1. rész - Út Rovinj-ig

A másodfokú ítélet alapján háromszor egy hetet lehetek együtt Dórival a nyári szünet alatt, amelynek idei első hete június 20-27 közé esett. Ebből az alkalomból a horvát tengerpartot látogattuk meg, minek során bejártuk Szlovénia hegyvidéki tájait is. Annyi helyen voltunk, hogy még felsorolni is nehéz, ezért megpróbálom címszavakban összegyűjteni mindazt a szépet, amit láttunk.

A nyaralásra már napokkal az utazásunk megkezdése előtt elkezdtem készülgetni, hiszen Dórival még sosem jártunk ilyen messze az otthonunktól, ráadásul mindvégig vadkempingezést terveztem, amelyhez komolyabb felszerelésre volt szükségünk. Készítettem egy részletes listát, amely alapján bepakoltam mindent, ami a táborozáshoz, tisztálkodáshoz és étkezéshez kellhet. Dóri az első ülésen foglalt helyet, míg a cuccaink a hátsó ülésre és a csomagtartóba kerültek. 

Ami aggodalomra adott okot, az a kocsi műszaki állapota volt, ugyanis az indulás előtt két nappal elromlott a fékem, valamint mindkét első gumim széthasadt. Végülis szerencse, hogy ezeket az indulás előtt kellett orvosolni és nem a nyaralás alatt, ki tudja hol és mennyiért, viszont felvetődött bennem a kérdés, hogy ezek után mi mehet még tönkre, amelyre nem lehetünk felkészülve egy húsz éves járművel kapcsolatban?

Szerencsére az autó időben elkészült, így Dórival belevághattunk a nagy kalandba.

A TERV

Úticélként a horvát tengerpartot jelöltem meg, ahová - az autópályák kikerülésével - hegyvidéki utakon kívántam eljutni. Az ok egyszerű: kíváncsi voltam hogyan élnek az emberek Szlovéniában és Horvátországban, valamint érdekeltek e két ország természeti szépségei, amit ugyebár autópályáról nem tapasztalhat meg az utazó. A döntésem helyesnek bizonyult, mert - bár így hosszadalmasabb és költségesebb volt az út - olyan tájakon haladhattunk át, amelytől a lélegzetünk is elállt. 

Végső soron Rovinj volt a végállomás, de Isztria egyéb tengerparti városaira is kíváncsi voltam. Hogy milyen tanúságokat vontam le e két országról az egy hét utazás alapján, arra majd e bejegyzés legvégén térek ki. 

Az útitervet ugyan részletesen elkészítettem már az indulás előtt egy héttel, de végül teljesen más útvonalon haladtunk, mint ahogy azt a noteszembe feljegyeztem. Valahogy így jött ki a lépés. Mivel odafelé Édesapámhoz is benéztünk Velemérre, ezért a tengerparthoz vezető út Szlovéniával kezdődött. És ha már Szlovénián át haladunk, akkor miért ne nézzünk meg néhány ismertebb helyet? Az első állomásunk épp ezért Novo mesto volt, amelyről azt írták az útikalauzok, hogy Szlovénia egyik legszebb települése.

NOVO MESTO

Velemérre késő délután érkeztünk meg, ahonnan egy óra múltán indultunk is tovább. Szándékos volt a kései indulás, mert nem akartam a nagy melegben és forgalomban vezetni a gyerekkel, aki a Velemérig tartó út során mindvégig panaszkodott a hőségre és az ablakon át betűző Napra. Velemértől Novo mesto nagyjából 210 kilométerre fekszik, ezért oda kellett lépnem a gázpedálra, ha még éjfél előtt szerettünk volna tábort verni. Úgy terveztem, hogy amint megérkezünk, rögtön lefekszünk aludni, hogy másnap reggel újult erővel kezdjük el felfedezni a várost.

Utunk során érintettük Maribort, valamint olyan hatalmas hegyeken haladtunk át, amelytől a lélegzetünk is elállt. Az autópálya nagyrészt völgyekben halad, míg mi a csúcsokat vettük célba, amelyek felé szűk és kacskaringós, meredek utak vezettek. Akkora hegyeket és fenyveseket láttunk, mint amit ezelőtt még soha, ezért gyakran megálltunk egy-egy észveszelytő helyen, hogy magunkba szippantsunk valamit a hely hangulatából. Sajnos erről az estéről nem készültek képek, mert egyrészt nem lehetett volna látni a képeken semmit a sötétség miatt, másrészt pedig nehéz és életveszélyes mutatvány lett volna vezetés közben fotózni.

Egy kivilágított templom a semmiben

Dórival valamelyik hegycsúcson megálltunk egy kávéra, ahol mintegy fél órát pihiztünk. Igazság szerint roppant fárasztó volt a vak sötétben, meredek, keskeny és kanyargós utakon vezetni, ráadásul ha tartani kívántuk az elhatározott menetidőt, akkor a gázra is rá kellett lépni, hogy időben odaérjünk az első állomásra. POHORLE és POSAVSKO hegyei igazi erőpróbának vetették alá a kocsit is, amely egy-egy emelkedőnél igencsak megszenvedett a feljutással. Épp ezért ahol lehetett tartanom kellett a 80-as, 100-as tempót, hogy egy váratlan emelkedőnél lendületből jussunk fel a csúcsra. Az egyik beláthatatlan kanyarnál áthajtottam egy méretes borzon is, amely az út közepén feküdt - valószínűleg már holtan. Ezzel most tapasztaltam meg először, hogy milyen az, ha áthajtok egy állaton, amely érzésem szerint szétkenődött az úton a kocsi súlya alatt (szegényke).

Végül éjfélkor értünk Novo mestoba. Egy dombtetőn elhelyezkedő sportcentrum parkolójában álltam meg, ahol a hátsó ülésről átpakoltam a cuccokat az elsőre, majd megágyaztam Dórinak, hogy kényelmesen tudjon aludni. Dóri persze még járkálni akart a városban, de egy rövid sétán kívül nem mentünk el messzebbre a kocsitól, hiszen másnap kipihenten akartam körbelesni a környéken. A hegyvidéki levegő ellenére rettentő meleg volt a kocsiban, ezért félig letekert ablakok mellett aludtunk: Dóri hátul, míg én elől. 

Hajnali 5-kor ébredtem, Dóri pedig valamivel ezután. Alig aludtunk 5 órát, de mégis fittnek éreztük magunkat. A parkolóval szemben volt egy bevásárlóközpont, ahol ittunk egy jó kávét. 

Dóri kiskanállal fölözte le a tetejét

Vettünk pár flakon vizet, majd belevetettük magunkat a kisváros forgatagába. Dóri a triciklijével tekert előttem, én pedig szorgosan fotóztam.

A főtéren

Körbeszaladgálta a helyet

Anya hívta telefonon, hogy érdeklődjön tőle

A főtér után felmentünk a templomhegyre megnézni a helyi templomot...

A Kapiteljska cerkev oldalában

...majd lementünk a Krka folyó partjára, hogy megkeressük azt a helyet, amit a magazinok is mutatnak, ha Novo mestoról van szó. 

Novo mesto gyönyörű hely. Tiszta és rendezett, mint amúgy minden szlovén település. 

Szűk utcácska a domb oldalában

Egy másik hídról lenézve, visszafelé menet

Összebújás Apával

DVOR, KOCEVJE, FUZINE

Novo mesto-t délben hagytuk a hátunk mögött, hogy folytassuk az utunkat az Adria felé. Az út hatalmas erdőkben és meredek hegyoldalak között vezetett.

Az egyik településen, Dvor-nál gyönyörű patakra lettünk figyelmesek, amely tulajdonképpen maga a Krka folyó, de a még nem hajózható szaksza, közel a forrásához. Itt meg is álltunk egy röpke órára bámészkodni. Mivel a helyet alkalmasnak találtam a tisztálkodásra, vettünk egy frissítő fürdőt.

A Krka a fölötte átívelő hídon

Innen már közel volt a horvát határ, ahová Kocevje érintésével érkeztünk. Kocevjén is megálltunk pár percre, hogy megcsodáljuk a településen áthaladó folyót, a Rinzát.

Alighogy elhagytuk Kocevjét, Dóri szólt, hogy éhes. Megkérdeztem tőle, hogy volna-e kedve kolbászt sütni, amihez természetesen volt, úgyhogy a határ felé vezető úton elkezdtünk megfelelő táborhelyet keresni. Az egészben az volt a vicces, hogy amikor megálltunk egy félreeső zúgban, váratlanul elkezdett szakadni az eső, majd amikor emiatt inkább tovább hajtottunk, ismét kisütött a Nap. Épp ezért a következő helyen ismét megálltunk, mire ismét eleredt az eső. Ezt még a harmadik alkalommal is eljátszotta velünk az időjárás, majd csak a negyediknél maradt annyira kedvező, hogy nekiláthassunk sütni.

Sütésre készen

Én csináltam a tüzet, Dóri pedig megsütötte a kolbászokat

Kecsöppel tálalva

Hogy ne romoljon meg a hús, ezért az összes kolbászt megsütöttük

A pihenőhely, ami mellett sütöttünk

Miután jól laktunk, Dóri fogat mosott, majd eloltotta a tüzet:

Ebéd után folytattuk utunkat; a horvát határt pár perc alatt elértük. Itt adódott egy érdekes jelenet, ugyanis az egyik horvát határőr akadékoskodni kezdett Dóri ideiglenes személyigazolványával kapcsolatban. Láthatóan nem értette, hogy ez csak egy ideiglenes igazolvány, amelynek érvényessége 2019. június 27-ig szól, vagyis a nyaralásunk utolsó napjáig (Szerintem Anya direkt csináltatott nekem ideigleneset, méghozzá a nyaralásunk alkalmából, mert nem akarta nekem átadni a véglegest. Azt mondta, hogy ilyet adtak neki a Kormányablakban, ami azért nem hihető, mert amúgy mindenkinek véglegeset adnak és tök mindegy, hogy felnőttről vagy gyerekről van szó. Talán attól félt, hogy elrabolom a gyermekünk? Egy ideiglenes igazolvánnyal ugyanis nehezen tudnám legalizálni a gyereket, ha lejár annak érvényessége).

Szóval a határőr elkezdett nekem karattyolni valamit horvátul, amiből természetesen egy árva szót sem értettem. Amikor hangot adtam értetlenségemnek, ő erélyesebben hajtogatta ugyanazt, mintha ettől jobban érteném a nyelvét. Erre a hangzavarra viszont előbújt az odújából egy másik horvát határőr is, aki az előző felettese lehetett, mert kivéve a kezéből az igazolványt, elkezdte neki kibetűzni, hogy mit írtak a fénykép fölé, majd elmagyarázta, hogy ez csak ideiglenes igazolvány, ami pár nap múlva lejár. Láthatóan egyikük sem látott még ilyet, tehát ha akarnék, magam is hamisíthatnék egyet a gyereknek, mert nem akadnánk fent vele (sima, fóliázott papírlapról van szó). 

A szlovén-horvát határátkelőhely Brod na Kupinál

Végül a határőrök intettek, mi pedig folytathattuk utunkat. Végre.

Innentől kezdve megsűrűsödtek a szerpentinek, valamint egyre meredekebb és rosszabb állapotú utakkal találkoztunk. Érezhetően egy szegényebb országban jártunk, mert míg Szlovénia útjai kifogástalanok voltak, Horvátoszágban már sok helyütt a felfestésre sem futotta (persze hozzájuk képest a mi útjaink mégrosszabbak). 

Kilátás az egyik szerpentin tetejéről

Dóri navigál(ni próbál)

Rijeka felé haladva érintettük Delnicét és Fuzine-t, amely utóbbinál elhaladtunk egy tó mellett, amelyből teljesen leeresztették a vizet. Brutális látvány volt az üres tómeder, végében egy hatalmas híddal. 

A tó látványa Fuzine felől

A Bajersko jezero és Dóri kapcsolata 2019-ben

Dórival megnéztük a tómedret, ahol sétáltunk pár percet. Valószínűleg az történt a tóval, hogy a vizet visszatartó gátat javítják, mert munkagépek parkoltak a tövénél. Erről nem készítettem képet, mert amúgy nem volt érdemesre méltó a környezet.

Dóri nagyon élvezte a nem szokványos tájat

RIJEKA

A tómedret elhagyva tulajdonképpen már csak egy köpésnyire voltunk az Adriától. Eredetileg Poracnál kezdtük volna az utunk és Rijekánál fejeztük volna be, de végül valahogy úgy jött ki a lépés, hogy célszerűbbé vált Rijekánál kezdeni. 

Amikor először pillantjuk meg a tengert

Az út nagyon kacskaringós volt, rengeteg lejtővel. Tulajdonképpen folyamatosan ereszkedtünk le a hegyekből, s már-már attól féltem, hogy eldurran a fékem (ugyanis az utazás előtt két nappal megadta magát az egyik munkahengerem, s félő volt, hogy sorban adják fel a többiek is). Szerencsére semmiféle műszaki problémánk nem akadt, így épségben megérkeztünk Rijekába. 

Eredetileg úgy terveztem, hogy megállunk körbenézni, de annyira lehangoló látványt nyújtott a város, hogy egy tankolást leszámítva inkább keresztülhajtottunk rajta. Ugyanis nem tetszett, hogy a tengerparti rész tele van kikötői épületekkel, üzemekkel, csarnokokkal, amelyek elveszik a kilátást a tengerre. Emellett az egész városban érződött az a komcsi hangulat, amit mi szerencsére már levetkőztünk az elmúlt húsz év alatt. Rijekában rengeteg szocreál épület, üzletsor, utca és miegymás van, amit valahogy nem akaródzott kedvem megnézni. Az INA nevű benzinkúthálózatuk is olyannak tűnt, mint amilyen nálunk volt anno az ÁFOR. Emellett az egész város szürke és egyhangú volt, mert láthatóan nincs pénzük a felújításokra. Hiába is, Horvátország még nem EU-s ország, így támogatást sem hívhat le a munkálatokra. Azért a kocsiból lőttem pár képet:

OPATIJA

Következő állomásunk Opatija volt, ahol nagy szerencsénkre találtunk egy ingyenes és szabad parkolóhelyet. Ez már érzhetően "turistaparadicsom" volt, ahol rengeteg turista és autó tolongott végeláthatatlan sorokban. 

Dóri itt végre kipróbálhatta a nagynénitől kapott úszógumit, meg azt a vizipisztolyt, amit még idefelé jövet a Balatonon vettem neki. 

Opatija strandja amúgy nagyon szép, de az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy a magazinokban azért jelentősen túltolják, mint ahogy a valóságban kinéz. Egy pici kis öbölről van szó, ahol nem is a tenger adja meg a látványát, hanem a mögötte magasodó hegyek. 

Hogy milyen a tenger? Sós.

És, hogy mit szeretnek benne az emberek? Hát nem tudom, de erről majd a következő bejegyzés végén írok egy terjedelmesebb véleményezést. 

A strandolás és fagyizás végén Dóri be akart menni a városba körbenézni, de mire összapokltuk magunkat, hogy besétáljunk, váratlanul eleredt az eső. Gondolkodtunk, hogy mitévők legyünk, mert az eső miatt nem gyalogolhattunk vissza két kilométeren át, míg ha autóval megyünk, ott már csak fizetős parkolót találunk, amihez - érthető okból - nem volt kedvem. Végül persze mégiscsak autóval mentünk, mert nem akartam párszáz forint miatt kihagyni az élményt, de azért felötlött bennem az is, hogyha mindenhol csak párszáz forintot fizetek a parkolásért, akkor az egész isztriai kalandunk során már több ezer, esetleg tízezer forintot hagyhatok ott csak a parkolás miatt. Ez pedig elvesz abból a keretből, amit mondjuk fagyira szántam.

Amikor visszaértünk Opatija belvárosába (ami tulajdonképpen a tengerpartot követő, túlzsúfolt és giccses sétány), olyannyira szakadt az eső, hogy kiürültek az utcák. És bár az eső addigra már elmúlt, mire kisétáltunk a parkolóházból, de az utcák továbbra is néptelenek maradtak. 

Sajnos valamilyen oknál fogva nem készítettem több képet Opatijáról, pedig az építészete (és ezáltal a hangulata) miatt érdemes lett volna. Dórinak újszerű élményt jelentetek a pálmafák, valamint a vadon növő kaktuszok, míg én a meglehetősen magas árak miatt berzengtem egy kicsit. 

SVETI PETAR

Opatiját elhagyva úgy döntöttem, hogy nem Pulában, hanem valahol a környéken hajtjuk álomra a fejünket. Nemcsak a tisztálkodás végett, hanem mert muszáj volt kimosnom a ruháinkat. Egy gyors netes keresgélés után rátaláltam a Moscenicka Draga elnevezésű kempingre, amivel szemben találtunk egy éttermet is. A strandra ugyan nem mentünk el, de mivel már beesteledett és fáradtak is voltunk, ezért egyáltalán nem bántuk.

Miután bejelentkeztünk a kempingbe, átmentünk az út túloldalára enni. És most figyeljetek, az alábbi kép önmagáért beszél:

Hatalmas tányér...

...csekély mennyiségű kajával

Szóval... khm... ez a hatalmas adag kaja, egy pohár sör és egy piciny üveg narancslé hatezervalamennyi forintba került! Nem tudom a kép mennyire érzékelteti, de a két tenyeremben lazán elfért volna mindkettőnk vacsorája, ráadásul az egész tocsogott az olajban, amit Dóri fújolva tolt odébb. Eredetileg levest kértünk, de arra fél óra várakozás után azt mondta a felszolgáló csajszi, hogy mégsem tudnak hozni, mert - gondolom - meghalt a szakács, vagy mi. Amikor beültünk az étterembe rendelni, még volt leves, majd egyszercsak nem volt. A nő közölte, hogy nincs, majd amikor választottuk ezt az izét és megettük, meg is kérdezte, hogy ízlett-e, hogy rendben volt-e vele minden. Szerintem valami történhetett a konyhában: vagy a szakács mondott fel, vagy a technika mondott csődöt, miáltal örültek, hogy hozni tudnak valamit. A kajánk kábé olyannak tűnt, mintha a takarítót kérték volna meg rá, hogy dobjon össze valamit, mert nincs más megoldás, nem éghetnek be a vendégek előtt. Hatezervalamennyiért...

Nem tudom hogyan történt, de ha ez a valami jelenti a horvát konyhát, akkor a konyhájuk bődületesen szar. Én megeszek bármit, de tényleg, még erre is azt mondanám, hogy jó volt, ha nem tudnám, hogy nem volt az. Túl savanykás volt és túl olajos. Dóri ezután meg is jegyezte, hogy a magyar ételeknél nincs jobb, amivel messzemenően egyet tudtam érteni. 

Valahogy jól kellett lakatnom Dórit, ezért felajánlottam neki, hogy elmehetünk máshová enni, mivel viszont nem akart már kimozdulni sehová és azt mondta, hogy nem is éhes, ezért bevágott egy csokit, majd elmentünk tusolni. 

Ismét éjfélre járt, mire aludni tértünk. Dóri kicsit még tabletezett, majd elnyomta az álom. 

Másnap reggel mosással kezdtem a napot, míg Dóri még aludt. Később viszont annyira meleg lett a felkelő Naptól, hogy ki kellett nyitnom a kocsi ajtajait, nehogy besüljön a gyerek.

Apró tappancsok

Nehezen ment az ébresztő, de végül sikerült életet lehelnem Dóriba. Egy ismételt zuhanyzás után elmentünk a környéken sétálni.

A kempinggel szembeni hegy

A kemping bejárata

A kép valahogy nem adja vissza, de hatalmas hegyek húzódtak körülöttünk

A séta után szedelőzködtünk, kifizettem a szállást és indultunk tovább.

PLOMIN

Következő célállomásunk Pula volt, ahová gyönyörű tengerparti út vezetett. A magazinok ajánlották a part mentén futó mellékutat, ahonnan csodás panoráma nyílik a tengerre, és mitagadás, ebben nem kellett csalódnunk. Nemcsak a kilátás volt pazar, de maga az út is látványos volt a jobbról magasodó sziklákkal. Ez a szakasz Opatijától Plominig tartott.

Plominnál aztán egy szédítően látványos dologgal találkoztunk, ahol meg is álltunk fotózni: ez a kékségben ragyogó Plomini-öböl volt egy dokkoló hajóval, valamint egy szénerőművel, amelyek többszáz méterre alattunk, egy meredek sziklafal alján voltak láthatóak.

Ezután továbbhajtottunk Pula felé, de az első kanyarnál ismételten meg kellett állnunk a látvány miatt.

Lélegzetelállító...

A szénerőmű szédítően magas kéménye

(a teteje végeredményben magasabban volt, mint ahol mi álltunk)

Párszáz méterrel odébb ismét megálltunk, hogy lefotozhassuk a Szent György-templomot. Sajnos zárva volt, ezért nem tudtunk bemenni. 

Plomin után egy unalmasabb szakasz következett, amit Dóri szerencsére átaludt, így Pulába már frissen és üdén érkezett meg. Puláig a 66-os úton haladtunk, amelynek utolsó kétharmada annyira egyenes, hogy gyakorlatilag 100-120 km/óra sebességgel haladtunk. 

MEDULIN

Mielőtt Pulába értünk volna, lekanyarodtunk a főútról Medulinba. Ez egy 10 perces kitérőt jelentett, amit érdemes volt megejteni, hiszen rengeteg magazin hivatkozott rá, mint "gyönyörű város"-ra. A város tényleg szép volt, de horvát mércével mérve nem volt benne semmi különleges. Dórival persze megnéztük a kikötőt, majd lementünk a strandra. 

Dóri ugyan nekiveselkedett a víznek, de végül annak kavicsossága miatt elment tőle a kedve. Én már meg se próbáltam bemenni, nem pazaroltam rá az időt. Mintegy fél óra "pancsolás" után inkább körbenéztünk a bazársoron. 

Ettünk egy-egy pizzaszeletet

Ami kissé felbőszített, hogy minden vendéglő vagy kacatárusító bolt előtt be akartak minket terelni vásárolni. Nem lehetett úgy nézelődni, hogy ne kelljen mentegetőznünk, hogy mi csak nézelődünk és nem biztos, hogy venni is akarunk valamit. Még én éreztem magam cikinek és tapintatlannak, amiért nem vásároltam magam halomra. 

Medulin nem váltotta be az ígéretet, amit a turisztikai lapok nyomattak róla, ezért hamarosan indultunk is tovább Pulába. 

PULA

Pula szép város, de a saját megítélésem szerint nem veti fel a pénz. Az utcái hangulatosak ugyan, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy egyedül a turizmusból származhat némi jövedelmük. Minden sivár és szürke volt, a házakon látszott, hogy a lakói nem élnek jól. Ez persze az én véleményem és lehet rosszul láttam a dolgokat.

Dóri természetesen élvezte az egészet és tök odáig volt, hogy sétálhat egyet a hazájától oly messze. Néha már-már olyannyira felbátorodott, hogy képes volt faképnél hagyni, én meg szaladhattam utána ki tudja merre. 

A turistaparadicsom bejárata, a Sergius-diadalív

Dóri néha azért megpihent a rekkenő hőségben

A fő atrakciót a római amfiteátrum jelentette, ami gyakorlatilag Pula legjelentősebb látnivalója. A turisták zöme ekörül csoportosult. Meg kell hagyni, hiába az ötödik legnagyobb római amfiteátrium, a méretei így is gigásziak.

Mire elértünk idáig, már annyira kitikkadtunk, hogy muszáj volt leinnunk magunkat. Dóri egy citromos shake-et, míg én egy tömény alkoholos sört ittam. Igen, alkoholosat, ugyanis egész Horvátországban nem kaptunk alkoholmentes sört. Hiába kértem, a kocsmákban fejet rázva közölték, hogy nem árulnak alkoholmenteset. Nofene...

Dóri és a hűsítő ital

Mit is tehettem mást, minthogy megigyak egy pohár valódi sört. Úgyis meleg volt, s gondoltam mire visszaérünk a kocsihoz, majd kiizzadom. 

Ez Dórinak is ízlett

Pulánál történt meg velünk, hogy elfelejtettem merre parkoltunk le a kocsival. A városnézés és Dóri felügyelete annyira lekötötte a figyelmem, hogy amikor elindultunk vissza a kocsihoz, felötlött bennem, hogy nem is tudom hol álltunk meg. Jó, mi? 

Sörözgetés közben mondtam is Dórinak, hogy most hagyjon egy kicsit, míg felidézem magamban merre is jártunk. Nézegettem a telómon a GPS-t, hogy melyik részlet ismerős, de csaknem akart beugrani. Már láttam magamban a rémképet, hogy ugyanazon az úton haladjunk vissza, amerről jöttünk (másfél órás gyalogút), de végül kijelöltem magamban egy irányt, s elindultunk feléje. És lássanak csodát, mintegy 50 métert haladva eljutottunk abba a parkolóba, ahol a kocsit hagytuk. Akkora mákunk volt, hogy csak na. Dóri lelkendezett is, hogy nem kell annyit tekernie, mint ahogy azt korábban felvázoltam neki.

Dórinak egyébként kialakult egy sajátos viselkedési formája, ugyanis az utunk alatt kicsivel többet engedett meg magának, mint ahogy azt korábban megszoktam. Például amikor közöltem vele, hogy megvan a kocsink, ő felugrott a nyakamba és kissé grimaszolva, a pofámat markolászva belekiabálta a képembe, hogy "nekem van a legklasszabb apukám, mert megtalálta a kocsit!". Lehet a sörtől, de valahogy előbújt belőle az "állat", s másképp fogalmazta meg az érzéseit, mint eddig. 

STRANDOK

Pulát elhagyva úgy gondoltam, hogy keresni kéne valami normális strandot, mert nem hittem el, hogy csak ilyen nyomi köves partokat találni az egész országban. És bár az egész országot nem is jártuk be, azért az eddigi tapasztalatok azt mutatták, hogy mindenhol talpkínzó partokra lelünk, bárhogyan is keresünk mást. 

Így tehát a lehető legközelebb hajtottam a tengerhez, s időnként be-benéztünk egy-egy mellékútra, ahol feltételezhetően strandokra lelhettünk. Már nem tudom hol jártunk, de az alábbi képek a Pula utáni szakaszon készültek.

Gyönyörű, az biztos...

...de mivel az összes horvát tengerparti szél ide áramlott, ezért rettentően nehéz volt bemenni a vízbe az állandóan jövő hullámok miatt. Ha homokos lett volna a part, akkor egyszerűen csak beleszaladok a hullámokba, de mivel rengeteg kisebb-nagyobb kő leledzett a vízfelszín alatt, ezért a bukdácsolásomat folyton megtörte a pofámba verő víz. Dóri megpróbált velem tatani, mert rettentően érdekelte az általam beharangozott tenger, de miután a segítségemmel se tudtunk bejebb menni a vízben, ezért könyörgőre fogta, hogy vigyem ki. Pedig alig álltunk a parttól fél (!) méternyire.

A tenger látványa észak-nyugat felé

Dóri tanácstalanul nézi, hogy hol tudna bemenni a vízbe

Egy idő után annyira zavart az állandó szél és a hullámzás hangja, hogy visszapakoltunk a kocsiba és elindultunk tovább. Ekkor jöttem rá, hogy egy idő után a hullámzás oly nyugtató hangja egy idő után már az agyamra megy.

Ezután akadtunk rá erre a partra, ki tudja hol:

A part, ahol még szaladgálni sem lehet

Erről a partról már olvastam egy ismertetőben, és ha jól emlékszem írták is róla, hogy nehézkes benne a fürdés. A strand szépségét tulajdonképpen az adja meg, hogy a sziklák valami észvesztően meseszerűek, ha közelebbről nézzük őket.

Olyan, mint valami miniatűr kanyon, ahol Lego-figurákkal kalandozunk

Pici öblök tarkítják a kanyont

Tényleg szép, mint egy jól összerakott sziklakert

A horvátok többsége csak lemegy a partra és kifekszik,

de egyáltalán nem megy bele a vízbe (vajon miért...)

Dóri viszont élvezte a különleges természeti képződményt

Kavicsokat és gallyacskákat gyűjtögetett

Mindenki csak áll és néz, de alig akad valaki, aki belemenne a vízbe

Kövek

Nagyon oda kell figyelni, hogy hová lép az ember,

csakhogy ezt a hullámok miatt nem mindig látni

Íme:

Dórinak tetszett a sziklákon való ugrálás

  

Végül másfél órányi keresgélés után tovább mentünk Rovinj felé, mindvégig kerülve a főútvonalat. 

ROVINJ

Azt hiszem ha Isztriának fővárost kéne választani, akkor Rovinjra voksolnék. Messze a legszebb város, amit eddig láttunk. Maga a látnivaló egy félszigeten van, amit körbevesz a tenger, rajta egy dombbal, amelyre az óváros épült. Késő délután értünk oda, s mire belevetettük magunkat a város forgatagába, már szürkületbe léptünk. 

Dórinak nagyon tetszettek a szűk, sikátoros utcák, s mindvégig ő tekert előttem, mutatva nekem az irányt. Néhány kép Rovinj-ról:

A félsziget, amin az óváros áll

A fényképezőgépet innentől függőlegesbe kellett állítani

Rovinj tetején...

...egy kisangyallal

Dóri fáradhatatlanul teker

Az egyik boltba becsábították a színek

Éjszakai élet

"Gyere, Apa! Ne maradj le!"

Az éjszakai motoros

Kapott tőlem egy ilyet:

Spanyol zenét hallgat és képeket néz

Várja a vacsit az egyik étteremben

Végül a vacsi és az azt övező öröm

Dóri annyira elfáradt az éjszakai városnézéstől, hogy végül én toltam vissza őt a kocsihoz. Mire odaértünk, ő már félig elaludt a motorja kormányára dőlve. 

Aznap este egy külvárosi hotel parkolójában aludtunk, amit félig betakart a szemközti erdő. Szerencsére hűvösebb volt a levegő, így nem fülledtünk be a kocsiba. Úgy terveztem, hogy a 20 lieters vizesballonból fürdünk, de Dóri annyira álmos volt, hogy mire betettem őt a kocsiba, már el is aludt. 

Másnap reggel viszonylag későn keltünk, s megint a felkelő Nap sugarai kergettek ki minket a kocsiból. Amikor összepakoltuk magunkat és elindultunk Porac irányába, a nappali Rovinj látványa olyannyira lenyügözött mindkettőnket, hogy végül az óvároshoz közel leparkoltunk egy utcában, s visszamentünk megnézni a várost. Ismét...

Rovinj nappal

A kikötőből csodás rálátás nyílt a városra

Egy elfáradt angyalka

Bohóckodás közben

Madáretetés

Zsákutca a tengerre

Ismét a hegytetőn

Dórival úgy döntöttünk, hogy mivel az esti fürdés elmaradt, ezért megmártózunk a vízben. A fenti képen látható tornyocska mögött lementünk a partra, majd alámerültünk a hűsítő vízbe.

Nem maradtunk sokáig, épp csak annyi ideig áztattuk magunkat, hogy lejöjjön rólunk az izzadtság, valamint visszahűljünk az elfogadható szintre. Ezután felöltöztünk, s mintha mi se történt volna, folytattuk a városnézést.

Az ébredező városban viszont nagyon oda kellett figyelni, mert az áruszállító kocsik dudaszó nélkül száguldoztak a sikátoros utcákon. És ez nem vicc: szó szerint száguldoztak, ami egy parányi utcán abszolút életveszélyes mutatvány.

Dóri persze rendületlenül hajtott tovább

Az óváros után még elmentünk a piacra, ahol Dóri kapott egy "emléket". Kifejezetten ő kérte, hogy vegyünk neki valamit, ami erre a nyaralásra, illetve Rovinjra emlékezteti majd.

Gyönyörű angyalkám boldogan mosolyog

Ezután ettünk egy-egy fagyit és játszottunk a kikötői játszótéren, majd folytattuk utunkat Porec felé.

Vége az első résznek.

Folytatás