Vadkemping
Egy két hete elmaradt kapcsolattartást pótoltunk az elmúlt két nap, s már soron van a következő is holnap. Sajnos a munkám miatt nem lehetünk együtt a rendes kerékvágásban, ezért úgy pótoljuk az elmaradást, ahogy épp esik.
Dórival az elmúlt hetekben gyakran találkoztam az oviban. Mint azt korábban már írtam, általában akkor érek oda, amikor Anya már elment, így Dóri boldogan fészkelheti bele magát az ölembe, bárminemű feszélyezettség nélkül. Ha viszont úgy megyek, hogy Anya is jelen van velünk, akkor Dóri valahogy nem igazán akaródzik hozzám bújni, aminek eddig nem nagyon értettem az okát. Ma viszont megkérdeztem tőle, hogy miért viselkedik velem távolságtartóan, ha az anyja is ott van mellettünk, amire azt felelte, hogy nem szeretné ha Anya látná, hogy szeret. A pontos párbeszédet nem tudom visszaadni, de a mondandójának a lényege ez volt, tehát a gyerek szégyellős az érzelmei kifejezésében, ha rólam van szó.
Egyébként az átadásnál volt egy kis összetűzésem az anyjával: ugyanis Anya folyton kiadja az ukászt, hogy mit és hogyan csinálhatok a lányunkkal, valamint olyan alpári módon tud kommunikálni, amivel már kezdt tele lenni a tököm.
Amikor ma Dóriért mentem, ismét elkezdte mondogatni, hogy a gyerek még beteg, valami gyulladásos bélakármilye van, amitől hányt és hasmenése volt ("hányós-fosós vírus"), ezért lehetőleg ne vigyem őt uszodába és ne adjak neki tejes dolgokat. Persze mindezt olyan stílusban, mintha szellemileg elmaradott, ovis szintű debil lennék, akinek a fejébe kell verni mindent, hogy értse. Erre azt feleltem, hogy "oké, rendben", amire ő valami olyasmit mondott, hogy "nem tudsz rá vigyázni". Na erre már bepipultam, mert olyanokat állít folyton, ami nem igaz. Az persze igaz, hogy Dórival kicsit lazábbra vesszük a gyeplőt, ha ketten vagyunk, de olyan még sosem volt, hogy történt volna vele valami baj. Mondtam is, hogy ezt fejezze be és ne találjon ki dolgokat, mert már tele a tököm azzal, hogy folyton-folyvást rémeket lát és kitalálja, hogy nem tudok rá vigyázni, meg nem törődöm vele. Erre megkaptam megint, hogy "te nem tudsz rá vigyázni", mire megkérdeztem, hogy "mikor nem vigyáztam rá?". Erre természetesen már nem jött válasz, mert egyértelmű, hogy Anya sem tudja megmondani, hiszen sosem fordult elő ilyen az emúlt négy év alatt.
Szóval a fasz kivan, hogy úgy kezel engem, mintha egy fogyatékos balfasz lennék, akinek csak kényszerből adja oda a gyereket, mert a Bíróság azt kimondta. Egyértelmű, hogy a szemében nem vagyok egyenértékű fél, amit minden egyes alkalommal éreztet.
Pár hónappal ezelőtt volt egy vitánk erről az oviban is, amikor ki is mondta, hogy "fogyatékos vagy", amire viszont azzal vágtam vissza, hogy mutassa már meg, hogy ő maga mire vitte az életben? Még jogsija sincs és az anyja lakásában lakik, szóval ne fogytékozzon le, ha maga nem tud felmutatni semmit. És mindig ilyenen vitatkoztunk: ő hisz az ezotériában, én nem. Ő homeopátiás vackokkal tömi a gyereket, míg én felesleges pénzkidobásnak vélem, és még hosszasan sorolahtnám ezeket.
Négy év telt el, mióta különváltak útjaink, de még mindig támad, még mindig baszogat, amire egyáltalán nincs oka. Az általa vélt sérelmekről már bebizonyosodott, hogy egytől-egyig hülyeség mindegyik (lásd például: Összeesküvés-elmélet), amelyekkel kapcsolatban eddig egyetlen egyszer sem kért / kértek bocsánatot. Csak azért, hogy világosan lássunk: a kéményük kigyulladása miatt engem hivatalos iratban vádoltak meg gyilkossági kísérlettel, minthogy azt rájuk gyújtottam, s csak azért nem rohad a mai napig sitten hamis vád miatt, mert az ügyészt lebeszéltem róla, hogy beidézze kihallgatásra.
...és neki áll feljebb.
Na mindegy, észt senkinek sem adhatok és nem is akarok, mert egyedül a kislányom az, aki mozgat, csak hát időnként felbasz agyilag a hülyeségével.
A háromnapos kapcsolattartásunk most csupán két napra korlátozódott, így meglehetősen behatárolttá vált a mozgásterünk. Nagy utat nem tervezhettem, viszont mindenképp mutatni akartam neki valamit, amiből tanulhat. Épp ezért esett a választás a Nemzeti Múzeumra, ahol csupa magyaros dolgot állítanak ki (tudvalévő, hogy Dóri büszke a magyarságára, amit minden alkalommal elmond, mégha ennek jelentőségével nem is lehet tisztában).
Amikor átvettem őt az anyjától, első utunk hazáig vezetett, hogy összepakoljam az aznapi cuccainkat. Mivel Dóri többször elmondta korábban, hogy tanítsam őt meg az ABC-re, ezért ma nekiláttunk a nagy feladatnak. Abban egyeztünk meg, hogy ha megtanul egy betűt, akkor veszek neki egy játékot (amit később úgy módosítottam, hogy minden egyes betűért ezer forintot kap). Dórit fellelkesítette a dolog, ezért kérte, hogy mutassak neki egy betűt, amit megtanulhat. Ma az "M" betűre esett a választásom.
Miután lerajzoltam neki és kiejtettem a hangzását, Dóri elismételgette, majd megpróbálta lerajzolni. A rajzolás eleinte csálén ment és valahogy nem jött össze neki a két függőleges vonal, de addig-addig gyakoroltuk, míg végül egész pofás lett.
Úgy próbáltam megértetni vele az M-et, minthogy ez a "Máté-betű" vagy a "Mama-betű", amit egész hamar megjegyzett.
Miután elkészültünk, felmentünk az áruházba vásárolni pár apróságot, s mivel rendes kaja már volt otthon, most csupán a nyalánkságokra költöttem. Ez néhány Dörmiből és nápolyiból, valamint almaléből állt.
Délelőtt tíz óra körül járt az idő, s Dóri jelezte, hogy éhes. Mivel még egyikőnk sem reggelizett, ezért úgy döntöttem, hogy kapjunk be valamit a kínainál, mert ezután a múzeum miatt órákig nem lesz lehetőségünk az evésre.
Hagytam, hogy előbb teletömje a pocakját ő, majd a maradékot behazsoltam én. Evés után végre elindulhattunk a tervezett kiállítás felé.
Út közben sokat beszélgettünk. Dóri megkérdezte, hogy hová megyünk, én pedig elmondtam, hogy a Nemzeti Múzemba, amit ekkor meg akkor építettek, s ez meg az volt az építtetője. Megemlítettem neki a "Legnagyobb magyar" életét és munkásságát, aki rengeteg dolgot tett Magyarország fejlődéséért, Dóri pedig némán figyelte a történeteim.
A Podmaniczky utcai mélygarázsban parkoltunk le a kocsival, ahol Dóri felsikoltott a meredek és élesen kanyarodó lehajtó látványától. Még sosem látott ilyet, hogy egy ilyenen keresztül jutunk le a föld alá, mélyen és hosszan, ki tudja hová.
Amit fontos még megemlítenem, hogy két év kihagyás után ismét elővettük a régi elemózsiás dobozukat, amiben anno - még a családsegítős korszakunkban - vittem Dórinak a finomságokat. Dóri ennek annyira örült, hogy mindenhová magával cipelte, nehogy ne legyenek kéznél a Dörmijei. El is mondta, hogy ezután mindig ebbe pakoljuk bele a dolgait.
Azután a múzeum kertjében ismét a történelemé lett a főszerep. Elmeséltem neki, hogy mit jelent a "Nemzeti Múzeum" és miket láthatunk a falai közt.
Dórit lenyűgözték a hatalmas lépcsők és a gyönyörű freskók. Hosszú percekig ácsorogtunk, hogy megnézhessen mindent. Mutogatott is a feje fölé, hogy ez meg az az alak mit ábrázolhat.
A lámpáról elmondta, hogy ez a legszebb, amit látott, majd megkért, hogy fényképezzem le vele. Felhívtam rá a figyelmét, hogy a rajta látható faragásokat mesteremberek készítették, ami "nézd meg, milyen nehéz munka lehetett".
A kiállítást végül alaposan végignéztük.
Dóri sok dologra rácsodálkozott:
A teremőrök itt-ott ránk szóltak, hogy ne érjünk a kiállítási tárgyakhoz, ezért résen kellett lennem, mert Dóri egyfolytában próbálgatni akarta azokat.
A régi érmék láttán Dóri akart magának néhányat. Emlékszem, hogy régen Édesapámnak is volt egy bankjegyekkel teli vitrine, amiket én is gyakran nézegettem gyerekkoromban. Talán nem is az értékük miatt, hanem mert mindegyik egy-egy műalkotás volt a maga nemében, ami tetszett. Most, az érmék között találtam egy bemutatásra érdemeset: ez egy meglehetősen vaskos tallér volt, amit biztos, hogy nem zsebben, hanem erszényben hordtak.
Ezt lehet róla tudni:
A múzeumi látogatás vége felé Dóri szomjas lett, s mivel a kocsiban hagytuk az innivalóját, ezért muszáj voltunk betérni a büfébe... ahol muszáj voltam venni neki egy sütit is.
Aztán nézegettünk tovább:
Dórit olyannyira érdekelte a honfoglaló magyarok élete, hogy a negyedórás kisfilmet kétszer néztük végig. Közben folyton kérdezősködött, hogy ki a jó és a ki a rossz, s hogy mit csinálnak a katonák egymással. A múzeumi kalandunkat a hatalmas oszlopok előtti fényképezéssel zártuk.
Dóri nagyon szeret mászni, viszont gyakran megesik, hogy egy-egy feladatot nem mer végigcsinálni. Ilyenkor mindig bátorítom, hogy menni fog, ne csügedjen el, majd odamegyek neki segíteni, hogy lépésről lépésre segíthessem őt a mászókán. Ma is így történt, hogy rakosgattam a lábait, megmutattam hová kapaszkodjon, s hogyan lendüljön át egyik helyről a másikra. Ilyenkor sajnos nem tudok fényképeket készíteni, pedig megérné, mert egészen elképesztő, hogy mi módon küzdi le az akadályokat mindössze négy évesen.
Aztán megérkezett a kollégám és a gyerekei is, s megtörtént a bemutatkozás. Dóri kissé félszegen lépett oda hozzájuk, de pár perc múltán jóbarátokká váltak. Ha tudom, hogy ez ilyen édes lesz, akkor videóval készülök: Dóri odalépett a kislányhoz, majd megkérdezte tőle: - Leszünk barátok?
A kislány erre úgy felelt, hogy "leszünk", majd bemutatkoztak egymásnak.
A gyerekek a találkozót végül focizással zárták, ahol Dóri óriási gólokat rugott.
A kollégámnak sajnos mennie kellett, mert el kellett vinnie egy csomagot Abonyba, mire megkérdeztem tőle, hogy esetleg levihetném-e én, mert a gyereknek akkor tudok még valami különleges programot nyújtani mára. Azt felelte, hogy örülne, ha nem kellene lemennie, úgyhogy megegyeztünk, hogy kifizeti a benzint, én meg elviszem helyette, amit kell.
Dóri rá is vágta rögtön, hogy le akar menni, úgyhogy nem volt kérdés, hogy a nap hátralévő részét mivel üssük el. Erre viszont rá kellett készülnünk, ugyanis nem számoltam vele, hogy a mai napon még utazni is fogunk és a kocsiban alszunk majd.
A gyerekek ismét cukik voltak, amit persze ismét későn reagáltam le, ezért nem örökíthettem meg: a két kislány szívetmelengetően ölelkezett össze, majd megígérték egymásnak, hogy nemsokára találkozni fognak. A kollégám is elmondta, hogy örülne, ha összebarátkoznának a csajok, mert sajnos nem sok ideje van rá, hogy a gyerekének barátokat szerezzen a környéken. A búcsú tehát megtörtént, mi pedig készülődni kezdtünk.
Többek között a kávé is tiltott dolognak számít, de az engedékenységem okán azért mégis ihat néha egy-egy kortyot. Most épp kiskanállal szürcsölte magába.
Indulás előtt azért megkérdeztem tőle, hogy mi legyen ma: hazajöjjünk este vagy szeretne inkább a kocsiban aludni? Dóri egyből rávágta, hogy a kocsiban akar aludni, mert hát az olyan nagyszerű kaland. Megkérdeztem, hogy mit szeretne vacsorázni, amire azt felelte, hogy virslit. Ennek alapján úgy döntöttem, hogy akkor este csapok egy kis tüzet valahol, ami fölött megsüthetjük a virsliket, majd egy gyors mosakodás után lefekszünk a kocsiba aludni. Pokróc és párna van, víz és tusfürdő van, emellett ha mégis fázna, akkor percek alatt meleget varázsolok a kocsiba, mert szerencsére iszonyú jó a fűtésem. Dóri beleegyezett mindenbe, úgyhogy indulhattunk a nagy útra. A virslit végül Vecsésen vettük meg.
A másfél órás utat beszélgetéssel és zenehallgatásal töltöttük. Dórinak tetszett az elsuhanó táj, de talán azért is, mert az első ülésből élvezhette a panorámát. Nagy részt történelemről, társadalmakról és építészetről beszélgettünk, amivel folyton meglep, hiszen négy és fél éves korára abszolút érdeklődve hallgatja a mondandóm.
Miután leadtuk Abonyban amit kellett, úgy döntöttem, hogy ruccanjunk át Szolnokra, ahol másnap még tekereghetünk egy kicsit a városban. Így lyukadtunk ki a Tisza partján, ahol nekiláttunk gallyakat gyűjteni. Eddigre már beesteledett, úgyhogy nem késlekedhettünk a tűzgyújtással.
Eredetileg van otthon egy ilyen eseményekre szánt pack-om, amit viszont ma nem hoztam magammal, mert nem számítottam erre az útra. Öngyújtó és kéztörlő papír mindig van nálam, s már csak száraz tüzelőt kellett találnunk. Mivel az elmúlt napok meglehetősen csapadékmentesek voltak, ezért száraz gallyakat is találtunk. Dóri imád zseplámpázni, ezért őnála volt a lámpa, közben pedig szedegettük a tűzre valót. Mivel elég szeles volt az idő, így nem szándékoztam hosszasan tüzeskedni, hanem épp csak annyira, hogy a virslik megsüljenek.
Dórikám minden egyes mozzanatot figyelt és "jegyzetelt", hogy hogyan kell tüzet rakni, én pedig gondosan elmagyaráztam neki mindent a széliránytól kezdve a vizes fán át, egészen a tűrakóhely kiválasztása és a tűzgyújtás mikéntjéig bezárólag. Még a nyárskészítést is nézte, mert tetszett neki, ahogy Apa lenyesi a gally széleit, hegyesre vágva a végét. Megígértem neki, hogy legközelebb ő csinálhat mindent, ha valamivel ráérősebbek leszünk. Most nem akartam húzni az időt, mert este 9 óra volt, mellesleg eléggé fújt a szél és féltem, hogy esetleg megfázik, ha húzzuk az időt.
A tűzgyújtás végül sikerült, Dóri pedig elkezdhette a virslisütést.
Vacsi után azt hittem, hogy végre aludhatunk egyet, de nem így történt, mert a Kicsikém mászkálni akart még az éjszakai városban. Láttam rajta, hogy nincs ínyére az alvás, majd addig-addig kérlelt, míg végül beadtam a derekam. Azt tudtam, hogy a Mekiknél mindig van valami mászóka, s mivel Dóri játszóterezni akart, ezért átsuhantunk a Mekihez mászókázni.
Fél órányit játszottunk, ezután Dóri megkívánta a sült krumplit. Miután vettem neki egyet a Mekiben, kaja után lemosakodtunk.
A jókedvét mutatja, hogy a hülyéskedésben is benne volt:
Láthatóan boldog volt amiatt, hogy az apukájával lazulhat egy olyan helyen és pillanatban, ami egyébként nem történhet meg a hétköznapjain. Késő este tüzet gyújthat a folyó partján, bandázhat az utcákon, sötétben játszóterezhet és kocsiban alszik... mind-mind elképzelhetetlen volna, ha nincs egy "fogyatékos" apja, aki megengedi.
Végül késő este, 11 és éjfél körül feküdtünk be a "szobánkba", ami nekem az első, Dórinak pedig a hátsó ülést jelentette. Nekem egy pokróc jutott, míg neki kettő, plusz megkapta a kabátomat is, amit gondosan ráterítettem, amikor már aludt. Dóri ekkor elmondta, hogy fogjam meg a kezét, mert úgy szeretne elaludni. Aztán megkérdezte, hogy a sötétben nem támadnak-e meg minket, mire megnyugtattam, hogy nem kell félni, mert mindenkit széttépek, aki bántani merészeli őt. Ezután már nyugodtan csukhatta álomra a szemeit.
Az éjszaka folyamán csupán egyszer ébredt fel, mert olyannyira befűtöttem a kocsiba, hogy melege lett. Miután ivott egy jót, reggel 8-ig fel sem ébredt. Milyen jó neki, hogy a termetéhez képest hatalmasnak számít a hátsó ülés.
A másnapunk is jól alakult. Miután felébredtünk, egy gyors mosakodás után elindultunk várost nézni. Alább a képek:
Dórinak nagyon tetszett a Tisza-parti sétány és a gát funkciót betöltő kőkorlát. Végigsétált rajta, közben pedig itt-ott megpihent.
...és végigsétált a kőfalon:
A fal végén lehuppanva találkoztunk egy magányos galambbal, aki szemlátomás bágyadt volt. Akkor sem repült el, amikor Dórival megálltunk mellette. Valami baja lehetett, mert hagyta magát megsimogatni.
Elmondtam, hogy valószínűleg beteg, talán megszédült, mert nekiment egy fának vagy ilyesmi, mire Dóri könyörgőre fogta, hogy vigyük el állatorvoshoz. El kellett neki magyaráznom, hogy nem vihetjük el, mert se időnk, se pénzünk nincs rá, emellett pedig ez a természetes folyamat, hogy az állatok idővel elhullanak, mondjuk baleset, betegség vagy más állat által. Ezt igazolni látszott, hogy a Zagyva torkolatánál más galambtetemeket is láttunk.
Lassacskán indulnunk kellett haza, mert az anyai dédimamát kellett dokihoz vinnünk, nekem pedig időpontom volt a fogorvosomnál. Szívesen maradtam volna még pár órát, de szorított minket az idő.
A Zagyva torkolatánál:
Végül bekászálódtunk a kocsiba, s elindultunk Budapest felé. A hazaút során megálltunk egy repceföldnél, hogy ellőjjek pár klassz fotót:
Az út másfél órán át tartott, amit Dóri mindvégig csendesen viselt. Néha látott valamit, megkérdezte az micsoda, majd visszazuhant az elmélkedésbe.
Monorierdőnél egy baleset miatt leterelték a főút forgalmát egy erdei útra, ami több kilométeres kerülőt jelentett. Az egyik vasúti átjárónál azonban izgalmas jelenetnek lehettünk tanúi: az autósok türelmetlenül várakoztak a főútra való kihajtás során, s még az átjró sínjein is megálltak várakozni, ami abszolút életveszélyes és felelőtlen volt, ugyanis ahogy várakoztunk mi is, a sorompók egyszercsak lecsukódtak, egy autó pedig a síneken rekedt, és sem előre, sem hátra nem tudott kihajtani. A vonat pedig közeledett, ami vad tülkölésbe kezdett. Szerencse, hogy az árokparton munkások dolgoztak, mert az egyik melós odaszaladt, s úgy ahogy volt letörte a sorompó műanyag végét, miáltal az autó ki tudott hajtani a főút felé. De épp idejében, mert a vonat fékezés nélkül suhant el mögötte, ami belé is rohant volna, ha az autós továbbra is a síneken áll. Dóri mindennek szemtanúja volt, s ugyanolyan feszülten várta a végkimenetelt, mint mindenki más a mögöttünk lévő kocsikban. Nem is tudom mi lett volna, ha egy ilyen szerencsétlenséget végig kellene néznie, de azt hiszem ékes példája volna a felelőtlen emberi katasztrófáknak.
Régebben már írtam róla, hogy egyszer arról meséltem neki, hogy az autók úgy törnek össze, mintha papírból lennének, majd ezután kezdett el élénken érdeklődni a balesetek iránt. Ha ez a baleset megtörténik, azt hiszem egy életre megjegyezte volna magának, hogy mit jelent egy karambol, főleg ha az egy száguldó vonat. Most sokáig gondolkodtam rajta, hogy a dugóban araszolva mi késztethette az autó soförjét arra, hogy ráhajtson a sínre úgy, hogy láthatóan nem tudott róla továbbhajtani. Miért ilyen hülyék az emberek? Miért nem gondolkodnak előre?
Végül persze épségben hazaértünk mi is, majd egy gyors fürdés után átmentünk a dédimamáért Dorogra. Miután visszaindultunk Dorogról, felvettük a nagynénit Piliscsabán, majd együtt mentünk be Budára a fogorvosomhoz. Ott egyedül Dóri jött be velem a dokihoz, s érdeklődve nézte végig a reparációt. Az érzéstelenítő szuri után megkért, hogy mutassam meg neki a helyét, majd felhívta rá a figyelmem, hogy az bizony vérzik. És valóban, tényleg vérzett, úgyhogy kimentünk az udvarra kiköpni a vért. Dórit ez a dolog nagyon érdekelte, s még sokáig kérlelt, hogy mutassam meg neki a szuri helyét. 5 perc várakozás után szólítottak ismét, Dóri pedig végignézte a fúrást meg a tömést is, előbbit méghozzá úgy, hogy befogta a fülét. Azt hiszem ezzel ismét láthatott egy érdekes dolgot, méghozzá statisztaként az apjával.
Fogorvos után elvittük a dédiéket az orvosukhoz, majd este 7-kor visszaindultunk a Pilis irányába. Dórit este 8-kor adtam le Anyáéknál.
A történetünk végén megemlítenék még pár dolgot:
1. Az utazás alatt Dóri többször felsorolta, hogy kiket szeret a legjobban. Első helyen Anya szerepelt, a másodikon én, harmadik helyen pedig Enikő, akit amúgy gyakran hozott szóba a két nap alatt. Ezután bocsánatot kért amiatt, hogy Anyát jobban szereti, mint engem, amire azt feleltem, hogy nem haragszom rá, hiszen Anyával él, aki kitölti az életét nap mint nap, ráadásul Anya jobba anya, mint én, szóval nincs harag, örülök, hogy egyébként meg szeret. Dóri szemlátomást örült, hogy tisztáztuk a kérdést és nem kell a lelkiismeretével küzdenie, hogy melyik szülőjét szeresse jobban (és kinek mit kell bevallania).
2. Dóri a kapcsolattartás alatt többször is bocsánatot kért tőlem. Szerintem nem lett volna rá szükség, de mégis megtette, méghozzá akkor, ha mondjuk valamit nem jól csinált. Ilyenkor megkérdezte, hogy haragszom-e rá, mire a sokadik eset után leültettem őt a térdemre s elmondtam, hogy én sosem haragszom rá és mindig szeretni fogom, történjék bármi. Elmondtam azt is, hogy sokat kell még tanulnia és sokszor fogom őt megszidni, ha szeleburdi, de akkor sem fogok rá haragudni, mert ő a kislányom, akit óvnom kell mindentől, s akit végtelenül szeretek. Amikor ezt elmondtam, Dóri tekintete amolyan kis szerelmessé vált, s a kis csillogó szemeivel mélyen belenézett a szemeimbe. Leírhatatlan számomra az a fajta tekintet, amivel rám nézett, majd egyszercsak azt mondta, hogy "nagyon szeretlek, Apa".
3. Dórinak gyakran elmondom, hogy szeretem, hogy kétsége se férjen hozzá és emlékezzen rá mindig. Ugyanis bármi történhet velem váratlanul, nem lehet tudni, hogy milyen baleset vagy betegség visz el bármiféle felkészülés nélkül. Szeretném, ha emlékezne rá, hogy az apukája mennyire szerette. A mostani kapcsolattartás alatt Dóri megkérdezte tőlem, hogy miért mondom el neki folyton, mire azt feleltem, hogy azért, mert nagyon ritkán találkozunk és nagyon-nagyon hiányzik, emellett pedig folyton ő jár a fejemben, mert a kislányom, akit nagyon szeretek. Dórinak ez szemlátomást nagyon tetszett, mire elmondta, hogy neki van a legklasszabb apukája.
4. Az "M" betűt végül - úgy néz ki - megtanulta, mert hazafelé felismerte a kocsik rendszámában. Megmondta azt is, hogy hanyadik betű a három közül, és ha valamelyik rendszámban nem szerepelt, akkor megmondta, hogy nincs köztük "M" betű.
5. Most már nem lehet csak úgy beugratni a kiscsajszit, mert tudja jól mikor füllentek és mikor nem. Ha olyat találok mondani, ami számára em elfogadható, akkor mosolyogva mondja, hogy ez nem igaz. Mint például akkor, amikor a repceföldnél elejtette a fényképezőgépét, de csak azután szólt, mikor már bekötöttem őt a gyerekülésbe és besültem a kocsiba magam is. Azt feleltem rá, hogy nem baj, otthagyjuk, mert majd veszek másikat, amit Dóri hitetlenkedve fogadott. Még rátettem egy lapáttal, mert közben elindultam a főút felé, mintha tényleg nem érdekelne az elejtett és elhagyott fényképezőgép. Dóri kicsit bizonytalanul ugyan, de megjegyezte, hogy "Apa, te füllentesz, biztos nem hagytad ott", s mivel nem tudok hazudni, ezért bevallottam, hogy már felvettem a földről és itt van a zsebemben. Dóri ennek megörült, mire elmondtam, hogy vigyázzon a dolgaira, mert sok pénzbe kerül ismét megvenni.
A két nap alatt sok-sok dologról beszélgettünk, de egyszerűen nincs hozzá memóriám, hogy emlékezzek mindenre.
A mostani két nap a két héttel ezelőtti kapcsolattartás pótlása volt, amiből maradt még 12 óra pótlandó idő. Ezt most vasárnap pótoljuk, amikor viszont már a soronkövetkező kapcsolattartásnak kellene lennie. Valószínűleg azt is pótoljuk majd valamikor...
A mai nap rávilágított, hogy a vadkempingezős túlélőfelszerelésemet ideje bekészítenem a kocsiba, ha nem akarok pofára esni valaminek a hiánya miatt. Szerencsére most nem volt szükségün semmire, de jobb felkészülni rendesen, minthogy valami miatt csorbát szenvedjünk. Úgy vélem, hogy számtalan vadkempingezésben lesz részünk az elkövetkezendő nyáron.
Egyébként az átadásnál volt egy kis összetűzésem az anyjával: ugyanis Anya folyton kiadja az ukászt, hogy mit és hogyan csinálhatok a lányunkkal, valamint olyan alpári módon tud kommunikálni, amivel már kezdt tele lenni a tököm.
Amikor ma Dóriért mentem, ismét elkezdte mondogatni, hogy a gyerek még beteg, valami gyulladásos bélakármilye van, amitől hányt és hasmenése volt ("hányós-fosós vírus"), ezért lehetőleg ne vigyem őt uszodába és ne adjak neki tejes dolgokat. Persze mindezt olyan stílusban, mintha szellemileg elmaradott, ovis szintű debil lennék, akinek a fejébe kell verni mindent, hogy értse. Erre azt feleltem, hogy "oké, rendben", amire ő valami olyasmit mondott, hogy "nem tudsz rá vigyázni". Na erre már bepipultam, mert olyanokat állít folyton, ami nem igaz. Az persze igaz, hogy Dórival kicsit lazábbra vesszük a gyeplőt, ha ketten vagyunk, de olyan még sosem volt, hogy történt volna vele valami baj. Mondtam is, hogy ezt fejezze be és ne találjon ki dolgokat, mert már tele a tököm azzal, hogy folyton-folyvást rémeket lát és kitalálja, hogy nem tudok rá vigyázni, meg nem törődöm vele. Erre megkaptam megint, hogy "te nem tudsz rá vigyázni", mire megkérdeztem, hogy "mikor nem vigyáztam rá?". Erre természetesen már nem jött válasz, mert egyértelmű, hogy Anya sem tudja megmondani, hiszen sosem fordult elő ilyen az emúlt négy év alatt.
Szóval a fasz kivan, hogy úgy kezel engem, mintha egy fogyatékos balfasz lennék, akinek csak kényszerből adja oda a gyereket, mert a Bíróság azt kimondta. Egyértelmű, hogy a szemében nem vagyok egyenértékű fél, amit minden egyes alkalommal éreztet.
Pár hónappal ezelőtt volt egy vitánk erről az oviban is, amikor ki is mondta, hogy "fogyatékos vagy", amire viszont azzal vágtam vissza, hogy mutassa már meg, hogy ő maga mire vitte az életben? Még jogsija sincs és az anyja lakásában lakik, szóval ne fogytékozzon le, ha maga nem tud felmutatni semmit. És mindig ilyenen vitatkoztunk: ő hisz az ezotériában, én nem. Ő homeopátiás vackokkal tömi a gyereket, míg én felesleges pénzkidobásnak vélem, és még hosszasan sorolahtnám ezeket.
Négy év telt el, mióta különváltak útjaink, de még mindig támad, még mindig baszogat, amire egyáltalán nincs oka. Az általa vélt sérelmekről már bebizonyosodott, hogy egytől-egyig hülyeség mindegyik (lásd például: Összeesküvés-elmélet), amelyekkel kapcsolatban eddig egyetlen egyszer sem kért / kértek bocsánatot. Csak azért, hogy világosan lássunk: a kéményük kigyulladása miatt engem hivatalos iratban vádoltak meg gyilkossági kísérlettel, minthogy azt rájuk gyújtottam, s csak azért nem rohad a mai napig sitten hamis vád miatt, mert az ügyészt lebeszéltem róla, hogy beidézze kihallgatásra.
...és neki áll feljebb.
Na mindegy, észt senkinek sem adhatok és nem is akarok, mert egyedül a kislányom az, aki mozgat, csak hát időnként felbasz agyilag a hülyeségével.
A háromnapos kapcsolattartásunk most csupán két napra korlátozódott, így meglehetősen behatárolttá vált a mozgásterünk. Nagy utat nem tervezhettem, viszont mindenképp mutatni akartam neki valamit, amiből tanulhat. Épp ezért esett a választás a Nemzeti Múzeumra, ahol csupa magyaros dolgot állítanak ki (tudvalévő, hogy Dóri büszke a magyarságára, amit minden alkalommal elmond, mégha ennek jelentőségével nem is lehet tisztában).
Amikor átvettem őt az anyjától, első utunk hazáig vezetett, hogy összepakoljam az aznapi cuccainkat. Mivel Dóri többször elmondta korábban, hogy tanítsam őt meg az ABC-re, ezért ma nekiláttunk a nagy feladatnak. Abban egyeztünk meg, hogy ha megtanul egy betűt, akkor veszek neki egy játékot (amit később úgy módosítottam, hogy minden egyes betűért ezer forintot kap). Dórit fellelkesítette a dolog, ezért kérte, hogy mutassak neki egy betűt, amit megtanulhat. Ma az "M" betűre esett a választásom.
Miután lerajzoltam neki és kiejtettem a hangzását, Dóri elismételgette, majd megpróbálta lerajzolni. A rajzolás eleinte csálén ment és valahogy nem jött össze neki a két függőleges vonal, de addig-addig gyakoroltuk, míg végül egész pofás lett.
Gyakorlás közben
Úgy próbáltam megértetni vele az M-et, minthogy ez a "Máté-betű" vagy a "Mama-betű", amit egész hamar megjegyzett.
Miután elkészültünk, felmentünk az áruházba vásárolni pár apróságot, s mivel rendes kaja már volt otthon, most csupán a nyalánkságokra költöttem. Ez néhány Dörmiből és nápolyiból, valamint almaléből állt.
Délelőtt tíz óra körül járt az idő, s Dóri jelezte, hogy éhes. Mivel még egyikőnk sem reggelizett, ezért úgy döntöttem, hogy kapjunk be valamit a kínainál, mert ezután a múzeum miatt órákig nem lesz lehetőségünk az evésre.
A tészta az egyik kedvence
Hagytam, hogy előbb teletömje a pocakját ő, majd a maradékot behazsoltam én. Evés után végre elindulhattunk a tervezett kiállítás felé.
Út közben sokat beszélgettünk. Dóri megkérdezte, hogy hová megyünk, én pedig elmondtam, hogy a Nemzeti Múzemba, amit ekkor meg akkor építettek, s ez meg az volt az építtetője. Megemlítettem neki a "Legnagyobb magyar" életét és munkásságát, aki rengeteg dolgot tett Magyarország fejlődéséért, Dóri pedig némán figyelte a történeteim.
A Podmaniczky utcai mélygarázsban parkoltunk le a kocsival, ahol Dóri felsikoltott a meredek és élesen kanyarodó lehajtó látványától. Még sosem látott ilyet, hogy egy ilyenen keresztül jutunk le a föld alá, mélyen és hosszan, ki tudja hová.
Elbújt az érkező kocsik elől
Amit fontos még megemlítenem, hogy két év kihagyás után ismét elővettük a régi elemózsiás dobozukat, amiben anno - még a családsegítős korszakunkban - vittem Dórinak a finomságokat. Dóri ennek annyira örült, hogy mindenhová magával cipelte, nehogy ne legyenek kéznél a Dörmijei. El is mondta, hogy ezután mindig ebbe pakoljuk bele a dolgait.
Azután a múzeum kertjében ismét a történelemé lett a főszerep. Elmeséltem neki, hogy mit jelent a "Nemzeti Múzeum" és miket láthatunk a falai közt.
A nagy tér láttán rögtön rohanásnak eredt
Dórit lenyűgözték a hatalmas lépcsők és a gyönyörű freskók. Hosszú percekig ácsorogtunk, hogy megnézhessen mindent. Mutogatott is a feje fölé, hogy ez meg az az alak mit ábrázolhat.
- Apaaa, ott vannak az angyalok!
Épp azt magyarázza, hogy ő ilyen szépet még sosem látott
Ez a lámpa teljesen levette a lábáról
A lámpáról elmondta, hogy ez a legszebb, amit látott, majd megkért, hogy fényképezzem le vele. Felhívtam rá a figyelmét, hogy a rajta látható faragásokat mesteremberek készítették, ami "nézd meg, milyen nehéz munka lehetett".
A kiállítást végül alaposan végignéztük.
"Régen ilyen szép ruhákban jártak az emberek"
"Ehhez a konyhabútorhoz létra kell, hogy elérd a legfelső polcot"
Dóri sok dologra rácsodálkozott:
A vesszőkből font babakocsi nagyon bejött neki, megmosolyogta
A kisgyerek-páncélnál elmeséltem, hogy miért viseltek az emberek páncélt
A teremőrök itt-ott ránk szóltak, hogy ne érjünk a kiállítási tárgyakhoz, ezért résen kellett lennem, mert Dóri egyfolytában próbálgatni akarta azokat.
"Apa, a fütyijénél nincs páncél"
A régi érmék láttán Dóri akart magának néhányat. Emlékszem, hogy régen Édesapámnak is volt egy bankjegyekkel teli vitrine, amiket én is gyakran nézegettem gyerekkoromban. Talán nem is az értékük miatt, hanem mert mindegyik egy-egy műalkotás volt a maga nemében, ami tetszett. Most, az érmék között találtam egy bemutatásra érdemeset: ez egy meglehetősen vaskos tallér volt, amit biztos, hogy nem zsebben, hanem erszényben hordtak.
Ezt lehet róla tudni:
A múzeumi látogatás vége felé Dóri szomjas lett, s mivel a kocsiban hagytuk az innivalóját, ezért muszáj voltunk betérni a büfébe... ahol muszáj voltam venni neki egy sütit is.
Komoly kihívást jelentett, de befalta
Aztán nézegettünk tovább:
Az őskort bemutató részen bepillantást nyerhetett az őseink életébe
Korai házak építési módszereit figyeltük meg
Utunk végén pedig a honfoglaló magyarok egyik csatája
elevenedett meg előttünk egy animációs film segítségével
elevenedett meg előttünk egy animációs film segítségével
Dórit olyannyira érdekelte a honfoglaló magyarok élete, hogy a negyedórás kisfilmet kétszer néztük végig. Közben folyton kérdezősködött, hogy ki a jó és a ki a rossz, s hogy mit csinálnak a katonák egymással. A múzeumi kalandunkat a hatalmas oszlopok előtti fényképezéssel zártuk.
A napunknak természetesen még koránt sem volt vége, mert egy kollégámmal volt találkozóm, akinek megígértem, hogy bemutatjuk egymásnak a gyerekeinket. Így kötöttünk ki ismét a József Attila-lakótelepen.
A mászókázás jó dolog
Hintázni különleges élmény
A pókháló igazi kihívás
Dóri nagyon szeret mászni, viszont gyakran megesik, hogy egy-egy feladatot nem mer végigcsinálni. Ilyenkor mindig bátorítom, hogy menni fog, ne csügedjen el, majd odamegyek neki segíteni, hogy lépésről lépésre segíthessem őt a mászókán. Ma is így történt, hogy rakosgattam a lábait, megmutattam hová kapaszkodjon, s hogyan lendüljön át egyik helyről a másikra. Ilyenkor sajnos nem tudok fényképeket készíteni, pedig megérné, mert egészen elképesztő, hogy mi módon küzdi le az akadályokat mindössze négy évesen.
Aztán megérkezett a kollégám és a gyerekei is, s megtörtént a bemutatkozás. Dóri kissé félszegen lépett oda hozzájuk, de pár perc múltán jóbarátokká váltak. Ha tudom, hogy ez ilyen édes lesz, akkor videóval készülök: Dóri odalépett a kislányhoz, majd megkérdezte tőle: - Leszünk barátok?
A kislány erre úgy felelt, hogy "leszünk", majd bemutatkoztak egymásnak.
Ezután Dóri megmutatott az újdonsült barátnőjének mindent, amit a játszótéren már kipróbált. Büszkén mutatta meg azt is, hogy immáron végig tud menni a legnehezebb mászókán is, amit az apukája tanított meg neki az imént.
A gyerekek a találkozót végül focizással zárták, ahol Dóri óriási gólokat rugott.
A kollégámnak sajnos mennie kellett, mert el kellett vinnie egy csomagot Abonyba, mire megkérdeztem tőle, hogy esetleg levihetném-e én, mert a gyereknek akkor tudok még valami különleges programot nyújtani mára. Azt felelte, hogy örülne, ha nem kellene lemennie, úgyhogy megegyeztünk, hogy kifizeti a benzint, én meg elviszem helyette, amit kell.
Dóri rá is vágta rögtön, hogy le akar menni, úgyhogy nem volt kérdés, hogy a nap hátralévő részét mivel üssük el. Erre viszont rá kellett készülnünk, ugyanis nem számoltam vele, hogy a mai napon még utazni is fogunk és a kocsiban alszunk majd.
A gyerekek ismét cukik voltak, amit persze ismét későn reagáltam le, ezért nem örökíthettem meg: a két kislány szívetmelengetően ölelkezett össze, majd megígérték egymásnak, hogy nemsokára találkozni fognak. A kollégám is elmondta, hogy örülne, ha összebarátkoznának a csajok, mert sajnos nem sok ideje van rá, hogy a gyerekének barátokat szerezzen a környéken. A búcsú tehát megtörtént, mi pedig készülődni kezdtünk.
Először szedtünk virágot a kocsiba...
...majd vettünk vacsorára péksütit az egyik helyi cukrászdában
(mint ahogy a kép is igazolja, Dóri szeret nyúlkálni, fogdosni, kipróbálni mindent)
Mielőtt elindultunk volna, Dórival elfogyasztottunk
egy kávét a sarki kocsma teraszán
Többek között a kávé is tiltott dolognak számít, de az engedékenységem okán azért mégis ihat néha egy-egy kortyot. Most épp kiskanállal szürcsölte magába.
Indulás előtt azért megkérdeztem tőle, hogy mi legyen ma: hazajöjjünk este vagy szeretne inkább a kocsiban aludni? Dóri egyből rávágta, hogy a kocsiban akar aludni, mert hát az olyan nagyszerű kaland. Megkérdeztem, hogy mit szeretne vacsorázni, amire azt felelte, hogy virslit. Ennek alapján úgy döntöttem, hogy akkor este csapok egy kis tüzet valahol, ami fölött megsüthetjük a virsliket, majd egy gyors mosakodás után lefekszünk a kocsiba aludni. Pokróc és párna van, víz és tusfürdő van, emellett ha mégis fázna, akkor percek alatt meleget varázsolok a kocsiba, mert szerencsére iszonyú jó a fűtésem. Dóri beleegyezett mindenbe, úgyhogy indulhattunk a nagy útra. A virslit végül Vecsésen vettük meg.
Virslizés út közben
A másfél órás utat beszélgetéssel és zenehallgatásal töltöttük. Dórinak tetszett az elsuhanó táj, de talán azért is, mert az első ülésből élvezhette a panorámát. Nagy részt történelemről, társadalmakról és építészetről beszélgettünk, amivel folyton meglep, hiszen négy és fél éves korára abszolút érdeklődve hallgatja a mondandóm.
Miután leadtuk Abonyban amit kellett, úgy döntöttem, hogy ruccanjunk át Szolnokra, ahol másnap még tekereghetünk egy kicsit a városban. Így lyukadtunk ki a Tisza partján, ahol nekiláttunk gallyakat gyűjteni. Eddigre már beesteledett, úgyhogy nem késlekedhettünk a tűzgyújtással.
Eredetileg van otthon egy ilyen eseményekre szánt pack-om, amit viszont ma nem hoztam magammal, mert nem számítottam erre az útra. Öngyújtó és kéztörlő papír mindig van nálam, s már csak száraz tüzelőt kellett találnunk. Mivel az elmúlt napok meglehetősen csapadékmentesek voltak, ezért száraz gallyakat is találtunk. Dóri imád zseplámpázni, ezért őnála volt a lámpa, közben pedig szedegettük a tűzre valót. Mivel elég szeles volt az idő, így nem szándékoztam hosszasan tüzeskedni, hanem épp csak annyira, hogy a virslik megsüljenek.
Dórikám minden egyes mozzanatot figyelt és "jegyzetelt", hogy hogyan kell tüzet rakni, én pedig gondosan elmagyaráztam neki mindent a széliránytól kezdve a vizes fán át, egészen a tűrakóhely kiválasztása és a tűzgyújtás mikéntjéig bezárólag. Még a nyárskészítést is nézte, mert tetszett neki, ahogy Apa lenyesi a gally széleit, hegyesre vágva a végét. Megígértem neki, hogy legközelebb ő csinálhat mindent, ha valamivel ráérősebbek leszünk. Most nem akartam húzni az időt, mert este 9 óra volt, mellesleg eléggé fújt a szél és féltem, hogy esetleg megfázik, ha húzzuk az időt.
A tűzgyújtás végül sikerült, Dóri pedig elkezdhette a virslisütést.
Csak lazán, cumival a szájában
Vacsi után azt hittem, hogy végre aludhatunk egyet, de nem így történt, mert a Kicsikém mászkálni akart még az éjszakai városban. Láttam rajta, hogy nincs ínyére az alvás, majd addig-addig kérlelt, míg végül beadtam a derekam. Azt tudtam, hogy a Mekiknél mindig van valami mászóka, s mivel Dóri játszóterezni akart, ezért átsuhantunk a Mekihez mászókázni.
Csúszdázás közben
Fél órányit játszottunk, ezután Dóri megkívánta a sült krumplit. Miután vettem neki egyet a Mekiben, kaja után lemosakodtunk.
Ha nem éri fel a csapot, akkor másszon fel mellé, úgy egyszerűbb
A jókedvét mutatja, hogy a hülyéskedésben is benne volt:
Láthatóan boldog volt amiatt, hogy az apukájával lazulhat egy olyan helyen és pillanatban, ami egyébként nem történhet meg a hétköznapjain. Késő este tüzet gyújthat a folyó partján, bandázhat az utcákon, sötétben játszóterezhet és kocsiban alszik... mind-mind elképzelhetetlen volna, ha nincs egy "fogyatékos" apja, aki megengedi.
Végül késő este, 11 és éjfél körül feküdtünk be a "szobánkba", ami nekem az első, Dórinak pedig a hátsó ülést jelentette. Nekem egy pokróc jutott, míg neki kettő, plusz megkapta a kabátomat is, amit gondosan ráterítettem, amikor már aludt. Dóri ekkor elmondta, hogy fogjam meg a kezét, mert úgy szeretne elaludni. Aztán megkérdezte, hogy a sötétben nem támadnak-e meg minket, mire megnyugtattam, hogy nem kell félni, mert mindenkit széttépek, aki bántani merészeli őt. Ezután már nyugodtan csukhatta álomra a szemeit.
Az éjszaka folyamán csupán egyszer ébredt fel, mert olyannyira befűtöttem a kocsiba, hogy melege lett. Miután ivott egy jót, reggel 8-ig fel sem ébredt. Milyen jó neki, hogy a termetéhez képest hatalmasnak számít a hátsó ülés.
Egy kéz (kelés előtti pillanatkép)
A másnapunk is jól alakult. Miután felébredtünk, egy gyors mosakodás után elindultunk várost nézni. Alább a képek:
Beállított kép: a szolnoki Tiszavirág híd előtt
Templom előterében
Tiszavirág szobránál
Dórinak nagyon tetszett a Tisza-parti sétány és a gát funkciót betöltő kőkorlát. Végigsétált rajta, közben pedig itt-ott megpihent.
A gyaloghídnál már nagyon bójóssá vált: felkéredzkedett az ölembe és úgy sétálgattunk a parton.
Aztán megmászta a védművet...
...és végigsétált a kőfalon:
A fal végén lehuppanva találkoztunk egy magányos galambbal, aki szemlátomás bágyadt volt. Akkor sem repült el, amikor Dórival megálltunk mellette. Valami baja lehetett, mert hagyta magát megsimogatni.
Elmondtam, hogy valószínűleg beteg, talán megszédült, mert nekiment egy fának vagy ilyesmi, mire Dóri könyörgőre fogta, hogy vigyük el állatorvoshoz. El kellett neki magyaráznom, hogy nem vihetjük el, mert se időnk, se pénzünk nincs rá, emellett pedig ez a természetes folyamat, hogy az állatok idővel elhullanak, mondjuk baleset, betegség vagy más állat által. Ezt igazolni látszott, hogy a Zagyva torkolatánál más galambtetemeket is láttunk.
Búcsúkép a galambról
Nehezen ment a búcsú
...aztán megvolt a sértődés is, amiért nem vittük magunkkal a galambot
Dóri szomorúan ballag a parkban
Lassacskán indulnunk kellett haza, mert az anyai dédimamát kellett dokihoz vinnünk, nekem pedig időpontom volt a fogorvosomnál. Szívesen maradtam volna még pár órát, de szorított minket az idő.
Dóri megmászta a Szolnok feliratot
A Zagyva torkolatánál:
Végül bekászálódtunk a kocsiba, s elindultunk Budapest felé. A hazaút során megálltunk egy repceföldnél, hogy ellőjjek pár klassz fotót:
Az út másfél órán át tartott, amit Dóri mindvégig csendesen viselt. Néha látott valamit, megkérdezte az micsoda, majd visszazuhant az elmélkedésbe.
Monorierdőnél egy baleset miatt leterelték a főút forgalmát egy erdei útra, ami több kilométeres kerülőt jelentett. Az egyik vasúti átjárónál azonban izgalmas jelenetnek lehettünk tanúi: az autósok türelmetlenül várakoztak a főútra való kihajtás során, s még az átjró sínjein is megálltak várakozni, ami abszolút életveszélyes és felelőtlen volt, ugyanis ahogy várakoztunk mi is, a sorompók egyszercsak lecsukódtak, egy autó pedig a síneken rekedt, és sem előre, sem hátra nem tudott kihajtani. A vonat pedig közeledett, ami vad tülkölésbe kezdett. Szerencse, hogy az árokparton munkások dolgoztak, mert az egyik melós odaszaladt, s úgy ahogy volt letörte a sorompó műanyag végét, miáltal az autó ki tudott hajtani a főút felé. De épp idejében, mert a vonat fékezés nélkül suhant el mögötte, ami belé is rohant volna, ha az autós továbbra is a síneken áll. Dóri mindennek szemtanúja volt, s ugyanolyan feszülten várta a végkimenetelt, mint mindenki más a mögöttünk lévő kocsikban. Nem is tudom mi lett volna, ha egy ilyen szerencsétlenséget végig kellene néznie, de azt hiszem ékes példája volna a felelőtlen emberi katasztrófáknak.
Régebben már írtam róla, hogy egyszer arról meséltem neki, hogy az autók úgy törnek össze, mintha papírból lennének, majd ezután kezdett el élénken érdeklődni a balesetek iránt. Ha ez a baleset megtörténik, azt hiszem egy életre megjegyezte volna magának, hogy mit jelent egy karambol, főleg ha az egy száguldó vonat. Most sokáig gondolkodtam rajta, hogy a dugóban araszolva mi késztethette az autó soförjét arra, hogy ráhajtson a sínre úgy, hogy láthatóan nem tudott róla továbbhajtani. Miért ilyen hülyék az emberek? Miért nem gondolkodnak előre?
Végül persze épségben hazaértünk mi is, majd egy gyors fürdés után átmentünk a dédimamáért Dorogra. Miután visszaindultunk Dorogról, felvettük a nagynénit Piliscsabán, majd együtt mentünk be Budára a fogorvosomhoz. Ott egyedül Dóri jött be velem a dokihoz, s érdeklődve nézte végig a reparációt. Az érzéstelenítő szuri után megkért, hogy mutassam meg neki a helyét, majd felhívta rá a figyelmem, hogy az bizony vérzik. És valóban, tényleg vérzett, úgyhogy kimentünk az udvarra kiköpni a vért. Dórit ez a dolog nagyon érdekelte, s még sokáig kérlelt, hogy mutassam meg neki a szuri helyét. 5 perc várakozás után szólítottak ismét, Dóri pedig végignézte a fúrást meg a tömést is, előbbit méghozzá úgy, hogy befogta a fülét. Azt hiszem ezzel ismét láthatott egy érdekes dolgot, méghozzá statisztaként az apjával.
Fogorvos után elvittük a dédiéket az orvosukhoz, majd este 7-kor visszaindultunk a Pilis irányába. Dórit este 8-kor adtam le Anyáéknál.
A történetünk végén megemlítenék még pár dolgot:
1. Az utazás alatt Dóri többször felsorolta, hogy kiket szeret a legjobban. Első helyen Anya szerepelt, a másodikon én, harmadik helyen pedig Enikő, akit amúgy gyakran hozott szóba a két nap alatt. Ezután bocsánatot kért amiatt, hogy Anyát jobban szereti, mint engem, amire azt feleltem, hogy nem haragszom rá, hiszen Anyával él, aki kitölti az életét nap mint nap, ráadásul Anya jobba anya, mint én, szóval nincs harag, örülök, hogy egyébként meg szeret. Dóri szemlátomást örült, hogy tisztáztuk a kérdést és nem kell a lelkiismeretével küzdenie, hogy melyik szülőjét szeresse jobban (és kinek mit kell bevallania).
2. Dóri a kapcsolattartás alatt többször is bocsánatot kért tőlem. Szerintem nem lett volna rá szükség, de mégis megtette, méghozzá akkor, ha mondjuk valamit nem jól csinált. Ilyenkor megkérdezte, hogy haragszom-e rá, mire a sokadik eset után leültettem őt a térdemre s elmondtam, hogy én sosem haragszom rá és mindig szeretni fogom, történjék bármi. Elmondtam azt is, hogy sokat kell még tanulnia és sokszor fogom őt megszidni, ha szeleburdi, de akkor sem fogok rá haragudni, mert ő a kislányom, akit óvnom kell mindentől, s akit végtelenül szeretek. Amikor ezt elmondtam, Dóri tekintete amolyan kis szerelmessé vált, s a kis csillogó szemeivel mélyen belenézett a szemeimbe. Leírhatatlan számomra az a fajta tekintet, amivel rám nézett, majd egyszercsak azt mondta, hogy "nagyon szeretlek, Apa".
3. Dórinak gyakran elmondom, hogy szeretem, hogy kétsége se férjen hozzá és emlékezzen rá mindig. Ugyanis bármi történhet velem váratlanul, nem lehet tudni, hogy milyen baleset vagy betegség visz el bármiféle felkészülés nélkül. Szeretném, ha emlékezne rá, hogy az apukája mennyire szerette. A mostani kapcsolattartás alatt Dóri megkérdezte tőlem, hogy miért mondom el neki folyton, mire azt feleltem, hogy azért, mert nagyon ritkán találkozunk és nagyon-nagyon hiányzik, emellett pedig folyton ő jár a fejemben, mert a kislányom, akit nagyon szeretek. Dórinak ez szemlátomást nagyon tetszett, mire elmondta, hogy neki van a legklasszabb apukája.
4. Az "M" betűt végül - úgy néz ki - megtanulta, mert hazafelé felismerte a kocsik rendszámában. Megmondta azt is, hogy hanyadik betű a három közül, és ha valamelyik rendszámban nem szerepelt, akkor megmondta, hogy nincs köztük "M" betű.
5. Most már nem lehet csak úgy beugratni a kiscsajszit, mert tudja jól mikor füllentek és mikor nem. Ha olyat találok mondani, ami számára em elfogadható, akkor mosolyogva mondja, hogy ez nem igaz. Mint például akkor, amikor a repceföldnél elejtette a fényképezőgépét, de csak azután szólt, mikor már bekötöttem őt a gyerekülésbe és besültem a kocsiba magam is. Azt feleltem rá, hogy nem baj, otthagyjuk, mert majd veszek másikat, amit Dóri hitetlenkedve fogadott. Még rátettem egy lapáttal, mert közben elindultam a főút felé, mintha tényleg nem érdekelne az elejtett és elhagyott fényképezőgép. Dóri kicsit bizonytalanul ugyan, de megjegyezte, hogy "Apa, te füllentesz, biztos nem hagytad ott", s mivel nem tudok hazudni, ezért bevallottam, hogy már felvettem a földről és itt van a zsebemben. Dóri ennek megörült, mire elmondtam, hogy vigyázzon a dolgaira, mert sok pénzbe kerül ismét megvenni.
A két nap alatt sok-sok dologról beszélgettünk, de egyszerűen nincs hozzá memóriám, hogy emlékezzek mindenre.
A mostani két nap a két héttel ezelőtti kapcsolattartás pótlása volt, amiből maradt még 12 óra pótlandó idő. Ezt most vasárnap pótoljuk, amikor viszont már a soronkövetkező kapcsolattartásnak kellene lennie. Valószínűleg azt is pótoljuk majd valamikor...
A mai nap rávilágított, hogy a vadkempingezős túlélőfelszerelésemet ideje bekészítenem a kocsiba, ha nem akarok pofára esni valaminek a hiánya miatt. Szerencsére most nem volt szükségün semmire, de jobb felkészülni rendesen, minthogy valami miatt csorbát szenvedjünk. Úgy vélem, hogy számtalan vadkempingezésben lesz részünk az elkövetkezendő nyáron.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése