Volt egyszer egy Apa

Mivel a Családsegítő a két ünnep között zárva tartott, ezért a kislányommal nem találkozhattam  hivatalosan az említett időszak alatt, viszont az édesanyja az ünnepekre való tekintettel volt olyan kedves, hogy mégiscsak megengedjen vele egy ünnepi ebédet. Ezt megelőzően, immáron a negyvennegyedik alkalommal, 23-án voltunk együtt az olvasóteremben, másnap pedig jött a Karácsony, amin ugye nem lehettem jelen, hiszen az az anyukánál zajlott. Persze SMS-ben megkérdeztem az exemtől, hogy a Szentestére való tekintettel elmehetnék e hozzájuk pár percre csillagszórót égetni, mire ő azt felelte, hogy nem, mert nem lesznek otthon.  Hát jó, ha nem, hát nem. Ez is csak egy nap a többi közül... Viszont nem akartam otthon, a televíziót bámulva tölteni az estét, ezért kocsiba ültem és körbeautóztam Horányt. Hozzáteszem, hogy a kislányomék az anyja állításával ellenben mégiscsak otthon voltak, mert a főúton haladva látni lehetett az ablakukon át kiszűrődő lámpafényt. Gondolom az ...

A negyvennegyedik kapcsolattartásunk hetében többször is találkoztam a kislányommal: először hétfőn, vagyis 19-én (lásd: Negyvenharmadik ), amely a két ünnep közötti zárva tartás miatti kiesést hivatott pótolni, majd másodszorra 22-én, amikor az édesanyjának átvittem egy szatyor cuccot, amit nálam felejtett anno, még az elköltözésekor. Csak ezután jött a 23-a, amelyről alább számolok majd be. 22-én nem terveztem a találkozást a kislányommal, de mivel az exem dolgai útban voltak a padló lerakása közben, ezért átugrottam velük, hogy megszabaduljak a felesleges "lomoktól". Ugyanis sok-sok dolog van még nálam, amit vissza kéne adnom   neki , amelyek úgy kerülnek elő a kacatjaim közül,  ahogy a házépítésemmel haladok előre .  A kislányom végtelenül megörült nekem, amint meglátott a Trabi mellett állva. Épp a ház mögül sétáltak vissza az anyjával, ahol motoroztak kicsit az udvaron. Már sokszor történt ilyesmi, ezért nem is számít különleges eseménynek, viszont a mai na...

Kissé le vagyok maradva az események ismertetésével, ugyanis jelenleg a házikóm padlóját burkolom éjt-nappallá téve, és sajnos minden időm erre megy el. Muszáj mielőbb befejeznem az otthonom építését, hogy a kislányomat egy kényelmes és tiszta helyre hozhassam haza... Persze, ez a hazahozatal még messze van, mert a Tiszteletteljes Bíróság nem kapkodja el a döntését arról, hogy egy apa megkaphatja-e a gyermekét vagy sem. Számukra tök mindegy, és inkább azon a véleményen vagyok, hogy az egészet addig húzzák-halasszák, amíg a kislányom be nem tölti a harmadik életévét. Na, mindegy. Nem akarok ezen rágódni ismét.  Néhány nappal ezelőtt, december 19-én tartottuk meg a negyvenharmadik kapcsolattartásunkat, amely óta már túl vagyunk a negyvennegyediken is, csak hát a bekezdésben említett elfoglaltságaim miatt eddig még nem számolhattam be róla. Épp ezért nem is szándékozom messzemenő részletekbe bocsátkozni az ismertető során, s inkább egy-egy képpel mesélem el a történte...

Tegnapelőtt ismét találkoztunk a Családsegítőben, immáron a negyvenkettedik alkalommal... Az elfoglaltságainkban semmi változás nem történt, így a részletes ismertetővel most nem bajlódnék. Dóri viszont a mai napon ismét tanult egy új dolgot: elsőként kóstolta meg a mézet. Az anyja elmondta, hogy Dóri egy nappal korábban bekapott egy botot, ami felsértette a szájpadlását, ezért ha lehet, most tejes dolgokat ne adjak neki (gondolom a tej lebomlásakor keletkező bacik és elfertőződés miatt - de  a miértekről őt kérdezzétek inkább ), ezért a mai menüből a Túró Rudi kimaradt. De nem is baj, mert Dóri már az érkezésekor jelezte, hogy Kinder-tojást szeretne enni. Az pedig - ugye - alapfelszerelése az elemózsiás csomagunknak. A múltkor már írtam róla, hogy mostanában tök értelmetlen, kifejezetten szar játékokat raknak a Kinder-tojásba, ami nem volt másképp most sem (eskü, érdemes lenne ezekről a vackokról külön posztban megemlékezni), és Dóri miután megleste, hogy mi van a tojásba...