A fogyatékos

Napok óta gondolkodom rajta, hogy megírjam-e ezt a posztot, és még mindig nem tudom eldönteni, hogy érdemes volt e.

Harmadik éve már, hogy külön vagyok a lányom anyjától, de még mindig ugyanaz a lemez forog, amely a különválásunk után forgott. Azaz hiába telt el három év, a lányom anyja még mindig ugyanúgy gyűlöl, mint anno. Hogy miért, arra még nem sikerült rájönnöm, és hiába kérdezem róla az illetékest, ha csak annyit képes kinyögni, hogy "mert fogyatékos vagy".

Tehát fogyatékos vagyok... Oké.

Nem is tudom hol kezdjek bele az elmélkedésbe. Aki eddig rendszeresen figyelemmel kísérte a történetem, az már tudja, hogy az utóbbi másfél évben arra törekedtem mindvégig, hogy valamely módon megbékítsem az exemet. Szimplán azért, hogy a lányom ne szenvedjen csorbát az apjától való eltiltás miatt. Persze az exem mondhatja, hogy nics semmiféle eltiltás, de erre felteszem a kérdést, hogy a kizárólag kéthetenkénti kapcsolattartás mi más lenne, ha nem az? Ugyanis a két hét alatt nemigen engedte eddig, hogy a lányommal akárcsak egy délután is eltöltsek kettesben a bírósági ítéleten túl, holott Dóri igényelné a velem való társaságot.

E bejegyzés abból fakadóan született, hogy Dóri az elmúlt héten furcsán viselkedett velem, amelyre nem találok magyarázatot. Tudvalévő, hogy alkalmanként bemegyek elé az óvodába, amikor az anyja érte megy, hogy 10-15 percnyi időre találkozhassak vele, míg felöltözik és elindul haza. Dóri eddig mindíg örült a jelenlétemnek, míg az utóbbi két alkalommal rám se nézett, de még csak nem is köszönt, és azt a csokikockát sem fogadta el amit amúgy minden alkalommal vinni szoktam neki. 

Hiába szólongattam és kértem, hogy adjon egy puszit, Dóri válaszra se méltatott. Az anyja ugyan mondta, hogy köszönjön nekem, de hajthatatlan maradt. Vajo miért?

Tudni kell még, hogy az idei év hosszú téliszünettel kezdődött, miáltal rengeteget voltam itthon. A fennálló szabadidőmben szinte minden nap elmentem vásárolni abba az áruházba, amelyben Anya is dolgozik, s ha úgy adódott, hogy az ő munkaideje végén végeztem a vásárlással, akkor a legtöbb esetben elhoztam haza az oviba, hogy ezáltal is találkozhassak Dórival. Persze bevallom, hogy a legtöbbször az a szándék húzódott meg a délután 2 órás vásárlás mögött, hogy felvéve Anyát, elvihessem őt az oviba a Dórival való találkozás reményében. Az áruház és az ovi közti út nagyjából 10 percig tart, s ez az idő jó lehetőségnek tűnt, hogy beszélgessek az exemmel a megbékélés (és nem a kibékülés!) okán. 

Anya általában szívesen jött velem (főleg amióta ilyen pocsék - szeles, esős - idő van), s ahogy észrevettem rajta, kicsit nyugodtabb volt a hangulata, mint korábban. Általában a gyerekről beszélgettünk a kocsiban; nyaralásról, gyerektartásról, munkáról, kapcsolattartásról, meg ilyenek.

De mégis előjött belőle a valódi önmaga, amit semmi esetre sem tud levetközni magáról.

A legutóbbi kapcsolattartáskor (lásd: Elveszve) nem szárítottam meg Dóri haját az uszodában, amit a gyerek el is árult az anyjának. Amikor egy alkalommal elvittem Anyát az oviba, kérdőre vont a kocsiban, hogy miért nem szárítottam meg Dóri haját, mire elmondtam, hogy megszárítottam. Ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig én nem szárítottam meg és tél lévén könnyen megfázhat, majd hozzátette, hogy legalább ő érte tenném meg, hogy jobban figyelek (mással lehetek hanyag, de a saját gyerekemmel nem). Akkor annyiban hagytam a dolgot, mert nem lehet vele vitatkozni, hiszen ha a gyerek mond valamit, akkor az biztos úgy is van (példa rá mondjuk ez az eset is: Punci).

Visszatérve az ovira: Dóri a legutóbbi két alkalommal szinte átnézett rajtam, levegőnek nézett. Eléggé fájt, mert nem így ismerem Dórit, mint aki szarik az apjára. Pár napra rá ismét elmentem az oviba, hogy beszéljek vele a viselkedéséről. Míg az anyjával vártunk rá a folyosón, beszélgetni kezdtem az exemmel. Próbáltam vele kedves lenni, hogy kicsalogassam belőle a barátságos hangnemet, mire nekem támadt, hogy hagyjam már békén, ne beszélgessek vele. Annyira arrogáns volt, hogy elképedtem a stílusán. Sosem bántottam őt, mégis alpári a stílusa. Megkérdeztem tőle, hogy miért beszél velem így, amire egyáltalán nem adtam okot, mire csak annyit volt képes kinyögni magából, hogy "mert fogyatékos vagy". Megkérdeztem, hogy szerinte miért, de nem adott rá választ. Gondolom azért, mert szerinte képtelen vagyok a gyerekére (az övére, nem a miénkre) vigyázni. Amikor erősködtem, hogy mondja már el miért ilyen velem harmadik éve, ő még mondott valami olyasmit is, hogy "fasz vagy". 

Magam sosem beszéltem így senkivel, mert úgy vélem, hogy ez is az intelligencia egyik fokmérője, míg ő folyamatosan ilyen szavak kíséretében jellemez engem. És persze magyarázatot nem ad rá, hogy miért, mert valószínűleg ő már három évvel ezelőtt elkönyvelt valaminek, amihez megingathatatlanul tartja magát. Tehát fasz vagyok és fogyatékos, és ezt harmadik éve hajtogatja, ha megkérdezem miért ilyen bunkó. 

Magyarázatot sosem ad, mert ahhoz nem elég intelligens, vagy talán mert annyira se tart, hogy magyarázkodjon nekem. A stílusából egyébként lesüt, hogy a gyerekünket a sajátjának tekinti és nem tart engem egyenrangú félnek (szülőnek), s legszívesebben sosem adná oda nekem Dórit. Példa erre az is, hogy bármilyen esemény történik Dóri körül vagy vele kapcsolatban, arról nem ad tájékoztatást. Ha a gyerek beteg, akkor azt is csak akkor árulja el, ha az a kapcsolattartás idejére esik. Persze arra jó vagyok, ha a kórházba kell vinni a gyereket, mert beledugott egy gyöngyöt a fülébe és nincs más, aki elvigye őket. Mondjuk nem mintha nem akarnám őket elvinni, de ha kéznél lenne a nagymama, akkor inkább neki szólna, mint nekem.

De példa rá az is, hogy a jövőheti farsangi buliról sem tett említést. Amikor legutóbb az oviban lefaszozott és lefogyatékosozott, akkor szóba került ez is. Annyira primitív dumát nyomott a folyosón, hogy elképedve álltam előtte. A szemére vetettem, hogy teljesen kizár a gyerek életéből, s még azt sem képes elmondani, hogy farsangi bulijuk lesz. Amikor a farsang helyéről kérdeztem, akkor is csak hadovált össze-vissza, hogy nem tudja hol lesz, ami egész egyszerűen szemen szedett hazugság. Megkérdezte, hogy minek érdekel annyira, mire döbbentem néztem, hogy ezt most komolyan kérdezni? Azt feleltem, hogy azért, mert a lányunk az én gyerekem is, aki érdekel és részt szeretnék venni az életében. Melelsleg nem zárhat ki az ilyen eseményekből, mert én is Dóri szülője vagyok. 

Látni kellett volna az arckifejezését, amikor ezeket hallotta. Egyszerűen képtelen felfogni, hogy ezzel a viselkedéssel a gyerekünknek árt (amit amúgy szintúgy elmondtam), mert meggyőződése, hogy Dórival kapcsolatban egyedül ő jogosult döteni, ő az, aki dönthet a felmerülő kérdésekben. Egyáltalán nem számol velem, nem veszi számításba a véleményemet. Keresztülnéz rajtam, mint egy felesleges és ártó, zavaró akármin. Bár igazság szerint még annyiba se vesz, mert akkor észrevenne, de nem, ő szó szerint keresztülnéz rajtam.

Meg találta jegyezni, hogy "folyton jössz utánam, benne vagy a seggemben", de azt már nem látja, hogy miért. Épp ezért kérdeztem tőle, hogy miért ilyen velem, miért nem tud végre megbékélni és miért kell még három év után is a gyűlöletet szítania, amire - természetesen - nem adott választ. 

A jellemtelenségére utal az is, hogy tavaly nyáron kiszivárgott valami olyasmi, hogy az elköltözést tervezik vidékre (vagy külföldre) a faszija után, amivel kapcsolatban tök nem érdekelte, hogy hogyan tudom majd meglátogatni a lányomat. Erre is azt felelte, hogy ha többszáz kilométerre költöznek tőlem, akkor egyáltalán nem káros a gyerekre, ha nem tudom őt meglátogatni az anyagiak miatt. Csak nézett, mint a maki, amikor kiakadtam ezen. Szerinte ugyanis a gyereknek semmi baja nem származna belőle, ha az anyagiak miatt nem tudnám tartani a kapcsolatot vele.

Az ovis vitatkozásunkra visszakanyarodva: a végén még megjegyzett valami olyasmit, hogy én egy senki vagyok, aki nem vitte semmire, amelyre már tényleg felbasztam magam. Megkérdeztem tőle, hogy ő mire vitte eddig az életben, azon kívül, hogy szült egy gyereket? Elárulom: semmire. Az anyja lakásában lakik, nincs kocsija se, de még a jogosítványt se rakta le, amelyre azért szükség volna, ha már van egy gyereke, nem? Ráadásul egy kibaszott árufeltöltő az áruházban, ami persze nem lehet fokmérője egy embernek, de ha már baszogat azzal, hogy én mire vittem, akkor nézzen már egy kicsit magába, hogy ő mire? 

Amúgy meg ha nem vette volna észre, azért én már a második házamat építettem fel és a második kocsimat fogyasztom, tehát lépegetek előre. 

Tehát ez a nő full lenéz és semmibe vesz, és még az sem érdekli, hogy a gyerek - vele ellentéten - igényli a társaságomat. Tök nem érdekli, mert csak ő létezik Dóri számára, legalább is szerinte.

Egyébként megjegyzem, hogy anno, amikor megvettem a pilisvörösvári telket és felépítettem rá egy házat, nem akarta elhinni, hogy képes voltam rá. Csak azért jött le hozzám (barátságot szimulálva) még az elején, hogy megbizonyosodjon róla milyen lett a ház. Az új kocsinál szintúgy nem hitte el, hogy képes voltam kiszállni a Trabantból, mert - gondolom - szerinte annyira szerencsétlen vagyok, hogy sosem lesz jobb autóm. 

Annyira téves információkkal van tele az agya velem kapcsolatban, hogy csak szájtátva áll, ha valami fejlődést lát. És persze én vagyok a senki. 

Magam sosem bántottam semmivel. Volt olyan, hogy legszívesebben felképeltem volna dühömben, de úgy voltam vele, hogy egyrészt nem éri meg a fáradtságot és a balhét, másrészt pedig nincs jogom bántani azt az embert, akit a gyermekem szeret. És ez utóbbi fontos, hiszen a lányomat köpném vele szembe, ha kezet emelnék az anyjára, vagy ha bármi módon bántanám.

Az exem természetesen nem így van vele, mert nem jutott el az agyáig ez a fajta tudat. Annyira primitív, hogy képtelen átgondolni, hogy a folytonos ellenségeskedése és tiltása mire vezet. 

Dóri aznap amúgy végre köszönt nekem és elfogadta a csokimat. Amikor kilépdeltünk az oviból, még az ölembe is feljött mindaddig, míg ki nem értünk a bicajukhoz. Búcsúzásnál ráadásul integetett is, meg adott egy puszit, viszont láthatóan nem örömből, hanem "jólneveltségből", amit én is meg az anyja is mondunk neki. Anya javára legyen írva, hogy ő azért mondogatta neki, hogy köszönjön nekem, de azért nem lennék rá megesküdve, hogy otthon ugyanilyen "barátsággal" beszélne rólam.