongani kezdett a peron szélén állva:
- Apaaa..! Hú de izgulok, hú de izgulok!
A Földalatti Vasút érkezése úgy látszik nagy izgalommal töltötte el. Számomra váratlan volt, mert semmi előjelét nem láttam, hogy ennyire várja az újabb találkozást.
A végállomásra érve felmentünk a felszínre, majd beszálltunk a kocsiba, s elindultunk haza. Dóri úgy elpilledt, hogy el is aludt mellettem. Dél után jártunk nem sokkal, így tulajdonképpen ideje volt az alvásnak.
Viszont nem mentünk haza rögtön, ugyanis jelenésünk volt még Klaudiánál egy piliscsabai lovardában. Gondolkodtam rajta, hogy elhalaszuk-e a találkozót, de olyan keveset lehetünk együtt, hogy szerettem volna Dórinak minél több élménnyel szolgálni. Az mégsem járja, hogy Apánál unatkozzon, nem?
A tulajjal megegyeztünk, hogy nyáron majd fokozatosan tanítjuk meg Dórit a lovaglás mikéntjére, így remélhetőleg olyan lány válik majd belőle, aki érteni fog a lovakhoz. Sosem árt, ha tisztában van vele, és úgy vélem, hogy ez némiképp különlegessé teszi őt a városi létformát tekintve.
Közben Anya is felhívott minket telefonon, hogy mikor érünk haza, így egyre inkább tudatosodni kezdett bennem a tény, hogy elérkeztünk a kapcsolattartásunk végére.
Mivel Dóri aznap csupán sültkrumplit evett, ezért hazamentünk még, hogy némi tápot is magunkba tömjünk.
Az aznapi ebéd sült csirkecomb volt uborkával, s hiába készítettem mellé burgonyapürét is, Dóri egyedül csak húst akart enni. Múltkor már elmondta, hogy szereti azt az uborkát, amit korábban evett, így direkt vettem neki mostanra is abból a fajtából.
Ebéd után nemsokkal indulnunk kellett. Mivel Anya még nem volt otthon, ezért a nagyihoz vittem a jurtához.
Dórival egyébként már nagyon várjuk a nyarat. Elmondtam neki, hogy rengeteget fogunk utazni és világot látni, miközben bográcsban fogunk főzni, strandon fogunk fürdeni és sátorban lesz a szállásunk. A pontos menetrendet még én se tudom, de szeretném, ha a gyerekkel természetközeli élményekben lehetne részünk. Kis vadkemping, vadkacsák, tábortűz, csillagos ég, miegymás.
Hát így telt el a 138. kapcsolattartásunk...
FRISSÍTÉS
Tegnap valahogy megfeledkeztem egy dologról:
Mint fentebb már írtam, Dórival út közben a közlekedési táblákat gyakoroltuk, ami egész jól ment neki, azonban mielőtt a Mexikói útra kanyarodtunk volna, az egyik táblára mutatva azt találta mondani, hogy "körforgalom tábla". Nem láttam ugyan a táblát, mert a vezetéssel voltam elfoglalva, de azt válaszoltam rá, hogy az nem lehetett körforgalmat jelző tábla, mert nincs körforgalom a környéken. Dóri erősködött, hogy márpedig az az volt, mire én, hogy biztos nem, mert olyan táblát csak körforgalomnál helyeznek ki, az pedig nincs azon az úton. Kicsikémben annyira tombolt az igazságérzet, hogy az ellentmondás hatására elkezdett sírni, majd szinte bömbölve mondogatta, hogy az körforgalom tábla volt. Ezt egész addig folytatta, míg le nem parkoltunk a Földalatti végállomásával szemben. Miután leállítottam a motort, elővettem a telefonomat, s megmutattam neki a haladási irányokat mutató táblákat. Megkérdeztem melyiket látta, mire rámutatott egy teljesen másikra, mint amiről eredetileg szó volt. Erre megmutattam neki hogyan néz ki a körforgalmi tábla, amelyre válaszul abbahagyta a sírást, s bocsánatot kért a tévedéséért. Elmondtam neki, hogy nem kell kétségbeesni, ha valaki ellent mond neki, s bíznia kéne az apjában, ha az megcáfolja az állítását. Dóri mosolyogva vette tudomásul, hogy tévedett.
Péntek
Ovi után elsőként az Auchan felé vettük az irányt, hogy bevásároljunk a hétvégére. Számomra ez veszélyes műveletnek számít, mert Dóri ilyenkor egyből a játékosztályra rohan nézelődni, ahonnan képtelenség könyörgés élkül elvonszolni. Így volt ez ma is, mert mindenféle műanyag vackot akart megvetetni velem.
Potyautasként a bevásárlókocsin
A játékok felfedezése
Végül beadtam a derekam és vettem neki egy tenyérnyi, kétezer forintos távirányítós robotot, ami elvileg hangra irányítható. Dóri örömében átölelte a nyakam, majd egy hosszú, cuppanós puszit nyomott az arcomra. Megígérte, hogy jó kislány lesz és nem csatangol el tőlem a későbbiekben.
A bevásárlás után hazamentünk a fürdős cuccainkért, majd elindultunk a szentendrei Vizes 8-asba, amely az idők folyamán Dóri egyik kedvenc helyévé vált. Ilyenkor olyan izgatottá válik, hogy szinte pórázt kell rá kötni, hogy várjon meg és ne rohanjon előre. Ma se volt ez másképp, s ötmásodpercenként kellett rászólni, hogy maradjon mellettem, míg átöltözök (holott ugye ígéretet tett rá, hogy nem csatangol el). Szinte ruhadarabonként kellett utána szaladnom, hogy megfogjam valahol a szekrények között. Az átöltözés tehát most sem telt el izgalmak nélkül és Dóri ismét hozta a formát: ugyanis bemászott az egyik öltözőszekrénybe, majd magára csukta az ajtót, ami bezáródott. Mivel nem volt hozzá kulcsom, ezért Dóri kénytelen volt megvárni, amíg előkerítek valakit, aki kinyitja, viszont addigra olyan pánikba esett, hogy égtelen sírásban tört ki. Amikor végre kiszabadult, könnyes szemmel borult a nyakamba.
Persze ezután se tudott lenyugodni, mert folyton előreszaladt a medencék felé, aminek meg is lett a következménye. Az egyik kanyarban ugyanis elcsúszott a vizes kövön, majd beverte a fejét, pont ott, ahol legutóbb is, ami után röngenre kellett őt vinni. Szegénykém ismét sírásban tört ki, amire már a dolgozók is felkapták a fejüket. Odacsődült mindenki, hogy megtudakolják nem történt-e nagyobb baj. Kicsikémet az ölembe véve leültem a földre, majd kérdezgettem hol fáj, szédül-e, meg hasonlók. Úgy megijedt az eséstől, hogy elkezdte kérdezgetni, hogy most megint röntgenre kell menni? Azt feleltem, hogy nem, de szóljon, ha rosszul érzi magát. Szerencsére nem történt semmi baja, így 2-3 perc múlva már mosolyogva lépkedett bele a vízbe.
Az úszószemüveggel bepillantást nyerhet a víz alatti világba
A pancsolásunkat viszont egy óra múltán meg kellett szakítanunk, mert mint arra felhívták a figyelmünket, kisgyerekek csupán délután 6-ig lehetnek a welness részlegen. Hogy miért nem lehetnek bent tovább, azt nem tudom, de nem is adtak rá magyarázatot, amikor rákérdeztem az úszómestereknél. Volt már olyan korábban, hogy zárásig maradtunk és nem szólt ránk senki, míg most átküldtek minket a nagymedence melletti gyerekmedencébe, ami viszont tele volt ugráló kis bajkeverőkkel. Így tehát a nyugodt csendből átkerültünk a zajos tébolytába, ami egyikőnknek sem volt ínyére. Dórival ücsörögtünk a medence sarkában, s közben nézegettük, méricskéltük a körülöttünk zsibongó tömeget. Megpróbáltam bevonszolni őt a többi gyerek közé, de nem akaródzott megmoccanni a nyugodtak számító sarokból.
Így történt meg, hogy végül felvettük a nyúlcipőt és kereket oldottunk. Szinte együtt fejeztük ki óhajunkat egy nyugodtabb környezet iránt, ezért nem volt kérdéses, hogy elindulunk hazafelé.
Dóri viszont nem akart még hazamenni, s megkért, hogy sétáljunk egy kicsit a városban. Azt hiszem kedveli az esti sétákat, mert annak is megvan a sajátos romatikája, ráadásul olyankor tud egy kicsit zseblámpázni, ami a jellegénél fogva különleges élménynek számít. Azt hiszem ezt az élményt akkor szerezte, amikor az elmúlt nyáron a veleméri erdőbe mentünk farkast keresni. Akkor a végtelen sötétség és az átható csend merőben új érzést váltott ki belőle, amit azóta is keres. Mint kiderült, most is a sötétségre vágyott, amit megtörhet a zseblámpa fényével.
A kihalt város egyik utcáján
Aznap este Szentendre óvárosa meglepően csendes volt. Azt hittem, hogy péntek este lévén nyitva lesznek a boltok és tele lesz minden turistákkal, de tévedtem. Alig láttunk pár embert, s akiket igen, azok is munkából igyekeztek haza.
Dóri persze örült a sétának, ezért fel s alá rohangált az üres utcán. Egész addig, míg egy helyen zenére nem lettünk figyelmesek. Megkérdezte mi ez, mire elmondtam, hogy valami fúvós zenekar játszik az egyik házban.
- Apa, keressük meg! - utasított Dóri, így elindultunk a hang irányába.
Rövidesen meg is találtuk a zene forrását, ahová Dóri kérésére be is mentünk: mint kiderült, az egyik épület emeleti szintjén fúvósok adtak előadást. Sajnos az utolsó számra értünk oda, így 5 percnyi zenehallgatás után már indulnunk is kellett.
A partra vezető lépcsőn
A sétányon
A víz mellé érve végigmentünk a parton, egészen az erdő széléig, majd visszafordulván, felmásztunk a part menti kövekre. Mindvégig Dóri haladt elől, mert ráhagytam az útválasztást, ő pedig rendületlenül tepert előre az ismeretlenbe. Így akadtunk rá azokra a színes kövekre, amelyekbe első pillantásra beleszeretett.
Közös kép a színes kövek némelyikével
Dóri elkezdett kérlelni, hogy vigyük haza a köveket, amire nemet kellett mondanom. Elmagyaráztam, hogy ezek a kövek itt szépek ahol vannak, máskülönben pedig mi is lefesthetjük a saját köveinket otthon, ha beköszönt majd a jó idő. Azt hiszem ezzel találtam neki nyárra egy kis kikapcsolódást.
Dórinak tetszett, hogy lépten-nyomon valami színes kőbe botlunk, ezért mintegy fél órán át azokat keresgéltük a parton. Közben Anya is hívott minket, hogy minden rendben van-e, majd nemsokkal ezután kissé átfagyva, elindulhattunk haza.
Otthon természetesen még megnézhetett egy mesét...
...majd 11-kor békésen elszenderedtünk.
Szombat
Az éjjelünk természetesen nem telhetett el nyugodalommal, mert Dóri többször is felébredt álmában. Ami meglepett, hogy Enikőről álmodott, akivel - az elmondása szerint - messzire utazott, sokáig ülve egy kocsiban. Nem tudta hová mentek, de elkezdte őt keresni, merthogy amikor felébredt, egyik pillanatról a másikra tűnt el mellőle.
Ahhoz képest, hogy előző nap későn feküdtünk le, elég korán keltünk. Dóri már reggel 5-kor kukorékolni kezdett, s addig-addig mocorgott mellettem, míg muszáj voltunk felkelni. A kötelező reggeli mesenézést is együtt ültük végig:
Nyalókával és tabelettel a kanapén
A reggel viszonylag gyorsan telt. Erre a napra vendégségbe voltunk hivatalosak két helyre is, s amíg erre készültem, Dóri az udvaron triciklizett. Anno jól sejtettem, hogy érdemes körbetérkövezni a házat, mert a Kicsikém nagyon szeret végigszáguldozni az udvaron. Kaputól a homokozóig tekerget, s ilyenkor vágyakozva tekint az utcára is, ahová szeret kimenni felfedezősdit játszani.
Ezen a napon két helyen volt jelenésünk: először az anyai nagynénihez mentünk Piliscsabára, majd elmentünk ahhoz az idős házaspárhoz a Svábhegyre, akiknél Dórival egyszer egy özönvízszerű vizes kalandban volt részünk (lásd: Szatyorember).
A nagynéninél megebédeltünk, beszélgettünk egy kicsit, majd megnéztünk egy mesét Micimackótól.
Míg Dóri a mesét nézte, addig nekem valahogy sikerült bealudnom pár percre. De nem is baj, mert addig a nagynéni nyugodtan tudott beszélgetni vele.
Sajnos úgy alakult náluk a családi viszony, hogy egyedül akkor láthatják a gyereket, ha átviszem hozzájuk, pedig magam nem is állok velük rokonságban.
Dóri mesenézés közben el volt látva mindennel: sonka, szalámi, pite és narancs:
Két óra vendéglátás után muszáj volt indulnunk, hogy időben odaérjünk a másik vendégségbe. Út közben Dóri elöl ülhetett mellettem, miáltal végig a szeme előtt tárult fel a világ. Régebben többször panaszkodott rá, hogy nem látja az utat, míg most mindent észrevett, ami mellett elahaldtunk. Újabb kedvenc elfoglaltsága a közlekedés mikéntjének feltérképezése, így akármerre haladtunk, mindig kifaggatott a szabályokról. Például arról, hogy mikor kell indexelni, kinek zöld vagy piros a lámpa, vagy épp mit jelentenek a táblák, amelyek az út szélén követik egymást. Gyakorlatilag egész nap a közlekedési táblákat tanultuk, amelyre a mai nap tökéletes alkalmat nyújtott, hiszen reggeltől estig az utakat róttuk.
De olyan témát is érintettünk, minthogy mire mondjuk, hogy "sláger". Dóri ugyanis mindig bömböltetni akarja velem a kocsiban a rádiót, mire az egyik állomásnál azt találtam mondani, hogy ezen az adón sok régi sláger van. Sok-sok ilyen apróságra kérdez rá minden egyes alkalommal, amelyeket képtelenség volna felsorolni is, nemhogy párat megjegyezni. Ez is véletlenül jutott az eszembe.
Amikor megérkeztünk, a vendéglátóink meglepetten vették észre, hogy Dóri milyen sokat változott. Kaptunk tőlük egy Vakondos puzzle-t, amit sütievés után ki is rakott az asztalon.
Tulajdonképpen alkonyatig beszélgettünk, miközben Dóri elvonult az egyik szobába mesefilmet nézni. A vendéglátóinknak elmeséltem az utóbbi egy év történéseit házról, kocsiról, munkáról és barátnőről. Ez utóbbiról részletesebben, hiszen amikor legutóbb találkoztunk, akkor még gyerekvállalásról esett szó, míg most a szétválásról, amely erős fordulatot jelent szűk egy év leforgása alatt.
Mielőtt elindulhattunk volna haza, akadt egy kis problémánk az indulással. Ugyanis egy autó olyan közel állt meg az autóm elejéhez, hogy képtelenség volt kiálni tőle. Az út eleve lejtős volt, a hátam mögött pedig egy oszlop akadályozott meg az indulásban. Mondtam is Dórinak, hogy a kuplung leégetése nélkül képtelenség kiállni innen, így - mivel a tulajdonos felkutatása sikertelen volt - kénytelen voltam ráállni teljesen az előttem lévő autóra, majd előrébb tolni, amennyire csak lehet. És sikerült, amit Dóri roppant murisnak vélt. Annak ellenére, hogy az előttem álló autó sebességbe volt téve, viszonylag könnyen előre lehetett tolni, még ha az döcögősen is ugrált.
Mielőtt elindulhattunk volna haza, akadt egy kis problémánk az indulással. Ugyanis egy autó olyan közel állt meg az autóm elejéhez, hogy képtelenség volt kiálni tőle. Az út eleve lejtős volt, a hátam mögött pedig egy oszlop akadályozott meg az indulásban. Mondtam is Dórinak, hogy a kuplung leégetése nélkül képtelenség kiállni innen, így - mivel a tulajdonos felkutatása sikertelen volt - kénytelen voltam ráállni teljesen az előttem lévő autóra, majd előrébb tolni, amennyire csak lehet. És sikerült, amit Dóri roppant murisnak vélt. Annak ellenére, hogy az előttem álló autó sebességbe volt téve, viszonylag könnyen előre lehetett tolni, még ha az döcögősen is ugrált.
Este volt már, mire hazaértünk. Dóri nagyon felpörgött az utazás élményeitől, s egyfolytában a vezetés mibenlétéről faggatózott. Ahogy az odafelé vezető úton, úgy a visszafelé vezetőn is a közlekedési táblák jelentették a fő témát.
Fürdetéskor megleptem őt valamivel, ugyanis két darab mécsessel tettem hangulatosabbá a kádat. Dórikám erre gyanakvóan tekintett, mert nem szokott hozzá az ilyesmihez. Nem tudta mire vélni. Általában nekiáll csempét sikálni a fürdőhabbal, míg most a sötét miatt ezt nem tehette meg. Elmondtam neki, hogy az ember ilyenkor elmerül a kádban és beszélget, meditál, gondolkodik az élet nagy dolgairól, élvezi a forró víz kényelmét, s kézenfekvő, hogy mi is beszélgessünk egy jót. Dórinak tetszett az ötlet, úgyhogy beleülve a vízbe, diskurálni kezdtünk. Úgy látszik fogékony rá, mert zokszó nélkül vette a lapot.
Végül fél órát beszélgettünk, majd kivettem őt a kádból és ráadtam a pizsit. A napot azzal zártuk, hogy egy órányit hagytam tabletezni, majd elaludtunk a tévé előtt (amiben a National Geographic ment).
Vasárnap
Erre a napra is kínáltam neki pár jó élményt. Eredetileg a szentendrei Skanzenba látogattunk volna el, de mivel az csak március 15-én nyit, ezért a Miniversum-ot vettük célba az Andrássy úton, az Opera mellett.
Ismét korán keltünk, s egy gyors öltözés után már úton is voltunk Budapest felé. Azonban mielőtt bementünk volna, még megálltunk az Auchannál, hogy visszavigyük a pénteken vásárolt játékrobotot. Az ugyanis csak csipogott, de nem akart menni. A robotot természetesen visszavették, de rossz érzés volt, hogy Dóri kapott ugyan valamit, de végül vissza kellett adni.
A Miniversum ugyan 10-kor nyitott csak, de mi már 9-re a fővárosban voltunk. Mivel az úticél a Földalatti Vasút mentén található, ezért célszerűnek tartottam, ha a Mexikói úti végállomásnál parkolunk le a kocsival. Ezáltal Dóri metrózhat is egy kicsit, szokva a város földalatti életét.
Közös kép a Földalattival
Ahogy annak idején nekem, úgy most Dórinak is nagy élmény volt a föld alatti utazás. Mindvégig kacagott és ficánkolt, amit az üres kocsiban nyugodt szívvel engedtem:
Látni rajta az örömöt
Sokszor mondogatta, hogy menjünk vele pár kört, mire elmondtam, hogy egyelőre ez is elég, mert egy "kör" 350 forintba kerül, ami sok, na meg van ennél érdekesebb program is, minthogy egy sötét alagútban utazgassunk fel s alá.
Mivel még mindig sok időnk volt a nyitásig, ezért nem szálltunk le az Operánál, hanem elmentünk a végállomásig. Kíváncsi voltam rá, hogy a Vörösmarty teret hogyan újítják fel. Dórinak itt annyira megtetszett az egyik lámpaoszlop, hogy kifejezetten kérte, hogy ennél az oszlopnál fotózzam őt le. Íme:
Ahogy körbejártuk a teret, Dóri felismerte azt az éttermet, ahol egyszer már jártunk. S mivel imádja a sült krumplit, ezért kérlelni kezdett, hogy térjünk be, mert korog a gyomra. Nosza, menjünk és együnk egy kis krumplit.
Két csomaggal vettem, egyet neki, egyet magamnak, de végül mindkettőt maga falta be. Nem tudom mi van ezekben a krumplikban, de akárhogy próbálok sütni, nekem valahogy nem sikerül ezt az ízt elérni. Szerintem nemcsak a krumpli fajtáján múlik a siker, hanem az eszközön is, amiben megsütjük, valamint a hőfokon, amilyenre felmelegítjük az olajat.
Miután a pocak megtelt, elsétáltunk az Operáig. Út közben Dóri megmászta a nagy X-et.
Bármennyire is lassan mentünk, még így is volt vagy 5 percünk a nyitásig. A Miniversum kapuja előtt volt egy vitrin, amiben a Clark Ádám teret makettozták le. Nos, ez a makett annyira megtetszett Dórinak, hogy óbégatni kezdett, miszerint látni akar még ilyeneket. Csak ekkor árultam el neki, hogy épp ide jöttünk, ahol egy egész nagy birodalmat állítanak ki.
A Miniversumba ingyen térhettünk be, mert korábban már letárgyaltam az intézmény vezetőjével, hogy a turisztikai honlapomra készítek róluk egy oldalt, ha cserébe beengednek minket ingyen. Szerencsére ez mindig bejön, így gyakorlatilag bárhová bebocsátást nyerek, ha lefotózom azt, amit kiállítanak.
A Miniversumos élményeink:
Dóri elmagyarázta, hogy melyik gombra indul a vonat, melyikkel lehet felkapcsolni a lámpákat az utcán, s melyikre a házakban
Mivel "hivatalos" látogatáson voltam, ezért az objektíves fényképezőgépemmel mindvégig fotóznom kellett, miáltal Dórit szabadjára engedtem. Szerencsére Dóri így is lekötötte magát az interaktív részekkel, s mindvégig látótávolságban maradt. Kábé negyven percnyi időt voltunk külön, majd mire a tárlat végére értünk, visszafelé közösen megtekintettük a részleteket is. Ezekből pedig elegendő állt a rendelkezésünkre, amit a lánykám magától nem vett észre. Így fedeztük fel az apró kis embereket, jeleneteket, életképeket a házak között és a dombok oldalán.
Lakótelepi jelenet
Dórikámnak annyira bejött a dolog, hogy majd' két órányi időt töltöttünk el a makettek megfigyelésével. A végén könyörgőre fogta, hogy vegyek neki ilyeneket Karácsonyra, mire el kellett magyaráznom, hogy miért nem fogok. Elmondtam, hogy egyrészt nagyon drága egy ilyet felépíteni, másrészt pedig a temérdek pénz ellenére nincs semmilyen haszna. Oké, hogy szép, meg cuki és hasonlók, de azon kívül, hogy csak nézegetjük, nem hozza vissza a befektetett energiát. Elmondtam, hogy ha kiállítást szervez belőle az ember, akkor megéri vele foglalkozni, viszont amíg egy ekkora terepasztal összejön, addig is rengeteg pénzt és időt kell rá szánni, ami nekem nincs meg. Hozzátettem, ha neki van kedve ilyennel foglalkozni, akkor a későbbiekben rááldozhatja minden idejét és pénzét, de magam nem szeretnék erre költeni. Úgy látszik megértette, mert ezután már nem könyörgött a vásárlásért.
Miközben a Földalattira vártunk, Dóri ujjongani kezdett a peron szélén állva:
- Apaaa..! Hú de izgulok, hú de izgulok!
A Földalatti Vasút érkezése úgy látszik nagy izgalommal töltötte el. Számomra váratlan volt, mert semmi előjelét nem láttam, hogy ennyire várja az újabb találkozást.
A végállomásra érve felmentünk a felszínre, majd beszálltunk a kocsiba, s elindultunk haza. Dóri úgy elpilledt, hogy el is aludt mellettem. Dél után jártunk nem sokkal, így tulajdonképpen ideje volt az alvásnak.
Viszont nem mentünk haza rögtön, ugyanis jelenésünk volt még Klaudiánál egy piliscsabai lovardában. Gondolkodtam rajta, hogy elhalaszuk-e a találkozót, de olyan keveset lehetünk együtt, hogy szerettem volna Dórinak minél több élménnyel szolgálni. Az mégsem járja, hogy Apánál unatkozzon, nem?
A lovardában Dóri kipucolhatta az egyik ló patáit. Így nemcsak a muka fontosságáról, de a ló patájáról is szerezhetett némi tapasztalatot.
Ezután felnyergeltük a jószágot, miáltal elmagyaráztuk neki, hogy a nyereg miért fontos és milyen részekből áll össze. Itt én is tanultam valamit, például azt, hogy nem minden nyereg jó a lónak és fontos annak megfelelő kialakítása, valamint ilyen-olyan okoból kifolyólag alá kell párnázni. Érdekes előadás volt, és Dórit minden érdekelte a lovakkal kapcsolatban.
Az időnk végén jutott pár perc a sétára is. Klaudia próbálta megtanítani, hogy a lovat hogyan kell irányítani, de nem sikerült a kísérlet, méghozzá állítólag azért nem, mert a ló megérzi, hogy milyen határozott személy ül a hátán, s ha az illető még félős vagy gyakorlatlan, akkor nem hajlandó elindulni még könyörgésre sem. Vagyis a ló csak a gazdájának, illetve egy olyan személynek indul el, akit a ranglétrán maga fölött állónak vél. Dóri pedig ugyebár nem az az emberke volt, akinek a kezében öszpontosult az irányítás.
A tulajjal megegyeztünk, hogy nyáron majd fokozatosan tanítjuk meg Dórit a lovaglás mikéntjére, így remélhetőleg olyan lány válik majd belőle, aki érteni fog a lovakhoz. Sosem árt, ha tisztában van vele, és úgy vélem, hogy ez némiképp különlegessé teszi őt a városi létformát tekintve.
Közben Anya is felhívott minket telefonon, hogy mikor érünk haza, így egyre inkább tudatosodni kezdett bennem a tény, hogy elérkeztünk a kapcsolattartásunk végére.
Mivel Dóri aznap csupán sültkrumplit evett, ezért hazamentünk még, hogy némi tápot is magunkba tömjünk.
Az aznapi ebéd sült csirkecomb volt uborkával, s hiába készítettem mellé burgonyapürét is, Dóri egyedül csak húst akart enni. Múltkor már elmondta, hogy szereti azt az uborkát, amit korábban evett, így direkt vettem neki mostanra is abból a fajtából.
Ebéd után nemsokkal indulnunk kellett. Mivel Anya még nem volt otthon, ezért a nagyihoz vittem a jurtához.
Dórival egyébként már nagyon várjuk a nyarat. Elmondtam neki, hogy rengeteget fogunk utazni és világot látni, miközben bográcsban fogunk főzni, strandon fogunk fürdeni és sátorban lesz a szállásunk. A pontos menetrendet még én se tudom, de szeretném, ha a gyerekkel természetközeli élményekben lehetne részünk. Kis vadkemping, vadkacsák, tábortűz, csillagos ég, miegymás.
Hát így telt el a 138. kapcsolattartásunk...
FRISSÍTÉS
Tegnap valahogy megfeledkeztem egy dologról:
Mint fentebb már írtam, Dórival út közben a közlekedési táblákat gyakoroltuk, ami egész jól ment neki, azonban mielőtt a Mexikói útra kanyarodtunk volna, az egyik táblára mutatva azt találta mondani, hogy "körforgalom tábla". Nem láttam ugyan a táblát, mert a vezetéssel voltam elfoglalva, de azt válaszoltam rá, hogy az nem lehetett körforgalmat jelző tábla, mert nincs körforgalom a környéken. Dóri erősködött, hogy márpedig az az volt, mire én, hogy biztos nem, mert olyan táblát csak körforgalomnál helyeznek ki, az pedig nincs azon az úton. Kicsikémben annyira tombolt az igazságérzet, hogy az ellentmondás hatására elkezdett sírni, majd szinte bömbölve mondogatta, hogy az körforgalom tábla volt. Ezt egész addig folytatta, míg le nem parkoltunk a Földalatti végállomásával szemben. Miután leállítottam a motort, elővettem a telefonomat, s megmutattam neki a haladási irányokat mutató táblákat. Megkérdeztem melyiket látta, mire rámutatott egy teljesen másikra, mint amiről eredetileg szó volt. Erre megmutattam neki hogyan néz ki a körforgalmi tábla, amelyre válaszul abbahagyta a sírást, s bocsánatot kért a tévedéséért. Elmondtam neki, hogy nem kell kétségbeesni, ha valaki ellent mond neki, s bíznia kéne az apjában, ha az megcáfolja az állítását. Dóri mosolyogva vette tudomásul, hogy tévedett.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése